Hagyd a múltat

 

Fandom: Hetalia
Páros: RusFin
Hossz: one-shot
Műfaj: hurt/comfort / fluff
Megjegyzés: Susie Lupinnak, aki RusFint kért a comission-re. Eddig őszintén abban a tudatban éltem, hogy egy RusFin csak angst lehet... Szóval ezzel most megleptem magamat is.






Oroszország megpróbálta a lehető legkisebbre összehúzni magát, ahogy a fal mellett osont, és magában tervezte, hogy ráveszi a főnökét az április elsejei Bolondok Napjának államilag tiltottá tételére. Iszonyatosan fegyelmeznie kellett magát, hogy nem tépje le magáról azt az épp csak nem szűk, fodros-szoknyás borzadványt, amit Spanyolország osztott neki, de azért hálát adott, hogy legalább a színe elfogadható volt; a napraforgótáblák sárgája, ami mellesleg illet a sáljához is. Az egyetlen igazi problémája a zavarán kívül a dermesztő hideg volt, ami ellen nem sokat segített a lenge és rövid egyberuha. A következő imája azért szólt, hogy senki az égegyadta világon ne vegye észre őt, bár úgy látszik ezzel elkésett: szinte közvetlenül ezután meghallotta a nevetést.

Nem akármilyet; ezt felismerte ezer meg ezer közül is, hiszen olyan ritkán hallotta a múltban, csakis a közös ivó-estjeik alkalmával. Finnország állt a háta mögött, bár az őt rázó kacagás csakhamar görnyedésbe hajlította a testét. Könnyes szemeit Oroszországra emelte, majd megtörölte őket bal kézfejével, és akadozó lélegzettel, egy-két csuklással tarkítva megszólalt.

- Ivan… Csak nem? Te is kaptál a képek közül?

- Da… - Az orosz azt kívánta, bár megnyílna alatta a Föld, és temetné el idő előtt Földanya, mert a szégyentől már valószínűleg olyan vörös az arca, amivel legyőzi a spanyol bűnös legvirítóbb paradicsomát is.

- Képzeld, én is! De én nem öltözök be… Végülis, egész jó kép lett! Szerintem nem baj, ha többen is látják – a finn csak megvonta a vállát, aztán tétován elkezdte kigombolni a katonai zubbonyának gombjait.

- Mi-mit tervezel? – Ivan hangja megremegett, a hideg kezdett kissé sok lenni, még neki is – hiszen bírta a hideget, de a Finn-Orosz határra csakis kabátban szokott kijárni, ahogy minden rendes és épelméjű ember.

- Fázol, nem? Odaadom a kabátom, te meg velem jössz. Helsinki közelebb van ide, mint Moszkva. Odáig kétszer lefagy mindened! Majd holnap hozatunk neked ruhákat, de most először gyere - Ivan vállára terítette a felsőjét, holott a férfi jóval nagyobb volt az említett ruhadarabnál, bár ennek ellenére is egy hálás mosoly tűnt fel az orosz arcán.

- Miért segítesz? Azt hittem, még haragszol.

- Az igaz, hogy még haragszom az embereim miatt, de nem akarok azzal a tudattal élni, hogy miattam fagytál meg. Mellesleg, kivel innék, ha te elpatkolnál? Svédország nagyon jó fej, és kedvelem, de inni, na, azt nem tud. Amúgy meg, a karomat kitűnően pótolták, most erősebb és jobb, mint az eredeti, talán még meg is kéne köszönnöm neked! - kacagta el magát a fiú, bizonyítás gyanánt pedig a sérült kezével fogta meg Ivánét, és a férfi legnagyobb döbbenetére nem volt érezhető a különbség a mű és az igazi érintése között.

Oroszország ezek után hagyta magát vezetni, ahová csak a másik akarta, közbe pedig a múlton tépelődött. Ha elfogadja Karélia semlegességét, és nem megy elfoglalni, akkor Tino - az egykori szeretője és az azutáni áldozata - sem veszíti el a bal karját. Ezért talán hosszabb ideig fogja mardosni a bűntudat, mint a gulágokon elkövetett szörnyűségekért.

* * *

Mire megérkeztek a finn otthonához, a lábujjai már sajogni kezdtek, az orrát egyáltalán nem érezte, és kezdett kissé imbolyogni körülötte a világ. A következő dolog, ami kissé visszarángatta a valóságba, a kád langyos vize volt teste körül, ahogy fokról fokra emelkedett a hőmérséklete – pontosan úgy, miként jólesett dermedt tagjainak. Ahogy egyre több mindent érzett, észrevette a súlyt, ami a combjaira nehezedett (holott egyáltalán nem volt kifejezetten nehéz). Ekkor nyitotta ki lezárt szemeit, hogy aztán a világ legszebb látványa fogadja; Tino, az ő egykori kedvese, ahogy az ölében ül a maga meztelen tökéletességében, s a lámpa megrajzolja minden vonalát égi aranyfénnyel. Tino ránézett egy egészen kicsit pirulva, aztán fémujjaival megcirógatta Ivan orcáját.

- Rég volt már, Vanya… És hiányoznak azok az idők. Minden ellenére, ami történt, nagyon hiányzol.

- Ezen könnyű változtatni, napraforgóm – suttogta Oroszország, mintha attól tartana, hogy hangosabb szavaival elűzi ezt a csodálatos lényt maga mellől. Megfogta a fiú műkezét, ajkához vonta s minden ujjra külön puszit adott, mindegyiknél elsuttogta; Bocsánat, bocsánat. Mikor felemelte a fejét, szemében könnyek ültek, így ölelte magához Finnországot, aki csak nagy nehezen szólalt meg végre.

- Akkor tegyünk úgy. Legyen a múlt a múlté, és te az enyém, én pedig magamat adom neked - csókolta meg régi vággyal Tino, hogy Ivannak bizonyítsa; amit elemészthettek volna az évtizedek, amit ketté kellett volna tépjen a talvisota, azt ő tisztán megőrizte a szívében mindvégig.