Fandom: Hetalia
Páros: Ivan x Tino/Erzsébet/Toris/Yao/Gilbert LESZ, ha folytatom. Ha marad one-shot akkor semmi.
Műfaj: Sci-fi, hurt/comfort
Figyelmeztetések: valószínűleg egyik magyarázat sem kislexikon-hű, amit a doktor ad Ivannak. Valószínűleg nem fogom befejezni sosem, mellesleg egyre csábítóbb a gondolat, hogy ez lesz az utolsó rész is, nemcsak az első. De imádom a kiborgIvan! gondolatát.
Megjegyzések: Hajnalokban íródott, "felelősséget-nem-vállalok-érte" típusú írás a kedvenc robo-Ivanommal. (Még mindig nem tudok oroszul. Ha hibát találtok, kérlek szóljatok ^^)
[A rajz - mivel egy darab kiborgIvan! sincs szanaszét a neten - most az én munkám]
Új néven feltöltve, mivel sosem tudok eljutni odáig gondolatban, hogy már van egytetves cím a történethez.
Új néven feltöltve, mivel sosem tudok eljutni odáig gondolatban, hogy már van egy
Az orosz maffia egyik laboratóriumában, Lesogorsk peremén, néma, csontba metsző csend volt. Csend és por, állott levegő, pislákoló érhálózatnak tűnő világítás a falon – a folyosók labirintusa. Azon túl viszont ott lapult egy rejtett terem, tele a legkülönbözőbb rozsdamentes fém szerszámokkal, orvosi eszközökkel és papírokkal. Két férfi tartózkodott ott; egyikük a köpenyéből és maszkjából láthatóan orvos, a másik meztelenségéből adódóan megállapíthatatlan helyzetű. Nem zavarta, hogy pucér, talán nem is volt tudatában a zavarnak, mint érzésnek, vagy a ruhátlanság helyzeteinek és idejének – akárcsak egy újszülött. Ám ha alaposabban szemügyre vette volna valaki, rájöhetett volna, hogy tényleg az. A bőre szokatlanul sápadt és sima küllemet mutatott, haja fakószürkén és nedvesen tapadt a fejére, körmei hosszúak és töredezettek voltak, a köldöke pedig hiányzott. Őt nem anya szülte. Sosem született meg, csak létrejött; de áldott ártatlanság és tudatlanság, ő nem is sejtette, hogy ennyire más. A doktor lelkesen magyarázott valamit, szélesen gesztikulálva a kezeivel, néha hátat fordítva megszólítottjának, néha közelebb hajolva az arcába beszélve. Most távolabb állt tőle, mély levegőt vett. Aztán megismételte.
- Kilégzés. Belégzés. Igen. Most az orrodon be... És a szádon ki. Nem is olyan bonyolult, da?
Pavlovics egy szék előtt állt és beszélt a benne ülőhöz. A fiú kezei a karfákra szíjazva, lábai pedig egymáshoz csatolva remegtek; de nem félt. Fázott. Ez volt az első idő, hogy a folyadékkal teli tartály helyett a szabad levegőn van – és az túlontúl hűvös volt még nem alkalmazkodott szervezetének. Lilás szemeivel kitartóan bámulta a doktort, ajkai engedelmesen nyelték a levegőt, míg fejében a parancsok visszhangoztak. Lélegezni ki és be. Ismételd meg. Megint. Ameddig élsz, így kell tenned.
- доктор[2]...
- тсс[3], Ivan! Most csak lélegezz!
Az Ivannak nevezett fiú azt akarta megkérdezni, hogy miként beszéljen, hogyha mindig levegőznie kell – ahogy ő hívta ezt a roppant időigényes, és igazából feleslegesnek tűnő biológiai funkciót. Jobban szerette, ha a nyakszirtjén lévő tápegységbe kötötték a lélegeztető csövét, és csak hagyták a tartályban lebegni. Ott meleg volt, puhaság és egyedüllét. Kellemes. A professzor ezt a szót szokta használni a jó dolgokra. Kellemes. Magában mondogatva ízlelte a hangokat, elképzelte, ahogy papírra írja, oroszul, angolul - tudott írni. Sosem tanulta, de képes volt rá. Ugyanígy sosem fogott még a kezeibe puskát, de mesteri fokon végiggondolta már magányosabb óráiban, ahogy megtölti, kibiztosítja, ujja a ravaszra simul, a tus megrúgja a vállát, ellenfele pedig a hóba rogy véresen.
Fogalma sem volt, honnan származnak az ilyen gondolatai, de menni akart és megtenni mindent, amit tudott. Teljesíteni akarta a küldetéseit. Ölni akart. Kínozni.
***
Ő volt az *O91/25* prototípusa. Semmi több, mint egy, az orosz maffia által megrendelt humanoid robot, gyilkolni és kivégezni, felderíteni és kémkedni, érzések, öntudat és lélek nélkül. Legalábbis a tervekben ez állt.
Dr. Szergej Pavlovics viszont nem ilyenre akarta. Egész életében a genetikának és az elektronikának élt, főleg ezek vegyítésének, a mesterséges intelligenciának. Amint megkapta az ajánlatot, azonnal
elfogadta, és belekezdett az első *O91/25*-es építésébe, akit még a befejezte előtt Иван -nak nevezett el. A harcokban meghalt öccsét hívták így, akit jószerével ő nevelt fel szüleik korai eltávozta után. Azt nem akarta, hogy hasonlítson rá az új lény, de a nevet mondani akarta még egyszer valakinek, aki fontos számára. Álmatlan éjszakákon várt egy-egy eredményre, soha véget nem érőnek tűnő nappalokkal alkotta meg a testrészeket, tapintása a húsé, ellenállása a kevláré, bőre sima és puha. Haja szürkés-ősz, vonásai viszont fiatalok. Ilyennek alkotta meg a fiát.
És eldöntötte, az első szívdobbanásakor, hogy nem engedi kíméletlen pusztítógéppé válni. Igenis, emberként kell elfogadja őt a szervezet. Mert azzá teszi majd, szép lassan, idővel. És egyszer egy szebb jövőben, talán már nem Иван*91/25* lesz, hanem csak Ivan.
***
A fiún még nyitva lógott az ing, de ő lázas igyekezettel gombolta, mert már tudta róla, hogy ing és gombolni kell, meg viselni, mert az egy ruha. és a ruha kell, hogy ne legyen pucér, mert a meztelenség szégyenérzetet vált ki egy normál emberből, olyanból, amilyenné neki is válnia kéne. Ugyanígy belebújt az alsónadrágjába és a nadrágjába is, cipzár fel, gomb a helyére, övet meghúzni kényelmesre és becsatolni. Kész. Ő most fel van öltözve. Életében először. És egyáltalán nem más, mint meztelenül, csak melegebb. Megint itt az a szó; kellemes.
Ez is az - gondolta. - Kellemes, mert jó, hogy nem fázom.
***
Mikor a doktor először körbevezette őt az épületben, nagyon izgatott volt. Tudta jól, hogy csak a betonfalakig lát még, de így is, mintha megnyílt volna előtte a tér, mintha kitágultak volna a határok. Úgy sejtette, hogyha kimehetne a szabad világba, ez az érzés még jobb, még nagyobb lehetne, talán teljesen az övévé válhatna - és mindig érezné ezt a csodálatos, kellemes érzést.
***
Ivan csendesen állt a falnál és tűrte, hogy az egység egyik tagja a bőrét csókolja és a haját simogassa - fogalma sem volt róla, hogy miféle új kínzási, vallatási kísérletnek vetik alá, vagy hogy ez egyáltalán kísérlet-e. Érezte a mohó nyelvet, amint végigköveti teste vonalait, az érintéseiket, de nem tudott róluk semmit, nem moccant. Mivel a szándékát nem ismerte, viselkedése viszont nem volt káros fizikai épségére nézve, ezért higgadtan szemlélte, mi lesz furcsa magatartásának kimenetele.
Aztán a katona - Igor Alexandrovics, szül.: 1989. március 5., St. Petersburg, erőssége: hírszerzés - felemelte a fejét és Ivan szemébe nézett, majd lassan végignyalt az arcán. A fiú meglepődött; soha nem szoktak a szemébe nézni, mert állításuk szerint az ő pillantása üresebb és hidegebb, mint a szibériai tél. Aztán valami még furcsább történt. A férfi ajkai befedték az övét, nyelve a szájába furakodott, torkából mély morgás tört fel. Ivannak eszébe jutottak a professzor leckéi (A szádat légzésre, táplálkozásra, beszédre használod, néha újjáélesztésre, bár lehetnek mellékes funkciók is, de azokról nem kell tudnod, da?) és eltűnődött. Ez is a mellékes funkciók egyike lenne? De mi ez? És miért csinálja Igor? Mi ez az egész egyáltalán, ami most körülötte történik?
Tele volt kérdésekkel, de még mindig nem érezte helytelennek, vagy félelmetesnek a szituációt, szimplán csak nem értette.
Mikor Pavlovics doktor feltűnt a folyosó végén, Ivan nadrágjának öve már ki volt bontva, pólóját a nyakáig tolva tartotta Igor, miközben nyelvével még mindig a fiú mellkasán kalandozott.
A fehér hajú nem értette, hogy a professzor miért rántja el tőle a katonát, miért rúgja ágyékon, vagy kiabál vele olyan szavakat használva, amiket ő még sosem hallott, sosem használt - jelentésükről pedig halvány sejtelme sem volt. Megerőszakolni. Ez tetszett neki, olyan ijesztő hangzása volt az „erőszak” miatt, biztos szüksége lesz rá még a későbbiekben. Majd megkérdezi a doktort, hogy mit is jelent.
- Gyere, Ivan, most megyünk. Apropó... - villantott egy fenyegető tekintetet az elsápadó tisztre - Ha Igor még egyszer így érint meg, nyugodtan vágd le a farkát.
***
- доктор.
Ivan félredöntött fejjel állt a labor egyik félreeső falánál, tekintetét le sem véve az idősebbik munkájáról, átszellemült alkotásáról.
- Gondolom, azt szeretnéd, hogy megmagyarázzam mi történt ma veled, és miért.
- Da. Mi volt Igor szándéka a nyalogatásommal? Ha jól tudom, nincsenek kannibalista hajlamai. Nem lett megemlítve az aktájában.
- Valóban, nincsenek neki. Hogy mi volt a célja, Ivan? Kielégülés. Ezt még nem tudhatod, de azt hiszem, mesélhetek róla. Ha valaki elér egy bizonyos kort, utáni a biológiai szükségletei kiegészülnek a párosodás iránti vággyal, bár a legtöbbször nem a reprodukció a cél, csupán a vele okozott gyönyör adása és kapása. Ha megszeretsz valakit, választasz valakit - és ez lehet ellenkező, vagy azonos nemű társ is, akkor gyakran akarsz vele fizikai kontaktust teremteni. Ennek legszorosabb verziója a szexuális érintkezés.
A szürke hajú bólogatott, minden információtöredéket igyekezett elraktározni és azonnal feldolgozni.
- Szóval Igor utódnemzés nélküli szexuális kapcsolatot akart létesíteni velem? De miért? Nem ismer.
- Ez már árnyaltabb téma, fiam. Lehet, hogy nem elég pontosan fogalmaztam az előbb; nem kell feltétlenül szeretned valakit ahhoz, hogy ilyen kapcsolatot akarj létesíteni vele. Persze, legtöbbször az a normális, de emberek vagyunk. Néha az ösztöneink túlmutatnak rajtunk, és akkor következik be a mai. Kevés nő van a bázison, ők többnyire házasok, és nem csalnák meg a férjeiket. Igor csak ki akart elégülni, te pedig éppen jókor voltál jó helyen. Az igazat megvallva, elég jóképűre sikeredtél, úgyhogy nem kell csodálkoznod, ha lesznek olyanok, akik szívesen élveznék a társaságodat.
- Értem. A megerőszakolni mit jelent?
- Amikor akaratod ellenére létesítenek veled szexuális kapcsolatot.
- De azt mondtad, hogy ez az egész jó érzés. Akkor miért akarna valaki ellenszegülni?
- Ez bonyolult, Ivan. Egyszer, ha továbbfejleszthetlek és lesznek érzelmeid is, megérted. Maradjunk annyiban, hogy nem jó érzés tudni, ha nem azzal osztozol ilyen fokú intimitáson, akivel akarnál.
A fiú bólintott. - Kérdezek még, mert nem értek dolgokat. Azt is mondtad, hogy gyönyört akarnak. Nem tudják partner nélkül kivitelezni?
- Ennyire kíváncsi lennél? - Ivan aprót biccentett. Az emberi gyengeség ismét megjelent előtte, mint állatias, vad vágy a gyönyörért, és ez örömmel töltötte el. Ilyenkor mindig azt érezte, hogy különb, hogy több és jobb - hiába vannak alapvető ismereti hiányai. - De igen, képesek rá, az összes ember az, csak, tudod, úgy nem az igazi. Ha azzal vagy együtt, akivel szeretnél, az csodálatos érzés. Remélem, egyszer megtapasztalod, ha az itteni feladataidnak vége.
- Mikor végzek itt?
A professzor tudta jól, hogy Ivan véglegesen témát váltott; rendkívül érdekelte őt a kinti világ, amikről még csak képeket látott, szóbeszédeket hallott - és, ami az otthona lesz, ha a kiképzése véget ér.
- Amint befejeztem a felkészítésed a kinti életre, továbbá, ha a feletteseink arra alkalmasnak találnak. Nem tudom, hogy ez mikor következik majd be, Ivan, nem akarok hazudni neked. A kiképzésed nem csak abból áll, hogy velem beszélgetsz és megtanulsz emberien viselkedni. Lesznek harci edzések és egyéb, általam nem igazán ismert pontok a nevelésedben.
Ivan bólintott.
***
A feladatára végül sosem indították el. Talán egy éves lehetett, mikor az ellenséges csapatok behatoltak a bázisra, s az ott lévő katonák bátorsága ellenére is sikerült végezniük velük.
Pavlovics doktor - sérült, 9mm-es töltény, Kalasnyikov, tüdőt ért, közepesen súlyos - kézen fogta Ivant, és a fiú nem szólt semmit, nem kérdezett, csak futott utána. Tudta, mi történt ott, tudta, hogy ezzel vége lesz a kísérletnek - talán most neki is vége -, de követte az alkotót.
Végül a kutatóépületet is elérték; Ivan a végén már a hátán vitte a doktort. Lefektette az idősebbet a földre, mellétérdelt és várt. Valami furcsa érzés kavarodott fel a gyomra és a szíve között, mint az iszap, ha hirtelen beleugranak, és ugyanígy nem szűnt meg, tovább kavargott és fojtogatta Ivant. Kellemetlen volt, nagyon is az.
- Hát ezt jelentené - kérdezte magától az alkotójától - tudni, hogy nemsokára árva leszek?
- Da. Malen'kiy mal'chik[4], sose feledd el, amit most mondok neked - odakintről dobogás, bakancsoké -, mert nagyon fontos. Talán a legfontosabb. Sose legyél - az ajtót berúgta valaki - szívtelen. Sose legyél gépies. Találd meg önmagad.
Az ajtó döndült a padlón s egy szőke fiú lépett át felette, kezében gyorstüzelő puska. Ivan nem mozdult, Pavlovics köhögött. A fiatal támadó leeresztette a fegyvert és közelebb ment hozzájuk, arcán a felismerés. Ő már látta ezt az embert valamikor, hosszú évekkel azelőtt, mikor megismerkedett azzal a férfival, akiből azóta a férje lett. Ő akarta elvinni, mikor kivégezték volna "haszontalansága" miatt. De lemondott róla, mikor megtudta, hogy másvalaki a szívére hallgatva fogadná be.
- Maga Dr. Pavlovics?
- Da.
- Maga felelős az itteni kutatásokért? - az öreg bólintott. Már alig maradt ereje.
- Maga fejlesztette tovább a legelsőt, igaz? - egy újabb bólintás. Aztán nehezen Ivan felé bökött a fejével.
- Ő az... Ne bántsd, nem árt neked, ha te sem neki.
- Nem áll szándékomban bántani - a fiú szemügyre vette a sebet, aztán láthatólag megértette, hogy a doktor miért nem küzd. Már késő. - Emlékszik arra, aki megvette őt? A legelső kiborgot? Én voltam. A férjem lett és egészen emberi. Én magamhoz vehetném a fiadat. Felnevelhetem őt is, legalább bővül a család - a katona mosolygott, lágyan és szelíden, ahogy Ivan még sosem látott senkit annak előtte. Gyönyörű volt a mosolya. Akár azok a festmények, amiket a doktor mutatott neki. Őszinte. Örök. Ki akarta nyújtani a kezét, megérinteni a száját - megfogni a mosolyát.
- Rendben. Viseld gondját... És sose engedd harcolni újra...
- Tudom, doktor. Én sem akarnám, hogy Berwald harcoljon. Az még annak is embertelen, aki nem embernek született, nem igaz?
- Da. Látom, érted - megakadt a beszéde, a vér méregvörösen ömlött ki szájából -, hogy mit is jelent... Ivan... Viseld gondját Ivannak...
És a szemei fennakadtak.
Ivan ekkor látott életében először halottat, és akkor úgy döntött, hogy soha többé nem akar látni egyet sem. Az apja arcára ráfagyott a vég szele, a halál akarata, és a fiatal orosz szemében ezzel elvett a doktortól minden emberit. Ebben a pillanatba arról is döntést hozott, hogy ő sosem akar meghalni. Talán - jutott eszébe - nem is fog, csak elhasználódik, elavul vagy egyszerűen megszűnik működni egyik pillanatról a másikra.
Összerezzent, ahogy a fiú ujjai görcsösen összeszorított öklére simultak - mikor szorította össze őket, mikor? - és feltekintett rá. Ametiszt szemei voltak, akárcsak önnön magának, szőke haja és világoskék egyenruhája, mennyi, de mennyi helyen pöttyözve vérrel! Halványan mosolygott, ám egyben szomorúnak látszott és Ivan nem állhatta meg, hogy rákérdezzen
- Szomorú vagy most, vagy boldog?
- Hm?
- Szomorú vagy most, vagy boldog? A kérdés szintje nem haladja meg az átlagos humanoidok felfogóképességét. Válaszolj nekem – és bevillant egy kép (a doktor elé tart egy könyet, vastaggal szedve: пожалуйста[5], és az alkotó szerint ezt illik hozzátenni a kérőmondatok végéhez ), és hozzátette: - Kérlek.
- Szomorú vagyok, mert meghalt a doktor. Neki nem kellett volna. Tudod, mi csak szeretnénk megvédeni a határt, az országunkat... És ő nem vétett egyik ellen sem.
- De ha szomorú vagy, miért mosolyogsz?
- Mert mindeközben tudok örülni annak, hogy te jól vagy. Mosolygok, mert bővült a családom, veled, Ivan, és ez jó dolog. Amúgy, a nevem Tino Väinämöinen. Igazán örülök a találkozásnak.
A kiborg bólintott. Furcsák ezek a kevert érzelmek. Akárcsak az emberek maguk.
Mennyire, de mennyire mások.
Mások mások.
mások
masok
ilyen
nem
vagyok
en
vagyok
var f:text; ivan,elet,ember:word;
procedure kerdes;
begin
reset(f);
ivan:=0;
repeat
readln(f,ivan);
until eof(f);
closefile(f);
if ivan=elet then
ivan:=ember;
write('Megszuletett: ',ivan);
end;
begin
assignfile(f,'elmenyek.txt');
kerdes;
readln;
end.
[1]: Én
[2]: Doktor
[3]: Tss!
[4]: Kisfiú
[5]: Kérlek
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése