I tried so hard...

Fandom: Supernatural/Sandman crossover, mert csak ehhez volt ötletem
Páros: Sabriel
Műfaj: Fluff?
Hossz: One-shot
Megjegyzések: Élek! És virul... Na azt nem éppen, de elvagyogatok. Ennek szellemében végre rávettem magam GyilkosKoala comission-ficének megírására. Mivel a Supernatural fandomból kicsit kiestem manapság, így a crossover mellett döntöttem, remélem, ez senkit sem zavar.
A minőségről pedig: hát igen. Imádom őket, de írni nem nagyon tudok velük. Semennyire inkább.
Címet adni pedig nem tudok.
*Tovább sír, mert ez reménytelen*










Szétgomolyogtak a felhők Morpheusz lába előtt, ahogy az Álmok Ura végigsuhant palotája dísztermében. Mellette egy árnyék lebegett, s az a paca - ami elég erősen valamiféle verdeső szárnyakra emlékeztetett volna bárkit - gyorsan lengedezett, hogy bírja tartani a köpenyes alak tempóját. Balról károgva megérkezett egy fekete holló, csőrében papírral, karmaiban Remiel egy hófehér tollával. A toll vége véres volt, pihéi ziláltak és viharvertek, de akárhogy is nézzen ki, mégiscsak a Pokol vezető státuszú angyaláé volt valaha, s most egy kulcs szerepét készült átvenni.

- Mondd hát, Mátyás, miképp sikerült rávenned Remielt? Mit óhajt kapni ezért cserébe?

- Jó Uram, az angyal nem kért semmi többet, csak hogy legközelebb ne engedd el álmai tengeréből Lucifer Hajnalcsillagot, hanem helyette zárjad el torkát kövekkel és szorítsd le mérges kígyókkal karjait, hogy visszavihessék az őt megillető helyre; a Pokolba. Holott most már nem lenne felette hatalma, épp ellenkezőleg: úgy hiszem nem élvezné túlságosan az ottani időt.

- Ahogy azt sosem tette az ottani Úrként sem. Szállj és közöld vele, egyességünk megköttetett - bólintott az Álmok Ura, és félrelökte a trónját takaró függönyt.

A sötét alak megállt reptében abban a pillanatban, mikor Morpheusz fellépett a trónhoz vezető lépcsőkre, és félredöntött fejéből ítélve figyelhette ahogy a férfi leül. Esetleg azt, ahogy kinyitja a száját és megszólal még az enochinál is ősibb nyelven, vagy ahogy felizzik szeme két csillaga, kinyúl a karja és kristályos álmokból szövet Végzettel és Vággyal kaput a téren át, időn át és valóságokon át.

A levegőként jelen lévő semmi felkavarodott, port sodort, álomport, hamut és csillagokat, álmokat és kínokat, aztán ezekből formát kapott az átjáró, abban pedig egy ember alakja. Barna haja volt, vállig ér hullámos, ruhája farmer, ing és bőrkabát - tehát teljesen átlagos. Leszámítva a tőrt, amit pár másodpercen belül védekezően maga elé kapott.

Morpheusz intett egyet, mire a fegyver köddé vált, és sóhajtott egyet.

- Ti halandók mindig azt hiszitek, sorsotok tőletek függ. Ha halálodat óhajtanám, rég az lennél, s még csak felkelnem sem kéne hozzá innen. Morpheusz vagyok, az Álmok Ura, aki felettetek és minden felett őrködöm az ősidőktől kezdve. Én idéztelek ide, Sam Winchester - a nevének hallatára a férfi hátrahőkölt -, mivel feladatom van számodra. A kérdésem nem az, hogy megteszed-e, hanem hogy teljes szívvel-lélekkel teszed-e?

- Feladat számomra? Ha olyan hatalmas vagy, mint mondtad - és nem sértésként értem -, akkor miért nem tudod te magad elvégezni?

- Ehhez ember kell, élő hús és élő szív, emberi lélek és szeretet. Látod itt ezt az alakot?

Sam odafordult, követve a másik férfi kézmozdulatát, és meglátta, ahogy a teremtmény felé fordul. Ám legnagyobb megdöbbenésére az ösztönei nem súgtak rosszat, sőt, valami régen érzett boldog fájdalom fészkelte magát a bordái közé.

- Igen. Látom.

- Régi barátom, kit igazságtalanul törölt el világotokból Lucifer Hajnalcsillag, ki megfosztott engem is valami kedvestől. Tartozom ennek az angyalnak itt, előttünk, így megszereztem ezt - emelte fel a tollat - és ezt - emelte mellé a papírtekercset is -. A toll a Pokol jelenlegi parancsolójáé. Vedd magadhoz mind a kettőt, és írd alá angyalvérrel a papírt, ha elfogadod a rád szabott feladatot teljes szívből. 

- Mi a feladatom? Kicsoda ez az alak?

- Nem hiszem el, hogy nem ismerős. Nézz rá, mélyen a mögé, amit silány emberi szemeid felfogni képesek. A feladatod pedig az, hogy magadhoz kössed a lelkét, hogy legyél az ő másik fele. Csak így térhet vissza közétek. 

- Barátom - fordult a ködszerű alakhoz, s Sam nem tehetett mást közben, figyelte a furcsa, egyre ismerősebbnek tűnő alakot -, fogd meg a kezét és vezesd a papíron. Nevedet nem tudná másképp Enochi jelekkel leírni, ám előbb, fedd fel magad neki, ha van rá elég erőd még... Igazi vadász, nem bízik, látod, senkiben.

A másik bólintott és Sam is bólintott, aztán megremegett, mikor az alak mögé szállt, és nyakára söpört pár puha tollat a hirtelen megjelenő szárnyából. Arcára huncut mosoly ült ki, szemei csillogtak és hat aranyló szárny felkavarta körülöttük a teret.

- Gabe... Gabriel? - bólintást kapott válaszul két helyről is, aztán ő bólintott, és erre kezébe szökkent a papír is, meg a toll is. Kezére kulcsolódott az angyalé, és végigvezette a vörös hegyet a fekete vonalon, végigírva jeleket, melyeket Sam tényleg nem ismert, de melyeket örökre emlékezetébe próbált vésni. Az utolsó ábra utolsó vonala után sikoly töltötte meg a levegőt és lánccsörgés, majd reccsenés hallatszott, és fekete füst ölelte körbe Gabriel alakját. Mire eloszlott, s mire Sam is felocsúdott a dermedtségéből, a férfinak újra emberi teste volt - bár szárnyai ugyanúgy a helyükön voltak. Mellkasán felizzott pár jel, majd eltűnt nyomtalanul, hogy pár pillanatra rá ugyanez megtörténjen Sammel is.

- Ez... Ez mi..? Gabriel tényleg te?

Nos, nem az ilyen pillanataiért nevezték zseninek a férfit, de őszintén, ki várhatott volna mást? Régi szeretőt hozzákötnek az emberhez, aki egy hosszú "halottnak nyilvánítva" állapot után ismét elé áll teljes egészében... Sam ember volt, ezért emberien viselkedett. Talán ez volt az oka annak, hogy a következő lélegzetvételt már Gabriel ajkai közül vette, szíve kitörni készült mellkasából és nevetett a másikkal együtt. Akárhogy is, lényegesen többre nem emlékezett később, csak egy ígéretre, hogy vigyáz az angyalra, és utána, egy kopott hotelszobára meg Gabe forró kezeire és szájára, ahogy ismét bemutatkozik neki teljes valójával.

Morpheusz elégedetten dőlt hátra, ahogy a pár távozott birodalmából, és összetámasztott ujjai mögül nézett le, bele egy kisfiú álmába, ahol a kínai fiú néger lány volt, sötét bőrű szépség, és Nadának hívták. Bólintott a lánynak, a fiúnak, és halkat sóhajtott. Aznap már másodjára.

- Látod Nada, nem mindenkit tud tönkretenni a mi harcunk... Ők már boldogok lesznek. Kívánom, te is legyél az. Ég veled újra.


Aznap éjjel Sam boldogan simogatta meg Gabriel haját, aki viszonzásképpen a férfi szíve fölé simította a tenyerét. Az ágyban feküdtek, és javarészt egymáson - valami olyan pozícióban, aminek léteznie sem lenne szabad -, és beszélgettek arról, hogy mik történtek, mik fognak és hogyan, egymásról, békéről és harcokról, aztán megint csak egymásról és kettőjükről, végül állandósult ez a téma.

- Tudod, sosem voltam még ilyen boldog, hogy láthatok egy angyalt - vigyorgott Sam - Apropó angyal. Gyönyörű szárnyaid vannak, Gabe.

- Tudom - jött a kellemesen önhitt hangú válasz, ezt követően pedig frissen elővarázsolt, hat, pihe-puha szárny, ami akár egy paplan, befedte őket.

- Jó éjt, Gabriel. A te érdekedben ajánlom, hogy legyél itt mikor felébredek.

- Jó éjt, Sam. Itt leszek: többé már nem csak egy álom vagyok. Itt leszek veled mostantól.