Russian snowbonds #1

Fandom: Hetalia
Páros: ZimaRus, SuFin
Hossz: Mindegyik drabble lesz, ez is az
Megjegyzések: Russian snowbonds széria, avagy Tél tábornok központú történetek, említésszerűen több párossal

Russian snowbonds #1 - генерал зима[1]

Egyszer még volt élete, egy szép feleséggel és három izgő-mozgó kisgyermekkel. Szerette ezt az életet, az otthon melegét, neje langyos, törődő kezét az övébe simulva, gyermekeik mosolyát, ahogy hóembert építenek az udvaron. Sosem mondott volna le róla önszántából, ám az élet kegyetlen. A háború kegyetlen. Sors anyácska még kegyetlenebb. Karjain csak lágy fátyol lebegett áldozatai hajából szőve, kebleit szurokcsipke fedte, hajába csontokat fűzött hosszú, elsöprő múltja. Égővörös ajkaival súgta a félholt, fagyhalál szélén álló katonának:

- Soha többé nem mehetsz haza. Nincs otthonod, nincs asszonyod, nincsenek gyermekeid, mert elvettem őket tőled, bekebeleztem húsukat és vérüket, és te is ezt fogod tenni innentől kezdve. Te leszel mostantól a tél fagya és könyörtelensége, mostantól te leszel az Észak ítélőbírája és uralkodója, jégtűt szóró szelek parancsolója, magas hegyeken átsüvítő pusztulás. Te vagy Zima, Tél tábornok...

És onnantól Zima járta az északi tájat, kerengett a hófúvásokkal, versenyt futott a viharokkal, néha felugrott egy hidegáramlatra és ellátogatott az érintetlen, fel nem fedezett kontinensre. A legszívesebben viszont Oroszországban járt, néha így is átlendülve a Finn vagy a Svéd, nagy ritkán a Norvég határon, beterítve földjeiket vastag hópaplannal. Rengeteg ideje volt megismerni az országokat, mind a területüket, mind a személyeket, akik jelképezték őket.


Ő látta Norvégiát a szégyen könnyeivel a legsötétebb, trollok és tündérek lakta erdőben rohanni, lábai körül kerengve a Dániától kapott, csipkés női ruha szárával. Hátát egy fának vetve zuhant össze, térdeit magához húzta, és zokogott. Csak itt mert, ahol senki sem látta legkedvesebb barátain kívül, Tél tábornok pedig sosem árulta volna el senkinek. Mi több, ilyenkor elcsitította a szeleket, más útra küldte a viharfelhőket, hogy legalább a bágyadt napsugár felvidítsa a fiút. Ilyenkor mindig eszébe jutott Sors kíméletlensége.


Ő látta Svédországot, amint a kis Finn nemzetet öleli, és látta a hosszú folyamatot, minek végén Tino kezdeményezett ölelést - ezt már közös, Stockholmi lakásukban, a meleg paplan alatt. Csókok követték egymást, ahogy felfedezték az eddig ismeretlen oldalát a másiknak, ahogy eggyé váltak, végül a takarót is ledobták magukról önfeledt mámorukban. Zima aggódott; senki sem foglalkozott a tűzzel és nagyon áthűlt a lakás. Belefújt a kéménybe, hogy felszítsa a tüzet és meleget teremtsen a két szerelmesnek, az ablakra pedig jégvirágokat karcolt, hogy helyettesítse a függönyt. Többször látta őket előtte is, titokban apró érintéseket váltani - simítás a kézfejre, puszi a homlokra, elpiruló orcákra. Ilyenkor mindig eszébe jutott kedves, szerető felesége.


Ő látta Oroszországot is, barátok után áhítozva, a Tatár rabiga alatt szenvedve, és valami régről megmaradt fájdalom belemart mozdulatlan szívébe. Ivan olyan korban volt az első találkozásukkor, mint a legkisebb gyermeke egyszer, egy régi múltban - és sosem mondta ki, de Ivant is sajátjának kezdte tartani egy idő után. Hiszen ő nevelte fel, ő védte meg mindig, minden támadástól, ő biztosított a hátteret ahhoz, hogy az egykor reszkető, gyenge fiúcskából rettegett hírű, hatalmas, a leghatalmasabb nemzet váljék. Ilyenkor mindig eszébe jutottak régóta holt, szegény gyermekei.


Nem szólta meg Ivant, miután magához tért Szovjet rémuralom után, ahogy ismét ő lett irányítója lépéseinek és gondolatainak. Nem zaklatta őt a múlt szörnyűségeivel, nem kérte számon azt a rengeteg életet. Mellette maradt, ahogy senki más, letörölte a könnyeit, mielőtt arcára fagyhattak volna, karját nyújtotta, ha a férfi nem tudott felállni egy-egy rohama után (heverd ki azt az érzést, hogy legyilkoltál milliókat, te egyedül, és próbálj nem beleőrülni). És a tábornok egy idő után rájött, hogy többé képtelen gyermekeként tekinteni rá - a férfi már egyenlővé vált vele, Zima pedig beleszeretett.


Ő látta az örömkönnyeket Vanya arcán, mikor születésnapjára eloszlatta a havat a Moszkvai kertjéből, és megkérte Természetanyát, hogy neveljen fel egy csokorra való napraforgót az ő szeretett oroszának. Teljes szívéből esdekelt a zöldbe öltözött asszonynak, akinek orcáján feltűnt a boldogság, és halkan kuncogva embermagas szárakat növesztett, koronának is beillő sárga tányérokkal rajtuk. Illatosak voltak és gyönyörűségesek, talán még a kárpátok ölén sem termettek szebbek. Zima soha olyan szép mosolyt nem látott még Ivan arcán, olyan őszintét, boldogot és felszabadultat. Vállán nyugtatta a kezét, azzal a tatár-korból megmaradt védő ösztönnel, aztán csak fogta magát és megcsókolta Oroszországot. Ivan mindig azt hitte, a tábornok hideg, mint a legkeményebb tél (hiszen ő maga volt a tél, szóval logikus lett volna, da?), de nem, nem - az ajkai, a kezei, mindene meleg volt, akár a langyos tavaszi eső. A területeire ilyenkor sütött a nap, a hó olvadozott, Oroszország szíve pedig megtelt szeretettel, holott már nem is reménykedett ilyenben. És ez az érzés, ez jobb volt mindennél, amit valaha megtapasztalt. Szabad volt, felemelő, őszinte de nem számonkérő... Akár a feloldozás.






[1] генерал зима - Tél tábornok