Fandom: Death Note
Páros: L x Light
Műfaj: angst és tömény sötétség, végén apró fluffy résszel (mikroszkóp ajánlott. Meg egy lavór. Végső esetre.)
Figyelmeztetések: Öntudatlanság, Szürrealista álomszerű környezet, Vér, Hullák, Kínzás, ANGST - de tűrhető. Komolyan. Azt hiszem. Remélem.
Hossz: hosszabb egyperces vagy rövidebb novella
Megjegyzések: márciusban kezdtem el. Azóta kint volt oldalt. és elfelejtettem. de itt van.
Nem tudta mi történhetett. Az egyik pillanatban még az ágyában feküdt, és magában a másnapi angolvizsga tételeit szavalta, majd pislantott, és mire kinyitotta a szemeit, itt volt. S ezt a kézzelfogható, valóságos emléket nem tudta összeegyeztetni magában azokkal, amik a fejében kavarogtak, kuszák voltak, s mégis hihetőbbek, tapinthatóbbak – reálisabbak. Olyanok, amiket meg kellett, hogy éljen, különben nem tudhatna róluk. Szenvedett ezektől, mert szenvedést hoztak és könnyeket – nem neki, másoknak -, és egy listáról szóltak, ami az igazság legnagyobb fegyvereként tetszelegve a pusztítás és az önkényuralom szimbólumává is lehetett volna, s egy halálistenről, akit Ryuknak hívnak. Az emlék eszmékkel fonódott össze, s tervekkel - támpilléreik az „igazság” és a „jogos” kifejezések – képet alkotott elé egy új istenről, akit félnek, rettegnek és tisztelnek, és a tükörből néz vissza kétségbeesve kapva bőre és csontja és lelke után. Látott egy szépségesen szomorú mesét egy zseniről, akinek halált szán jutalmul, s akinek olyan őszinte szemei vannak, amiben képes lett volna meglátni eltemetett önmagát. De nem nézett a szemekbe. Nem tudta felidézni a tükör-alakot, aki az isten, képtelen volt vizualizálni a halálisten alakját, s nem tudta maga elé képzelni a zsenit, aki a kiút, de valahonnan, nem a visszhangzó sikátorokból, nem az üres házak ásító ablakaiból, nem a ködből, de valahonnan – bárhonnan, s mindenhonnan - hallotta a hangját.
- Majd én megmondom, hogy merre menj – zúgott az ércharang, és a köd megtestesült; s karjai lettek és lábai, melyek nem érinteni, hanem mutatni voltak hivatottak. Elvezette egy másik helyre, és Light nem tudta utána, hogy hogyan mozdultak meg lábai, de súlyukat nehezebbnek érezte az ólommal vegyes bűnénél. Szürkeség fogadta, kemény szürkeség, s a fásultság és az elhagyatottság szinte üvöltöttek a kopott macskakövekről és a málló vakolatról. A téren egy szobor állt, ősi keresztény szimbólumként tört fel a talajból; egy nő s az ura álltak egy fa körül, a kígyó pedig csillogó szemeivel figyelte azok rozsdás ujjai között a fémgyümölcsöt. Jobbuk az almán nyugodott, Ádámé alulról, Éváé felülről ölelte át a bűnt, s baljukat kitárták az ég felé, jelezve; Még! Többet és többet és többet! Akarunk még!
Light a ködformára nézett, az pedig visszanézett őrá, és érezte, hogy a tompa éjszemek mélyebben vizsgálták, mint ahol a csontja és húsa pihent, s végül a rezzenéstelen alak némán leguggolt a szobor mellé. Fáradt pillantása végül megállapodott a kígyón, és ismét megszólalt.
- Megérte? Tudásuk lett, s megismerték a fájdalom tudását. Megismerték az elégedetlenség tanait. Tudnak azóta is. Megérte? - tekintete Light szemeit kereste, azokban zavarodottság fogadta, és kétségek tengere.
- Végeztek a saját nemükkel nemzedékekre előre, s öröklétekre pecsételték meg őket fajuk sajátos vétkeivel! Nem becsülték az áldozatot? Nem tisztelték a teremtésben fektetett munkát és szándékot? Kiknek képzelték magukat?! Átkozott csőcselék, visszaél azóta is mindig mindennel, amit valaki tenni kíván értük! Minek nekik Isten, kiben nem hisznek, s ha hisznek is, csakis öncéljuk vezeti, hajtja őket? Egy ilyen rendszernek legyek én a vezetője...? Minek? Minek?! Ó te átkozott kísértet, válaszolj! - üvöltött rá vezetőjére, de az csak elmélázva a szájához emelte ujjait, pillantását elszakította a legelső bűn ábrájáról, és elmerengve ránézett a fiúra.
- Sosem tiszteltek és sosem fognak semmit és senkit és semmiképpen, mert gyarló fajuk önnön mocskába veszejti a hitet és a jövőt.
- A jövőt? Te képes vagy látni a jövőt? Áruld el nekem, mivé lesz a művem! Megérte, megérte minden amit tettem eddig?
- Kíváncsi vagy a jövőre? Nos... Nézd meg a saját szemeiddel - nyújtotta felé füst-karját az idegen, és amint elfogadta azt, egy hatalmas rántást érzett a szíve tájékán, aztán minden elsötétedett.
Light nehézkesen körbefordította a fejét miután magához tért; szürke pára lepte be a kihalt utcákat, emlékké fakult otthonokat. Szellemjárta ősi romvárosra hasonlított a hely ahol járt, léptei üresen kongtak az elhagyatott házak között, néha felriasztva a régi zsivaj letűnt korának maradványait: egy-egy patkányt, riadtan félreugró macskát. A búskomor elmúlás szinte paplanként borult a névtelen és ismeretlen területre, és az ifjabb Yagami döbbenten nézett az égre – legalábbis arra, amit annak hitt. Sötétindigó volt, cseppfolyósnak tetszett, és halkan zúgva baljóslatúan kavargott. Fekete felhők úsztak el fölötte, pillanatok törtrésze alatt felbomolva és újra összegomolyogva egy darabbá, majd ismét, és ismét, és végtelenül ismét. Lépett egyet előre, mire mintha a város is tett volna egy tétova mozdulatot vele szemben; cipője hangosan koppant, szíve talán még nagyobbat szólt. A hideg rázta az egész helytől, hiába volt ő az új világ istene, hiába volt ő Kira, hiába lett volna bárki, szívét mindenképp marokra szorította volna az a fagyos hidegség, ami örök átokként telepedett mindenre – így az ő gondolataira is. Itt, ilyen körülmények között nem szükségeltetett Isten, vagy új világ, nem kellett igazából semmi, mert csak és kizárólag maga a semmi volt ott, és a semmi embert irtó vírusként kúszott az áporodott levegőben. Meg kellett volna ijednie, de nem tette. Csupán csalódott. Ő az egész életét, az üdvét, a túlvilágát adta az emberiség sorsáért, és erre eltűnnek?
Aztán meglátott valamit, ami gyomron vágta teljes erővel; a következő sikátorban, ahová be akart lépni, már voltak emberek - mégis, mégis vannak hát még... Még nincs veszve minden!
A kislány sikolya hirtelen törte meg a tükörcsendet, s vörösre festette a szilánkokat frissen fakadó vére, majd maga is darabokká vált, ahogy a mohó fogak újra és újra beletéptek puha húsába, és falatonként tüntették el.
Light a szája elé szorította jobbját, a ballal pedig igyekezett hangtalanul megkapaszkodni a jobb napokat is látott téglafalon. Lassan kihátrált, szemeiben reszketett a döbbenet és a félelem, lábai remegtek.
Visszafelé ismét a házakat nézte, de ez alkalommal látni vélte a vértócsák száradt zöldesfekete tintáját, a csontok intő ujjait - így jársz, így jársz te is, így jár mindenki -, és majd' megállt a szíve, mikor hátratekintve nekiütközött valakinek. Reflexből ugrott hátra, de az a személy elkapta mindkét karját, és magához húzta. A test forró volt, a karok erősek és támogatóak, tulajdonosukat pedig átható édesség-illat lengte körbe.
- Ne félj, Yagami-kun.
A négy szó, s azok hangzása egészen megnyugtatták őt, tüdejéből jóleső sóhaj tört utat magának.
- Ryuuzaki... Mi folyik itt, hogy kerülsz ide, te is láttad? Kérlek, vagy valamiféle rossz kísérlet akar ez lenni?!
- Yagami-kun bizalmatlan. Yagami-kunt ezért meg kell büntetni...
Light felkapta a fejét, és életében először kívánta azt, hogy bárcsak a saját nevét is beírhatná a Listába. L arca véres volt, már ami még maradt belőle. Orcáján és homloka jó részén hiányzott a bőr és alatta jó darabon a hús is, fogai pedig éhesen villantak ki vörös ajkai közül. Hátrálni próbált, de a detektív erősen tartotta mindkét csuklóját, túl erősen.
- Szeretnéd, hogy finom legyek? Ha te vagy Kira, ha tényleg te vagy, gyorsan végzünk... Csupán be kell ismerned.
Érezte ahogy a húsa leválik az izmokról és a csontokról, látta a vérés és kifordult inait, hallotta önnön sikolyait és a nyomozó halk kuncogását. Életében először meg akart halni. Könyörgött és átkozódott, majd ismét kérlelt.
- Ryuuzaki... Könyörgöm, vess ennek véget, mert nem jó... Fáj, nagyon fáj – suttogta, L pedig kíváncsian fürkésző szemekkel tépett kétoldalt a barna tincsekbe, ahogy megtámasztotta Light fejét. Tekintetében nem volt könyörület, vagy megbánás, csupán kérdések, véget nem érő kérdések.
- Tudni akarod, hol vagy, Yagami-kun? - ezt már a szellemalak kérdezte, ki hasonlóan üres szemekkel bámult rá, mint hús-vér mása. - Elárulom neked; ide jutottunk mi. Mi, akiket te küldtél a semmi állapotába. De én nem haragszom rád, Yagami-kun, mert barátok vagyunk.
- Ha azok vagyunk, könyörgöm segíts! Ments meg tőle!
- Mondtam már; nem haragszom. Ő sem azért fal fel, mert haragudna. Csupán azt akarja, hogy vele maradj, mert szeret.
A felette térdeplő férfi ezt a pillanatot választotta arra, hogy hirtelen megcsókolja Lightot, akinek még időt sem hagyott a meglepődésre; szinte azonnal belemélyesztette fogait annak nyelvébe. Yagami Light szédült, fázott és melege volt egyszerre, és semmi mást nem akart, csak a befejezést – legyen az jó vagy rossz, csak érjen már véget! Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy óriási örvény húzná lefelé, aztán már csak zuhant. Fogalma sem volt, hogy honnan, hogy hová, vagy hogyan, de zuhant.
Light lihegve ült fel az ágyban azzal a lendülettel, amit a hatalmas esésből hozott magával, s még érezte a szelet, mi orkánként tépett bensőjébe, a hideget, mi lyukakat mart szívébe, és a végtelen érzését, ami tényleg végtelen volt, mint a bűnre való hajlama az embernek. Nem hitte el, hogy csak álom volt, nem. Álmában mindent tudott egy bizonyos halállistáról, halálistenekről és gyilkosságokról, s szinte semmit arról a zseniről, aki az álmában megszerette. Körbenézett a szobájában; a széke szabályosan betolva az asztal elé, a függöny igényesen eligazgatva az ablakon, s a rend és a fegyelem mintái egy-egy könyvkupacban, vagy tollkötegben testesültek meg.
Zihálva kimászott a zilált takaró s lepedő fogságából, mellkasára csatakosan tapadt rá pizsamafelsője. Az ablakhoz sietett, kitárta, s szinte kapkodva a levegő, az igazság s józan esze után nagy kortyokban nyelte a levegőt, míg viszonylag szárazabb ruhaujjával homlokáról törölte le az izzadtság nyomait. Lassan gondolatai is lenyugodni látszottak zakatoló mellkasával együtt, így elhatározta, hogy visszafekszik az ágyába; Ha álmot már nem is, de pihenést még biztos lel - gondolta. S ahogy becsukta a baloldali ablakszárnyat, s visszacsillant az üveg és visszaverte a fényt Light szeme - minden tükrözte egy röpke pillanatra a ködlényt, amint kezét nyújtja felé, és Yagami megfordult, egyensúlyát vesztve mart a függönybe, tarkója az üvegnek koccant s az alak ujjai elérték arcát (az arcát, ahol az előbb hiányzott még a hús, egy más valóságban, más időben, más életben) és meleg lehelete a száját. Vele szemben, ott állt az arctalan lény, a tökéletes, az igazi, az egyetlen ki győzni képes felette abban a furcsa játékban, amit életnek hívnak az egyszerű emberek - de ők nem voltak egyszerűek. Többek voltak, mint mások. Egyenlőek voltak. De Light ezt még nem tudta.
Hossz: hosszabb egyperces vagy rövidebb novella
Megjegyzések: márciusban kezdtem el. Azóta kint volt oldalt. és elfelejtettem. de itt van.
Nem tudta mi történhetett. Az egyik pillanatban még az ágyában feküdt, és magában a másnapi angolvizsga tételeit szavalta, majd pislantott, és mire kinyitotta a szemeit, itt volt. S ezt a kézzelfogható, valóságos emléket nem tudta összeegyeztetni magában azokkal, amik a fejében kavarogtak, kuszák voltak, s mégis hihetőbbek, tapinthatóbbak – reálisabbak. Olyanok, amiket meg kellett, hogy éljen, különben nem tudhatna róluk. Szenvedett ezektől, mert szenvedést hoztak és könnyeket – nem neki, másoknak -, és egy listáról szóltak, ami az igazság legnagyobb fegyvereként tetszelegve a pusztítás és az önkényuralom szimbólumává is lehetett volna, s egy halálistenről, akit Ryuknak hívnak. Az emlék eszmékkel fonódott össze, s tervekkel - támpilléreik az „igazság” és a „jogos” kifejezések – képet alkotott elé egy új istenről, akit félnek, rettegnek és tisztelnek, és a tükörből néz vissza kétségbeesve kapva bőre és csontja és lelke után. Látott egy szépségesen szomorú mesét egy zseniről, akinek halált szán jutalmul, s akinek olyan őszinte szemei vannak, amiben képes lett volna meglátni eltemetett önmagát. De nem nézett a szemekbe. Nem tudta felidézni a tükör-alakot, aki az isten, képtelen volt vizualizálni a halálisten alakját, s nem tudta maga elé képzelni a zsenit, aki a kiút, de valahonnan, nem a visszhangzó sikátorokból, nem az üres házak ásító ablakaiból, nem a ködből, de valahonnan – bárhonnan, s mindenhonnan - hallotta a hangját.
- Majd én megmondom, hogy merre menj – zúgott az ércharang, és a köd megtestesült; s karjai lettek és lábai, melyek nem érinteni, hanem mutatni voltak hivatottak. Elvezette egy másik helyre, és Light nem tudta utána, hogy hogyan mozdultak meg lábai, de súlyukat nehezebbnek érezte az ólommal vegyes bűnénél. Szürkeség fogadta, kemény szürkeség, s a fásultság és az elhagyatottság szinte üvöltöttek a kopott macskakövekről és a málló vakolatról. A téren egy szobor állt, ősi keresztény szimbólumként tört fel a talajból; egy nő s az ura álltak egy fa körül, a kígyó pedig csillogó szemeivel figyelte azok rozsdás ujjai között a fémgyümölcsöt. Jobbuk az almán nyugodott, Ádámé alulról, Éváé felülről ölelte át a bűnt, s baljukat kitárták az ég felé, jelezve; Még! Többet és többet és többet! Akarunk még!
Light a ködformára nézett, az pedig visszanézett őrá, és érezte, hogy a tompa éjszemek mélyebben vizsgálták, mint ahol a csontja és húsa pihent, s végül a rezzenéstelen alak némán leguggolt a szobor mellé. Fáradt pillantása végül megállapodott a kígyón, és ismét megszólalt.
- Megérte? Tudásuk lett, s megismerték a fájdalom tudását. Megismerték az elégedetlenség tanait. Tudnak azóta is. Megérte? - tekintete Light szemeit kereste, azokban zavarodottság fogadta, és kétségek tengere.
- Végeztek a saját nemükkel nemzedékekre előre, s öröklétekre pecsételték meg őket fajuk sajátos vétkeivel! Nem becsülték az áldozatot? Nem tisztelték a teremtésben fektetett munkát és szándékot? Kiknek képzelték magukat?! Átkozott csőcselék, visszaél azóta is mindig mindennel, amit valaki tenni kíván értük! Minek nekik Isten, kiben nem hisznek, s ha hisznek is, csakis öncéljuk vezeti, hajtja őket? Egy ilyen rendszernek legyek én a vezetője...? Minek? Minek?! Ó te átkozott kísértet, válaszolj! - üvöltött rá vezetőjére, de az csak elmélázva a szájához emelte ujjait, pillantását elszakította a legelső bűn ábrájáról, és elmerengve ránézett a fiúra.
- Sosem tiszteltek és sosem fognak semmit és senkit és semmiképpen, mert gyarló fajuk önnön mocskába veszejti a hitet és a jövőt.
- A jövőt? Te képes vagy látni a jövőt? Áruld el nekem, mivé lesz a művem! Megérte, megérte minden amit tettem eddig?
- Kíváncsi vagy a jövőre? Nos... Nézd meg a saját szemeiddel - nyújtotta felé füst-karját az idegen, és amint elfogadta azt, egy hatalmas rántást érzett a szíve tájékán, aztán minden elsötétedett.
Light nehézkesen körbefordította a fejét miután magához tért; szürke pára lepte be a kihalt utcákat, emlékké fakult otthonokat. Szellemjárta ősi romvárosra hasonlított a hely ahol járt, léptei üresen kongtak az elhagyatott házak között, néha felriasztva a régi zsivaj letűnt korának maradványait: egy-egy patkányt, riadtan félreugró macskát. A búskomor elmúlás szinte paplanként borult a névtelen és ismeretlen területre, és az ifjabb Yagami döbbenten nézett az égre – legalábbis arra, amit annak hitt. Sötétindigó volt, cseppfolyósnak tetszett, és halkan zúgva baljóslatúan kavargott. Fekete felhők úsztak el fölötte, pillanatok törtrésze alatt felbomolva és újra összegomolyogva egy darabbá, majd ismét, és ismét, és végtelenül ismét. Lépett egyet előre, mire mintha a város is tett volna egy tétova mozdulatot vele szemben; cipője hangosan koppant, szíve talán még nagyobbat szólt. A hideg rázta az egész helytől, hiába volt ő az új világ istene, hiába volt ő Kira, hiába lett volna bárki, szívét mindenképp marokra szorította volna az a fagyos hidegség, ami örök átokként telepedett mindenre – így az ő gondolataira is. Itt, ilyen körülmények között nem szükségeltetett Isten, vagy új világ, nem kellett igazából semmi, mert csak és kizárólag maga a semmi volt ott, és a semmi embert irtó vírusként kúszott az áporodott levegőben. Meg kellett volna ijednie, de nem tette. Csupán csalódott. Ő az egész életét, az üdvét, a túlvilágát adta az emberiség sorsáért, és erre eltűnnek?
Aztán meglátott valamit, ami gyomron vágta teljes erővel; a következő sikátorban, ahová be akart lépni, már voltak emberek - mégis, mégis vannak hát még... Még nincs veszve minden!
A kislány sikolya hirtelen törte meg a tükörcsendet, s vörösre festette a szilánkokat frissen fakadó vére, majd maga is darabokká vált, ahogy a mohó fogak újra és újra beletéptek puha húsába, és falatonként tüntették el.
Light a szája elé szorította jobbját, a ballal pedig igyekezett hangtalanul megkapaszkodni a jobb napokat is látott téglafalon. Lassan kihátrált, szemeiben reszketett a döbbenet és a félelem, lábai remegtek.
Visszafelé ismét a házakat nézte, de ez alkalommal látni vélte a vértócsák száradt zöldesfekete tintáját, a csontok intő ujjait - így jársz, így jársz te is, így jár mindenki -, és majd' megállt a szíve, mikor hátratekintve nekiütközött valakinek. Reflexből ugrott hátra, de az a személy elkapta mindkét karját, és magához húzta. A test forró volt, a karok erősek és támogatóak, tulajdonosukat pedig átható édesség-illat lengte körbe.
- Ne félj, Yagami-kun.
A négy szó, s azok hangzása egészen megnyugtatták őt, tüdejéből jóleső sóhaj tört utat magának.
- Ryuuzaki... Mi folyik itt, hogy kerülsz ide, te is láttad? Kérlek, vagy valamiféle rossz kísérlet akar ez lenni?!
- Yagami-kun bizalmatlan. Yagami-kunt ezért meg kell büntetni...
Light felkapta a fejét, és életében először kívánta azt, hogy bárcsak a saját nevét is beírhatná a Listába. L arca véres volt, már ami még maradt belőle. Orcáján és homloka jó részén hiányzott a bőr és alatta jó darabon a hús is, fogai pedig éhesen villantak ki vörös ajkai közül. Hátrálni próbált, de a detektív erősen tartotta mindkét csuklóját, túl erősen.
- Szeretnéd, hogy finom legyek? Ha te vagy Kira, ha tényleg te vagy, gyorsan végzünk... Csupán be kell ismerned.
***
Érezte ahogy a húsa leválik az izmokról és a csontokról, látta a vérés és kifordult inait, hallotta önnön sikolyait és a nyomozó halk kuncogását. Életében először meg akart halni. Könyörgött és átkozódott, majd ismét kérlelt.
- Ryuuzaki... Könyörgöm, vess ennek véget, mert nem jó... Fáj, nagyon fáj – suttogta, L pedig kíváncsian fürkésző szemekkel tépett kétoldalt a barna tincsekbe, ahogy megtámasztotta Light fejét. Tekintetében nem volt könyörület, vagy megbánás, csupán kérdések, véget nem érő kérdések.
- Tudni akarod, hol vagy, Yagami-kun? - ezt már a szellemalak kérdezte, ki hasonlóan üres szemekkel bámult rá, mint hús-vér mása. - Elárulom neked; ide jutottunk mi. Mi, akiket te küldtél a semmi állapotába. De én nem haragszom rád, Yagami-kun, mert barátok vagyunk.
- Ha azok vagyunk, könyörgöm segíts! Ments meg tőle!
- Mondtam már; nem haragszom. Ő sem azért fal fel, mert haragudna. Csupán azt akarja, hogy vele maradj, mert szeret.
A felette térdeplő férfi ezt a pillanatot választotta arra, hogy hirtelen megcsókolja Lightot, akinek még időt sem hagyott a meglepődésre; szinte azonnal belemélyesztette fogait annak nyelvébe. Yagami Light szédült, fázott és melege volt egyszerre, és semmi mást nem akart, csak a befejezést – legyen az jó vagy rossz, csak érjen már véget! Olyan érzés kerítette hatalmába, mintha egy óriási örvény húzná lefelé, aztán már csak zuhant. Fogalma sem volt, hogy honnan, hogy hová, vagy hogyan, de zuhant.
***
Light lihegve ült fel az ágyban azzal a lendülettel, amit a hatalmas esésből hozott magával, s még érezte a szelet, mi orkánként tépett bensőjébe, a hideget, mi lyukakat mart szívébe, és a végtelen érzését, ami tényleg végtelen volt, mint a bűnre való hajlama az embernek. Nem hitte el, hogy csak álom volt, nem. Álmában mindent tudott egy bizonyos halállistáról, halálistenekről és gyilkosságokról, s szinte semmit arról a zseniről, aki az álmában megszerette. Körbenézett a szobájában; a széke szabályosan betolva az asztal elé, a függöny igényesen eligazgatva az ablakon, s a rend és a fegyelem mintái egy-egy könyvkupacban, vagy tollkötegben testesültek meg.
Zihálva kimászott a zilált takaró s lepedő fogságából, mellkasára csatakosan tapadt rá pizsamafelsője. Az ablakhoz sietett, kitárta, s szinte kapkodva a levegő, az igazság s józan esze után nagy kortyokban nyelte a levegőt, míg viszonylag szárazabb ruhaujjával homlokáról törölte le az izzadtság nyomait. Lassan gondolatai is lenyugodni látszottak zakatoló mellkasával együtt, így elhatározta, hogy visszafekszik az ágyába; Ha álmot már nem is, de pihenést még biztos lel - gondolta. S ahogy becsukta a baloldali ablakszárnyat, s visszacsillant az üveg és visszaverte a fényt Light szeme - minden tükrözte egy röpke pillanatra a ködlényt, amint kezét nyújtja felé, és Yagami megfordult, egyensúlyát vesztve mart a függönybe, tarkója az üvegnek koccant s az alak ujjai elérték arcát (az arcát, ahol az előbb hiányzott még a hús, egy más valóságban, más időben, más életben) és meleg lehelete a száját. Vele szemben, ott állt az arctalan lény, a tökéletes, az igazi, az egyetlen ki győzni képes felette abban a furcsa játékban, amit életnek hívnak az egyszerű emberek - de ők nem voltak egyszerűek. Többek voltak, mint mások. Egyenlőek voltak. De Light ezt még nem tudta.
Kétségbeesve igyekezett kitalálni a valami szándékát, miközben agya s ajkai próbáltak volna közös erőfeszítéssel szavakat szülni, de a rémületére nem léteztek helyes szavak.
- Te... Te... vagy Ryuuzaki... ugye?
Nem is hitte el, hogy valóság, hogy kimondta, hogy meg bírt szólalni, csupán akkor, mikor a másik ködfeje bólintott, a szürkeség szétfoszlott, s eltűnt. Barna szemek kitágulva a félelemtől, szív hevesen dobogva a félelemtől, haj csatakosan a fejre tapadva a félelemtől, remegő lábak összecsuklottak alatta a félelemtől - ez volt ő. Yagami Light, az új világ istene, Kira, a halált hozó. De ő tudta, hogy a rettegése miért szól; egy férfiért, akit egyszer majd, egy másik világban elemészt önző vágyai miatt, s ennek a férfinak az elvesztéséért. Nem jelenléte, nem veszélyessége ijesztette meg őt, nem, sohasem. az, hogy egyszer, mint a füst, eltűnik. Talán másfél óráig is ott ült a földön, maga elé meredve a semmibe, gondolatai megakadtak, s ha haladtak is, sebességük vagy irányuk nem hozott eredményt. Kibújt immáron kétszer átizzadt felsőruháiból, hogy testét ismét átadja ágya ölelésének, s elméjét egy pihentetőbb alvás, s egy nyugodtabb holnap ígéretének.
***
Forróság. Hő a testében, hőség mindenütt, az ujjai alatt, a mellkasában, az ágyékában, körülötte. Szemei leszorítva - nem tudta, miért, vagy mióta, nem emlékezett semmire, csak kavargó rémképekre s ágya magányára, s most mégis, most mégis testet érzett övének szorulni, ajkakat a sajátjairól nyakára siklani, fogakat bőrt karcolni és kéjes hangokat a fülébe érni. Szemei felpattantak, ahogy a másik ismét megcsókolta, és Light még félig öntudatlanul viszonozta, ujjai mélyebben markolták meg a férfi derekát maga fölött, s szemei szinte itták magukba a másik ember íriszeinek látványát. Egyikük sem hunyta le szemét, kellett ez, kellett nekik a visszaigazolás arról, hogy ez nem álom, ez nem csupán köd, nem káprázat - ez itt valós, testük s lelkük ily közel egymáshoz, s egyszerre távolabb, mint mennyektől a pokol legmélye.
Ryuuzaki felnyögött, ajkain egy gyűlöletes név zengett - Kira, Kira... Kira - Light hátravetett fejjel élvezte ki élvezetük kicsúcsosodását, körmei belevájtak a sápadt bőrbe, tíz aprócska, vérző nyomot hagyva L csípőjén.
Átölelte őt, s figyelt egy darabig - bodomm bodomm bodomm, így szólt a detektív szíve, és ő örült és hálát adott, amiért így szól, és megesküdött magában, hogy mindig így tartja majd a szívét, hogy szóljon - bodomm bodomm bodomm, nehogy a fekete szemekből elszökjön az élet, nehogy a vörös ajkakról eltűnjék a csókjának íze, nehogy elméjéből elvesszen Light emléke, szeretetének emlékezete. Ryuuzaki suttogott, szavai lágyak és kedvesek, egyáltalán nem olyanok, mint máskor, csupa érzelem, szeretet s béke. Ez nem a valósá, akarta mondani a fiú, de nem akart felébredni ebből, mert ez túl szép volt, túl jó, túl igazságos; ő mindent megtett egy ilyen világért, ahol ő és L végre igazi partnerek tudnak lenni, ahol ők ketten együtt tudnak lenni, ahol szeretet lehet közöttük. Ryuuzaki tovább mondta azokat az édes kis hazugságokat, azt, hogy mennyire szereti őt (őt, és nem Kirát), és csak mondta és mondta és monda és a szíve szólt - bodomm bodomm bodomm -, míg egyszer szavai elakadtak és nem hallatszott több dobbanás, feje elbukott Light válláról, rá az éjszín párnára. Yagami nem akarta odafordítani a fejét, de érezte kezében a másik ujjait, ahogy egyre vékonyabbak és keményebbek, érezte oldalán a meleg bőrű csípő helyett a hideg csontok bökését, combjánál a lankadt férfiasság helyén a kemény csontot, s végül nem bírta ki, oda kellett néznie.
A koponyáról akkor oszlott le az utolsó réteg izom s hús, eltűnt, mintha párolgott volna, s szemüregeiből előmásztak férgek és hernyók, nyálukkal síkosság és fényessé kenve a kopott csontot, lassan átmászva Yagamira is, aki nem bírt mozdulni, a lények őt is ellepték, húsába martak, látta ahogy combját eszik, s eltűnik a hús, ahogy a jobb kezének ujjai hiányoznak már, s a csont sem képes mozdulni, aztán rettegő lényének szemgolyóira másztak és megették, aztán pedig már nem látta ahogy tépik és marcangolják csak érezte és halált kívánt, halált, halált halált, mert fájt és égett a teste a férgek miatt, s fájt és égett a lelke Ryuuzaki miatt. Aztán bekebelezte a sötétség.
***
- ...ht... Light...
Yagami pislogott, szemébe túl élesen tódult először a fény ahhoz, hogy lásson, de ezt a hangok ezer közül is megismerte volna.
- Ryuuzaki? Tényleg... te lennél az?
Feje alatt meleg combokat érzett, tenyerében a nyomozó ujjait, homlokán lélegzetét, s mikor kitisztult minden, már látta őt is, sebektől, ködtől s férgektől mentesen, maga felett a plafonnal, körülöttük a nyomozó ideiglenes lakásának falaival. (Nincsenek kamerák, nincsenek lehallgató készülékek, csak Ők.)
- Én. Mi történt, Yagami-kun? Jól vagy?
- Nem tudom. Nem érdekel. Te jól vagy?
A nyomozót meghökkentette a kérdés; nem ő volt eszméletlen az elmúlt két órában, s nem rajta nem tudott segíteni valaki - de azért, mentőt sem hívhatott - szögezte le magának utólag.
- Jól.
- Akkor én is. Megcsókolhatlak?
A kérdés akaratlan volt és őszinte, L pedig nagyobb zavarban, mint bármikor, de lassan bólintott, és előre hajolt, hogy Light ne erőltesse meg magát túlzottan. A csókjuk lágy volt és kedves, meggyőződés egymásról, az érzelmekről s a valóságról.
A valóságról, ahol hamarosan végeznek egymással, közvetlenül vagy közvetetten - de addig is, továbbra is, töretlenül szeretik egymást.
- Kövess, Light... Majd én mutatom az utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése