Kígyó, kígyó, ki a házból...

Fandom: Sherlock / Thor
Páros: SherLoki
Figyelmeztetések: OOC, most nagyon, AU, Loki kicsivel fiatalabb, mint a filmekben, elcseszettségmutató kiakadva
Hossz: one-shot, kicsit hosszabban az előzőnél
Megjegyzések: Szülinapi comission Thiának, aki SherLokit kért :) Ezzel megszenvedtem nagyon (se detektívtörténeteket nem tudok írni, se ezeket összehozni valami hosszú körítés és AU nélkül.), de itt van, remélem valamennyire tetszik... (nekem nem. Most depressziósan bevackolódom a sarokba)









Sherlock megforgatta a szemeit, és John láthatólag nagy örömét figyelembe sem véve masírozott be a klubba. A klubba, ahol szólt a zene, és volt egy hatalmas színpad és asztalok és székek, meg nézők, de értelem, na, az sehol – állapította meg a detektív, szinte percekkel az érkezése után, mikor senki nem tudta útbaigazítani a tulajhoz. Johnt látszólag jobban lekötötték a hölgyek, mint a nyomozás, vagy csak nagyon érdekesen és irdatlanul bénán próbált információkat gyűjteni. A detektív sóhajtott és nekidőlt a színpad szélének, közben magában listázta a meglévő információkat (halott, ujjlenyomat nincs, két szúrt seb a karján, a tulaj fiának jó barátja). Ilyen sem fordult még elő, mióta csak ezen a pályán dolgozott, de úgy érezte, zsákutcában halad és unatkozik. Az egy helyben való toporgás sokkal jobban zavart, mint egy esetleges kudarc, így érthető volt, hogy ingerülten mordult egyet, mikor valaki megérintette a vállát felülről.

A fiúnak vállig érő, fekete haja és jáde-zöld szemei voltak, ajkán ravasz mosoly ült, mint aki sajátjának mondhatja a világ tudását. A ruhája egyszerű volt, fekete nadrág és zöld garbó, a mozdulat viszont, amivel visszahúzta a kezét, és amivel odaperdült az emelvény szélére egyértelművé tette Sherlock számára, hogy az ismeretlen valószínűleg táncol.

- Mit keresel? – a valaki suttogott, holott körülötte az egész terem hangzavarban úszott. Úgy tűnt, nem különösebben zavarja addig, míg megérti a célszemély, ez esetben Holmes.

- A tulajt. Beszélnem kell vele a gyilkosságot illetően.

A másik felvont egy szemöldökét, aztán keresztberakta a lábait.

- Ki keresi?

- Sherlock Holmes, tanácsadó nyomozó. A társam és én nyomozunk a halott férfi ügyében.

- Loki – biccentett a fiú - Szóval Fandralt tényleg megölték. Nem hittem volna.

- Miért nem?

- Csak barátai voltak. Meg én. Engem csak eltűrt a bátyám miatt, én dettó őt. Mindenesetre, az öreget arra találod a harmadik szobában.

Sherlock elraktározta az információt, bár furcsállotta, hogy a fiatal szinte magát állítja be gyanúsnak azzal, hogy az ő kettejük kapcsolatát értékeli a legrosszabbnak. Bólintott egy rövidet afféle köszönöm gyanánt, aztán elindult, de ismét elkapta a kezét a furcsa fiú.

- Mondd csak, Sherlock, jössz még ide?

- Valószínűleg. Miért érdekel?

- Akkor gyere el az esti bemutatóra és nézz meg engem. Mellesleg, utána lesz számodra egy kis... Kiinduló pontom. Megmutatom, hogy ki tehette.

- Most mondd. Ha nem teszed, azzal a rendőrség munkáját hátrálta…

- Nem érdekel. Amit mutatni készülök, csak akkor lesz látható. Nyolcra gyere, és ülj a harmadik sor bal szélső asztalához. Lefoglalom neked. Legyél itt – azzal egy gyors csókot nyomott a meglepett nyomozó kezére, és a következő pillanatban eltűnt a függöny mögött.

* * *

- Szóval csak úgy elhiszed neki, hogy segíteni akar? És ha ő tette?

- Semmi más kiinduló pontunk nincs, John. Az az Odin álnevű fazon nem tudott sokat segíteni. Továbbá ez is egy lehetőség, amivel élni kell.

Sherlock éppen kiejtette az utolsó szót, mikor az utolsó előtti előadás véget ért, és elhallgatott a zene, hogy aztán egy újnak adja át a helyét. Valami jobbnak, élőbbnek; dobok szóltak és hívták vérkeringőre a szíveket és az ősi szellemeket idézték a zúgó fúvósok, és valahol megszólalt egy farkas belekevert vonyítása – összességében olyan volt, mint valami ősi rituálé. Aztán kilépett ő, a fiú délelőttről, Loki, de Holmes csak az arcáról ismerte fel. A korábban szolid ruháját most valami, valami egészen más váltotta fel: zöld és kihívóan rövid selyemszoknya arany díszekkel, fekete áttetsző hosszítással elöl és hátul, méregzöld kesztyűk és fémes karkötők, hajára borulva vörös fátyol, kezében a vége, és lobog körülötte minden lépéssel, minden csípőmozdulattal és lobog és dübörög a zene és mindezt olyan fantasztikus összhangban, mintha egyek lennének.

Loki a detektív szemébe nézett egy óvatlan pillanatban, s egy még váratlanabbiban meglendítette a karját a terem széle felé, úgy, hogy csak Sherlock vette észre a pillanatnyi diszharmóniát (bárpult, mögötte egy barna hajú lány, a felületen egy pohár, előtte egy fekete hajú pincérnő. A keverő kezében kis üvegcse, amit pohárba csepegtet, és amit a felszolgáló készséggel odavisz a mellettük lévő asztalhoz). Sherlock visszanézett a fiúra, akinek az arcán némi aggodalom látszott, aggodalom és rettegés és most a másik asztal felé intett egy finomat. Sherlock visszanézett a bárpultosra, a nőre, aki most ingerülten pislogott körbe, és a szőkét figyelte. Nagyon idegesnek tűnt. A detektív súgott valami Johnnak, aztán felvette a saját poharát, és lassan átsétált a magányosan üldögélő férfihoz. Elkezdett beszélgetni vele, mialatt kiderítette, hogy a pultos a menyasszonya, a táncos a fogadott testvére, és míg a másik elmerengett valami bugyuta családi történet mesélése közben, amihez már elég részeg volt, ő hamarjában kicserélte a poharakat. Pár perc után felállt, kisietett az épületből, és hívta Lestrade-ot. Nem tette volna egyéb esetben, de a helyzet megkövetelte a sürgős beavatkozást, no meg egy mérgek kimutatására alkalmas embert és eszközöket.

* * *

Mikor Jane Fostert besegítették a rendőrautóba, emberölés gyanújával, megjelent az ajtóban Loki is, és elégedetten elvigyorodott. Tudta, hogy a kígyó meg a mérge. Jane utálta a hüllőket, az pedig furcsa volt, hogy annyit kérdezett tőle. Ráadásul el is akarta kérni Jörmungandot! Talán pont vele akarta megöletni a testvérét – bár késő lett volna utánaszólni, hogy az a fajta kígyó nem mar. Az szorít. Jaj, mégis, bár odaadta volna neki!

- Látod bátyám, mondtam neked, hogy nem igaz a nyelve ennek a nőnek.

A szőke – akit, mint kiderült, Thornak hívnak – bólintott, és igyekezett nem nagyon letörtnek látszani. Bár mondjuk, ki ne látszott volna, miután közlik vele, hogy a menyasszony meg akarta ölni, de összekeverte a legjobb barátai egyikével?

A következő, akihez Loki odament, Sherlock volt. Hátulról ragadta meg a kabátját, és nekitámasztotta az arcát a férfi hátának, s mielőtt az reagálhatott volna valamit, megszólalt.

- Tudod, utálom a bátyámat. Mindig is így éreztem. De ma nagyon megijedtem, mikor úgy tűnt, nem veszed észre, mit tervez az a liba… Féltem, hogy meghal ő is. Köszönöm, hogy mégsem így lett. Ha bármikor lazítani akarnál, ide bátran jöhetsz. Csak szólj nekem előtte, hogy én is táncolhassak – egy cetlit csúsztatott a dermedten álló nyomozó kabátzsebébe – csak és kizárólag neked, Sherlock.

* * *

- Sosem hittem volna, hogy tényleg eljössz.

- Magam sem. Unatkoztam.

Loki lesegítette Sherlock kabátját, és a szobájának fogasára akasztotta, aztán átkarolta a férfi nyakát és hagyta, hogy az ajtónak lökje.

- Mondd csak, mit tennél meg érte, hogy ne unatkozz? – a zöld szemek kihívóan villantak, ajkára ismét az a ravasz mosoly ült, ujjai a detektív tarkóját simogatták.

- Amit kell – Sherlock meg sem próbálta leplezni, hogy mennyire érdekli ez a furcsa ember, aki életében először őt segítette ki egy eseténél a teljes sötétségből. Szerette volna jobban megismerni.

- Akkor... Ne eressz el.