Galleria d'arte - 2. rész

Fandom: Hetalia

Páros: GerIta, Spamano(későbbiekben), RusPrus

Hossz: Ve~ Ami sikerül.

Megjegyzés: annak örömére, hogy végre tudok rendesen dolgozni a gépemen. hajnali egykor befejezve, szóval ha hibát találsz, nyugodtan kiálts. Valószínűleg úgysem hallom. De ha leírod, azt meglátom. Remélem.
Köszönet: Susie Lupinnak a német rész javításáért *J*

Galleria d'arte - 2. rész

Feliciano mögött becsukódott az ajtó, ő pedig hálásan nekidöntötte a hátát és lassan kifújta a levegőt. Ludwig elvitte őt a házhoz, amin a jövőbeli lakótársával fog osztozni és az ajtóig cipelte neki a bőröndöket – így már nem is volt olyan nehéz -, ám ennek ellenére a kis olasz igazán örült, hogy ott állhat bent, csomagoktól és aggodalmaktól mentesen, mi több, végre láthatja az új otthonát. Ludwiggal szerette volna körbejárni, meg közben még egy jót beszélgetni vele, viszont miután a férfi kapott egy hívást, miszerint vagy most bemegy a szerkesztőjéhez, vagy nem lesz kiadva az új naptár az ő képeivel, elbúcsúzott és elment, Feliciano pedig nem tudta hibáztatni érte.

Ellökte magát az ajtótól és elindult, hogy felfedezze a kis lakást, közben mosolyogva próbálta elképzelni, hogy milyen lehet a lakótársa. Abban őszintén reménykedett, hogy kedves alakkal lesz dolga, abban meg még inkább, hogy jól kijönnek majd egymással. A rossz szomszédnál semmi sem kellemetlenebb.

- Ve~ Hahó! Van itthon valaki?

Mivel kezdetben csak a csönd felelt, Feliciano először üresnek hitte a házat. Aztán némi halk kattogás és a parketta reccsenése után az egyik nappaliba nyíló oldalajtóban megjelent egy furcsa férfi. A haja szürkés, a szemei lilák, és hiába nézett ki pár évvel idősebbnek, a mosolya gyermeki volt, mi több, egészen aranyos. Halványbarna pólót és méregzöld farmert viselt, és ami megakasztotta az olaszt a gondolataiban, az a hosszú, fehér sál volt a másik nyakában. El nem tudta képzelni, hogy valaki miért visel sálat a fűtött szobában – bár április ellenére valóban hideg volt, de a benti kellemes hőmérséklet egyáltalán nem adott magyarázatot a melegebb öltözékre.

- Szia, én Feliciano Vargas vagyok, az új lakótársad!

- Ivan Braginski. Igazán örvendek, Feliciano. Ha jól tudom, te modell vagy, da? A többiek nem sokat árultak el rólad előre, úgyhogy csak elcsíptem egy-két információt, mikor egymás között beszélgettek. Azaz, a húgom csípte el. Mindegy.

Kezet ráztak, aztán Ivan utat mutatott az egyik ajtó felé - Mellesleg az lesz a te szobád, oké?

- Aha. Amúgy jól gondolod, az vagyok! És te? Te mit csinálsz itt?

- Ha hiszed, ha nem, én is ugyanebben a cipőben járok. Van itt egy nagyon tehetséges testvérpár, talán a szakma legjobbjai, és az idősebbik felkért úgy bő két éve, hogy legyek a modellje. Aztán elutaztam ide, Németországba, és itt ragadtam. Van egy kellemes aurája ennek a városnak. Meg az egész országnak, da?

- De orosz vagy, ugye? A neved annyira oroszos.

- Igen, valóban. Te meg olasz, ha tippelhetek.

- Si. Uh, kérlek, megmutatnád nekem a házat?

- Gyere. Azt hiszem, kezdjük rögtön a te lakrészeddel. Tehát... - kinyitotta az ajtót, bevezette Felicianot egy, az előbbihez képest kisebb központi szobába, onnan pedig mutogatni kezdett a különböző ajtókra - Az ott a fürdő, mindenkinek van külön, úgyhogy emiatt nem kell aggódni, az meg a hálószoba. Igazán kényelmesek, nem túl nagyok, de nem is túl kicsik, szerintem amúgy ilyen a tökéletes lakás. Aztán az ott, az egy olyan használd-amire-akarod szoba, de azért bombát nem kéne robbantani. Inkább a műterem és a dolgozószoba keveréke, ha jellemeznem kéne, mert jó világos, tágas, én például a festőállványomat is ott tartom. Meg a képeim jó részét, amit kidobásra ítéltek. A te feleden van egy varrógép is begyömöszölve, ha kell, tartsd meg, ha nem, akkor dobd ki nyugodtan.

- Oh, köszi! Akkor hát te is festesz? Ez szuper, képzeld én is, és sokak szerint egész jól! De azért a pastát még a festésnél is jobban szeretem, meg az új német barátomat, meg fratellot, meg a többieket, és remélem téged is nagyon szeretni foglak, Ivan!

- Biztos vagyok benne! Tudod, nekem mindenki a barátom... Vagy legalábbis szeretném, hogy így legyen - mosolygott egy széleset az idősebb, aztán folytatta a körbevezetést a közös szobákkal.
- Ez itt a konyha, néha lelkiző, olykor romantikus vacsorára alkalmas terület. Csak szólok, tudod, ha esetleg hoznál valakit. - Feliciano zavartan bólintott, aztán hallgatta és követte tovább az oroszt. - Innen indultunk, de azért Feliciano – nappali, nappali – Feliciano. Kényelmes, világos és kupis az év legtöbb részében, szóval ne itt veszítsd el a kulcsod vagy a józanságod, mert nehéz lesz megkeresni. Ámbár becsületemre legyen mondva, a tiszteletedre kitakarítottam, és sosem hinnéd el, mik jöttek elő... Én sem akarom ismét elképzelni, szóval sztorizás máskor, jó?

- Va bene!

- Amúgy, mielőtt megkérdeznéd, igen, működik ez az őskövület, plusz roppantul dekoratív – már amikor nincs rajta semmi - bökött egy régi, vezetékes-tárcsázós telefon felé a szoba sarkában.

- És az az ajtó hová vezet?

- Azt engedelmeddel kisajátítom még magamnak egy darabig, de egyszer megmutatom. Egy rövid ideig még hadd legyen az én kis titkom, oké? - Az orosz kacsintott és vigyorgott, aztán kezet nyújtott az olasznak.

- Oké, Ivan, bár tudod, most még kíváncsibbá tettél, mint voltam! De ígérem, várok arra, hogy elmondd - viszonozta a kézfogást, aztán egy rövid köszönet után elment a saját kis részébe kipakolni és elrendezni minden holmiját. Egészen otthonosnak találta a szobát, szépnek a környezetet és kedvesnek Ivant. Nagyon szép reményeket fűzött az itteni tartózkodásához, hiszen Ludwig rendkívül jó nevű volt a szakmájában, ő maga pedig tehetséges modell, habár ezt csupán másodlagosnak tartotta. A legfontosabbnak és legjobbnak az új emberek megismerését gondolta, mindenek felett pedig barátkozni akart – ami eddig, hála a német és a lakótársa kedvességének egészen jól alakult.

***

Miután minden ruháját berendezte a szekrényekbe – és ennek sikerén még ő is meglepődött, hiszen nem a túlzott rendszeretetéről volt híres -, az egyebeknek pedig szintén elfogadható helyet keresett, úgy gondolta, hogy beszélget még egy kicsit Ivannal, kérdezősködik a környékről, a lakásról, vagy csak cseveg vele egy jót. Boldogan vigyorogva kilibbent a közös helyiségbe, a lendületének hála pedig már nem tudta kikerülni a túl közel álló alakot; teljes erőből a hátának puffant. Előre felkészült a leszidásra, ahogy felismerte, hogy nem Ivant sikerült letarolnia – mit letarolni, az idegen még egy teljes lépéssel sem mozdult előrébb, így legalább megtartva a kis olaszt is. Az ismeretlen megfordult, vörös szemeiben pedig nyoma sem volt haragnak, vagy bármiféle sérelemnek. Féloldalasan elvigyorodott, balja ujjaival végigszántott hófehér haján, közben jobbját a fiú felé nyújtotta. A vállán egy sárga tollcsomó ült; most valami furcsa hangot hallatott (valahol egy gonosz filmes-nevetés és fuldokló agonizálás között).

- Halo! Te vagy az új olasz srác igaz? Már sokat hallottam rólad, bár semmi konkrétat, csak hogy itt laksz majd, meg hogy az öcsém munkatársa leszel, úgyhogy jó személyesen is találkozni!

- Ve? Az öcsédé? Amúgy igen, Feliciano Vargas vagyok, örülök a találkozásnak - viszonozta a gesztust Feliciano, aztán kérdőn meredt a magasabb alakra.

- Ja, Gilbert vagyok, Ludwig bátyja, szóval Beilschmidt. A fantasztikus Gilbert Beilschmidt őfenségessége! Kesesese! - az albínó nevetése igazán furcsa volt az olasznak, bár az egész személyt körüllengte egyféle sajátos aura, és ennek kapcsán egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy az egoizmusnak lehet-e valamiféle külső lenyomata.

- Nem hasonlítasz rá olyan nagyon... Talán a hajad teszi, de ha nem mutatkozol be, nem jövök rá. És akkor... - emlékezett vissza Ludwig leírására a fiú –, akkor ő Gilbird.

- Hogy mire képes pár pigmentsejt, mi? Meg én túlságosan is fantasztikus vagyok ahhoz, hogy bárkire is hasonlítsak! Und ja, az én kismadaram. Gilbird, mutatkozz be szépen!

A madár ismét bugyborékolt egyet – Feliciano nem tudta jobb hanghatáshoz hasonlítani, esetleg még egy láncfűrészhez, egy roppantul régi, olajozatlan láncfűrészhez.

A kettő nevetett, aztán Gilbert terelgetésének hála ledobták magukat – és a német esetében a kinti ruhákat is - a kanapéra, és épp nekiláttak volna beszélgetni, mikor a szobája ajtajában feltűnt az orosz.

- Oh, látom összeismerkedtetek. Akkor nekem nem is kell bemutatnom senkit senkinek? - érintette meg Gilbert vállát Ivan, aztán lehajolva hozzá szorosan átölelte őt. Susogott valamit oroszul, mire a német elmosolyodott, megrázta a fejét, aztán óvatosan kibontakozva az izmos karokból felállt, és nyakába kanyarította a karfán pihenő sálját.

- Igaz, öröm volt összefutni veled Italianer, most viszont engedelmeddel, nekünk elmegy a lábbuszunk.

- Ve~? Itt maradok egyedül?

- Da, de nem kell aggódnod, pár órán belül jövünk vissza, csak már régóta tervezünk egy közös ebédet, öö... Meg némi projektötletelést. A telefont pedig nyugodtan használd, és ez vonatkozik az összes tárgyra. Érezd magad teljesen otthon!

- Tschüss[1], Italianer!

- Tschüss!

***

Az olasz, miután jobb dolga nem akadt, nekiállt ismét körbejárni új otthonában, és a varrógép láttán támadt egy nem várt ötlete. Gyorsan felhívta Ludwigot, hátha már végzett – és a kegyes sorsnak legyen hála, tényleg úgy volt. Feliciano szíve majd kiugrott örömében, mikor meghallotta a nemrég óta ismert, de annál kedvesebb hangot.

- Hallo, Ludwig! Kérhetnék egy kis útbaigazítást tőled a városban? Szeretnék elmenni két helyre, de fogalmam sincs, merre kezdjek neki...

- Natürlich. Wohin möchtest du gehen[2]?

- Először is, kéne szereznem egy új telefont, mert az enyém már nem igazán akar működni, aztán szövetet kéne vennem...

- Szövetet? Mihez kéne?

- Amit mondtál, tudod, a fényképezés, volna egy ötletem. Aa... Majd meglátod. Meg már szeretnék varrni amúgy is.

- Gut. Nemsokára ott leszek érted, Feliciano. Bis bald[3].

- Bis bald, Ludwig.

***

A következő negyedórában Feli összepakolta a pénzét meg azt a vackot, ami már nem érdemelte meg a telefon elnevezést, továbbá előkapart egy füzetet a frissen kipakolt holmik alól. Azt tanulmányozta még akkor is, mikor Ludwig becsöngetett, ő pedig baljában az olvasmánnyal, jobbjában az ajtó kilincsével hátranézett az órára.

- Ve~ Ne haragudj Ludwig, kissé elszaladt az idő! Gyere csak be, én mindjárt elkészülök, csak felkapok egy kabátot!

- Nem kell így kapkodni, csak nyugodtan. Most már az egész délutánom szabad, és ha nem bánod, szívesen tölteném veled. Egyet, hm, beszélgetni mondjuk igazán jó volna. Tudod, ha már úgy is együtt dolgozunk.

- Jaj, Ludwig, az fantasztikus lenne! Ettől függetlenül én már készen is állok, és ha neked is megfelel, indulhatunk is! - A fiú játékosan szalutált, ajkai a szokásos vigyorra húzódtak, Ludwignak pedig megdobbant a szíve, ahogy ezt a valóságos szeretetbombát figyelte. Egyszerűen elképzelése sem volt róla, hogy hogyan lehet valakiben ennyi életerő, vidámság és kedvesség, de igazán örült a vele való ismeretségnek, mivel az ilyen ember ritka volt, mint "fehér holló rózsaszín melírral" - ahogy Gilbert szokta torzítani viccesen a mondást. Figyelte, ahogy az olasz bezárja az ajtót, aztán elindultak az autóhoz. Ludwig egy pillanatra Feli hátára simította a tenyerét, így mutatva utat a jobb első ajtóhoz, aztán el is kapta onnét, mintha forró parázsba nyúlt volna.

Az úton sokat beszélgettek, azaz, inkább csak a kis Italianer beszélt, a német pedig adta hozzá a hallgatóságot, néha-néha belehümmentve egy rövidet, jelezve, hogy figyel és érti. Aztán Feliciano hirtelen elhallgatott és meg hirtelenebb fordult Ludwig felé egy izgatott "Ve~" kíséretében.

- Was? - nem, egyáltalán nem riadt meg. Csak majdnem áttért a szembejövő sávba.

- Képzeld, képzeld, találkoztam Gilberttel!

- Und wieder; was[4]?! - a fiatalabbik Beilschmidt sokkosan hallgatott egy ideig. Ha vele találkozott, akkor Ivannal is kellett, mert ők ketten gyakorlatilag mindenhol együtt voltak, és ezt kéretik teljesen komolyan venni. Mindenhol és mindenkor. Mintha pórázon tartották volna egymást. - Und, mi a véleményed róla?

- Nagyon jó fej, aranyos és vicces, de a madara nagyon furcsán nevet... Talán beteg lehet szegény?

- Nein, nein. Gilbird ist sehr gesund[5], csak ahogy mondtad is, furcsa a hangja. Bár kanári volna, vagy micsoda, szóval ezt senki sem érti.

- Hú, akkor ő egy olyan rocker-kanári, igaz?

Ludwig maga is meglepődött, ahogy erre a megnyilvánulásra halványan elmosolyodott, majd a lehető leghamarabb rendezte a vonásait – bár azt megjegyezte magának, hogy a kis olasz igazán vicces is.

- Ja, ja. Amúgy, hol találkoztatok?

- Nekimentem és elkapott - dörzsölte meg a tarkóját az olasz, kissé félszegen mosolyogva - Tudtad, hogy az ő modellje az én lakótársam? Ivan Braginskinek hívják, és nagyon kedvesen mosolyog és segítőkész, de tudod, van egy kicsit ijesztő szikra a tekintetében. Néha. De remélem, mindketten a barátaim lesznek, akárcsak te, Ludwig!

- Értem... Meg is jöttünk, itt szerezhetsz új telefont, ha a kártyád még jó.

- Az igen, csak ez a vacak volt még egy dinoszaurusz-nagyi papírnehezéke - lóbálta meg a használhatatlan készüléket Feliciano, aztán besasszézott az üzletbe.

***

Egy bő óra múlva elégedetten ült ismét az anyósülésen, boldogan és lelkesen nyomkodva élete első érintőképernyős okostelefonját, néha felkuncogva egyet-egyet, mikor valami újabbra jött rá. Ezek az apró hangok, a néha felcsendülő, dallamos csivitelés - mind csak fokozták a jókedvét, bár nem értette, miért. lényeg a lényeg, a rőfös előtt már jóindulattal halvány mosolyféleségnek nevezhető elváltozás mutatkozott az arcán, Feliciano pedig kapva kapott az alkalmon, hogy kipróbálja a Samsung fényképezőjét. A vaku villant, Ludwig felé fordult, és nagyot nézett, mikor meglátta az olaszt magához ölelni a telefonját.

- Most már van képem rólad, Ludwig! Ez olyan jó, nem? És mostantól hívhatlak bárhonnan, és te is hívhatsz engem!

- Ja, sicher[6]... Milyen anyagot keresel? - fordult félre, és mivel közben beértek a szövetszagú helyiségbe, színleg megvizsgált egy tekercset, valójában csak elrejtette piruló arcát. A másik túl aranyos volt emberi viszonylatokhoz képest - talán éppen ezért juttatott a német eszébe egy virgonc kismacskát.

- Fehéret, pirosat. Soook fehéret és kevés pirosat. Meg aranyszínű, félcentis-centis szalagot, sodort zsineget… Ludwig, olyan szép lesz, biztos vagyok benne, és olyan ártatlan, de közben azt lehet hinni, hogy rejteget valamit…

- De micsoda?

- Egy pap, Ludwig, egy pap! Hát nem nagyszerű ötlet? Vagy neked nem is tetszik? – kérdezett rá gyorsan, mikor meglátta a néma zavart társa arcán.

- Pap? Hát… Tudod, nem is olyan rossz ötlet. Majd meglátjuk, használható-e.

- Az lesz! Esküszöm neked, mindent megpróbálok, hogy tökéletes legyen! – és azzal a lendülettel a német elé szökkent, karjait a nyaka köré fonta és megpuszilta Ludwig halványan piros orcáját. Mondani sem kell, a fiatalabb Beilschmidtet rettenetesen meglepte ez a fajta viselkedés, de valahol gyanította, hogy csak a kulturális különbségek miatt lehet ez; talán az olaszoknál ez is olyan szokás, mint a japánoknál a meghajlás.

’- Apropó, japán. Lehet, hogy be kéne mutatnom őt Kikunak, már úgy is épp ideje volna a szokásos beszélgetésünknek.’ – gondolta Ludwig, közben figyelte, ahogy újdonsült munkatársa odafordul a pult mögött álló szőke fiúhoz. Kiku az ő japán levelezőtársa volt, aki gyakran látogatott Berlinbe munkaügyek miatt, és olyankor találkoztak, egyébként Skype-on tartották a kapcsolatot. A fiúról tudni kellett, hogy csendes és visszafogott, szereti elemezni a dolgokat, fényképezni (nem hivatásszerűen, de ő tényleg bármit és bármikor le tudott kapni, ha akár egy picit is érdekelte), de volt egy árnyoldala is; a fiú hatalmas perverz volt, mint sikerült kideríteni. Ludwig csak mosolygott rajta, hogy miként bátyját egy Erzsébet nevű magyar lány, addig őt magát Kiku zargatta a szokásos szöveggel; sikerült-e találni egy helyes fiút? Gilbert eleinte csak mormogott valami olyat, hogy „orosz… mindegy… talán”, aztán egyik nap beállított haza, kézen fogva egy nálánál magasabb, fehéres-szőke hajú férfival, akit Ivan Braginskiként mutatott be nekik. Később kiderült, hogy őt választotta meg a modelljének is, és valami hihetetlen ugyan, de még így, fél év távlatából is együtt voltak. Már a bátyát ismerve nevezte kis híján lehetetlen eseménynek – Gilbert nagyon lehetetlen és gyerekesen makacs tudott lenni. Bár, ami azt illeti, Ivant sem kellett félteni ilyen téren: az idő nagy részében csak kicsit volt vicces, vagy önfeledten boldog, de ha kellett, nagyon komoly tudott lenni. Csak néha szálltak el neki otthonról – ahogy az albínó megjegyezte egyszer.


Annyira belemélyedt a gondolataiba, hogy észre sem vette a lábainál sündörgő fehér szőrkupacot, mígnem véletlenül megbotlott benne. Igazából semmi sem történt, csak lépett egy nagyobbat, és kissé hangosabbat, mint általában – és ő a kutyus miatt aggódott inkább. Remélte, hogy sikerült nem rálépnie a szegény párára.

- Hanatamago! Jaj, nagyon sajnálom uram! Remélem nem haragszik nagyon, ugye? – az eladó odasietett hozzá, aztán előbb végignézett a németen, lila szemeiben látszott az aggodalom, aztán még több féltéssel magához ölelte az ebet. – Hát nem megmondtam neked, Hana, hogy ne gyere be az üzletbe? Maradj inkább az emeleten és vigyázz Peterre!

- Semmi baj, Herr Väimene… Väineme… Öh… Tino. Ugye nem baj, ha így hívlak? – Feliciano, immár egy elég szép méretű szatyorral a kezében melléjük sasszézott, és rámosolygott a két szőkére.

- Dehogy! Mindig öröm új barátokat szerezni, Feliciano. Nagyon érdekes volt veled beszélgetni, és még egyszer, herzlich Willkommen in Deutschland[7]! Ha bármi kérdésed van, nyugodtan hívjál fel azon a számon, amit adtam, és ha tudok segítek.

Lassan elbúcsúztak egymástól, és elindultak vissza Feliciano albérlete felé – a fiúnak pedig szokás szerint megoldódott a nyelve, és csak mesélt, mesélt. Aztán Ludwig figyelmét megfogta valami, amit az Italianer mondott.

- Ezt az utóbbi mondatot megismételnéd, kérlek?

- Si, Ludwig. Azt mondtam, hogy Tino szerint nekem nincs olyan erős akcentusom, mint a férjének.

- Tino… ő fiú, igaz?

- Si. Miért?

- Akkor hogyan lehet neki férje? Mármint… Már Gilbert és Ivan kapcsán is akartam kérdezni, hogy téged ez nem zavar?

- Mio Dio, Ludwig, azt ne mondd, hogy te is egy olyan homofób vagy!

- Nem én… Nem. De te?

- Mio Ludwig, liebe ist liebe[8]…

[1] - Szia!

[2] - Hová szeretnél menni?

[3] - Viszlát 

[4] - És újra; micsoda?

[5] - Gilbird nagyon egészséges.

[6] - Igen, biztos.

[7] - Isten hozott Németországban.

[8] - Ludwigom, a szeretet az szeretet...