Megleled-e Ezékiel könyvében?

Fandom: Supernatural (Megértük.)
Páros: Destiel
Hossz: Drabble
Műfaj: ???(fluffywhattheheaven)??? (Aki megmondja, kap egy virtuális ölelést)
Figyelmeztetések: Ezékiel próféta szóismétlési kényszere megjelenik. És én, én azt hiszem átvettem tőle.Megjegyzések: 1. Ugyehogyugyehogy megígértem.  2. A kép csak jobb híján van. Castielt mindenki saját szájíz szerint képzelje ide (ficet olvasni ajánlott hozzá)








„Láttam, hogy forgószél jött észak felől, nagy felhővel és egymást érő villámlással, körülötte fényözönnel. A közepéből, a villámok közül mintha ezüstös csillogás tündöklött volna. Négy élőlény alakja volt ott. Ilyennek látszottak: emberekhez hasonló alakjuk volt, de mindegyiknek négy arca, és mindegyiknek négy szárnya volt.”*




Dean a Bibliát olvassa; belemélyedve, elemerülve, kutatva az angyalok kinézetét, kutatva Castiel küllemét, amit úgy vágyna látni (Ha őt ezzel kísértették volna meg a Praradicsomban, hamarabb bukott volna ki az Úr kegyéből, mint az Első Pár, de nem bánná, cseppet sem, mert meghalhatna Castiel látványával a szemhéjjára égve).
A szemei kékek és kéken parázslanak, lassan mozdulva falják a hasábokat, akár tűz a fákat, akár ő Cas bőrét és húsát és szerelmét.
A szellő a nyakán – vendéget kap, akit csak késve vesz észre.

„Hello, Cas” - köszönne, de nem jön ki hang a torkán, a könyvet félrevágja, mintha Bűnt követett volna el, nagy B-vel és most jönne a büntetése; de hát tényleg vétkezett. Hogy jöhetne ő, egyszerű ember (Még ha kissé öntudatosan szemléli is, akkor is az. Csak egy ember.) ahhoz, hogy egy ilyen fenséges lény valódi alakját meglesse? Lesüti a tekintetét, mint a rajtakapott gyerek, keze belegyűr a farmernadrág ráncaiba.

Castiel pillantása az ég kékje, már csak a madár hiányzik belőle és felhők - könnyed égi felhők, ti láttátok már őt? Az igazi Őt? Keze Dean vállára nyugszik, ő lélegzik mellette és vár. Nem tehet mást, mindig csak vár, a világvégére, a testvérére, Castielre, az Úrra. Várakozás az élet.

„És némi utazás is van közben” - toldja hozzá magában.

Az angyal arca – földi börtönének arca, álarca, szeretett arca, imádott arca – szembekerül az övével, ajkára forró lehelet kúszik, aztán puha száj követi, tüdejében gócba ragad a sóhaj, a kiáltás és a fájdalom.

- Mit kerestél ennyire?

Castiel maga a jóság, a kegyetlenül, véres cafatokat hátrahagyóan ölni képes jóság, ami csak neki tárulkozik ki ennyire, csak őt engedi lelátni gondolatainak legmélyére, oda, ahová soha ember még nem nyerhetett betekintést; egy angyal szívébe, egy angyal gondolataiba, egy angyal lekébe.

- Téged.

Az angyal néz. Ő ezzel az egy tevékenységgel vallat és vall, kérdez és válaszol, hallgat és mond, tagad és beismer. Dean nem szereti ezt, nem szeretné eltéveszteni sohasem, hogy mire gondol, mit érez a másik, nem akarja megbántani őt, még véletlenül sem.

- Tudni akartam, hogy nézel ki.

- Nem ott leled meg a választ.

Most a vadász néz, ő pusztán kérdez hangtalanul, kérdezi; „Hol?” És Castiel arcára – máskor sztoikusan belemerevedve az időbe, néha hajszálnyit elámulva, rácsodálkozva és dühösen létező arcára – kiül egy apró mosoly. Halovány, mint a hold árnya felhős éjjelen, de mégis, ott van, létezik. Mosolyog – ha alig felfedezhető is –, és jól áll neki Dean szerint, és Dean azt akarja, arra vágyik, hogy így maradjon: boldogan (A világ – a világok – gondjától mentesen hogy ragyogna az arca, hogy örülne...).

Castiel szavakkal nem válaszol, csak kézenfogja és magához húzza, ölelése otthon, karjai a hátán támaszok, létezése létszükséglet. Suttog és Dean nem érti mit, de azt érti, hogy ez valami felette álló lesz, valami Castielhez méltóan nagyszerű és lélegzetelállító. Pont mint ő.


Aztán a világ megáll, az idő elenyészik és a lélegzet elhal és Dean szemei kipattannak. Castiel továbbra is öleli, de már talán nem is ő az, talán csak egy délibáb... Castiel ránéz. Pillantása igazol. Ez a valóság, és mennyire de mennyire csodálatos. Castiel angyal. És a szárnyai égzúgás és a szárnyai villámok, tűz nélkül melengető, őt égetni képtelen csodák. A hátából nőnek ki, a ruha nem takarja tövüket – a ruha fény és megérthetetlen anyag, tiszta és könnyed. Az angyal arca kedves, tekintete kéken izzik, de szeretet van bennük, szerelem – talán nem is csak őiránta, hanem a világ iránt is –, pillái hosszúak és szőkék. Nem pislog, csak nézi őt. Karjai erősek és márvány-szépek, bőrmeleg biztatás és támogatás, megtartó erő -kinek kell gravitáció, ha ő tartja, ha ő öleli, kinek? Bőre a levegőben sugárzó napfény maga, sápadt és fenséges, a vadász ujjai az angyal csuklóján – nem mer többet érinteni, nem lehet, nem nem nem –, A haja olyan, akár a vízben szétfolyó, szétterülő aranyszálak, feketeségük eltűnt, a férfi pedig akaratlanul simít bele (Nem, semmi sem fekete rajta, semmi sem); tapintásuk selymesebb bármi másnál, amit Dean valaha is fogott. Mintha víz csorogna át az ujjai között, langy pára a hajnali órákban. Castiel magas; felé tornyosul vagy másfél fejjel, arányos és izmos, sudár és csak ő tartja a levegőben (Levegő ez még egyáltalán?), körülöttük megszűnt a világ, nincsenek falak vagy határok, épületek vagy Mennyország, Pokol vagy kárhozat; itt csak Ők vannak, ez is nagybetűvel, mert egyedül ez ér valamit a világon. Fények ugrálnak körülöttük, és Dean érzi, tudja, hogy ezek a lángocskák élnek és akarattal bírnak, és hallja a suttogásukat és érzi a melegüket – a szívében, a szívében van a legnagyobb meleg.

Castiel az ő szemeibe néz, mélyen és őszintén, pillantása már majdnem gyermekien őszinte kérdést hordoz magában; „Milyennek látsz? Tetszik neked?” (Talán még gyermek. Sosem kérdezte meg, mennyi ideje létezik, vagy az mennyinek számítana. Lehet, hogy gyermek, lehet, hogy aggastyán. És lehet, hogy ő csak úgy tökéletes.) Szavakkal nem kíséri. Dean érti őt, és nem akarja gyönyörűnek mondani. Nem. Castiel emberként – gyönyörű, jóképű, helyes. De angyali valójában – nincsenek rá szavain. Földöntúli. Felülmúlhatatlan. Szent. Nem fejezik ki eléggé azt az érzést, ami Dean mellkasát feszíti ezer és ezer irányba, az a büszkeséggel vegyes öröm, hogy ez neki megadatott, láthatta Cast így, ilyen csodásan, teljes lényében megmutatkozva.

- Castiel – kezdi. Nem meri becézni. Az nem lenne méltó hozzá. - Castiel, te egyszerűen... Tökéletes vagy.

Ujjai az angyal arcán, ajkán, aztán Castiel keze az övén, aztán ajkaik egymáson; ők egymás ölelésében. Ahová teremtettek.




***




Másnap Dean felvette a Bibliát a földről, és a hetedig verstől a tizenharmadik vesig áthúzta Ezékiel könyvének sorait. A maradék – a maradék igaz volt.





„Ilyenek voltak az élőlények: külsejük olyan volt, mint az izzó parázs, és az élőlények közt, mintha égő fáklyák lobogtak volna. Tűz ragyogott, és a tűzből villámok cikáztak. Az élőlények járása-kelése olyannak látszott, mint a villámlás.”**









* Ez.:1.4-7
**Ez.:1.13-15