Szemeid vöröse

Fandom: Hetalia
Páros: RusPrus
Műfaj: angst és még több angst, vér és kínzás. 
Hossz: Drabble
Megjegyzések: Kínozzuk a kedvenceinket, mert az olyan jó *dehogyisfrancokbanemnemNEM* - avagy hogyan látja Ivan azokat a vörös szemeket. 

Szemeid vöröse

- Tudod, a szemeid vörösek, mint az uráli rubin... Szeretem őket nézni. Téged is.

Ivan a karjaiban tartotta Poroszországot, mellkasához szorította annak hátát, és lágyan lehelte nyakára a szerelemtől fűtött szavakat.  Jobbját az eleven szív felett nyugtatva ült párjával fekete ágyneműi között, a vastag paplan óvó rejtekében. Balját a porosz fogta, néha-néha végigsimítva a hidegtől repedezett kézfejen. Oroszország Gilbert vállára döntötte a fejét és félrefordulva megcsókolta azt, megcsókolta a zubogó vért szállító ér fölötti részt, és hálát adott neki, hogy életben tartja a szívének legfontosabbat. Érezte Poroszország moccanását, ahogy fordult, ahogy átölelte őt, aztán örömmel fogadta a másik önként, szerelmesen felajánlott, finom ajkait. Velük szemben a kandallóban égett a tűz, fénye megvilágította őket, és visszacsillant Gilbert íriszein, még vágykeltőbb vörössé, szinte égetővé téve azokat. Ivan imádta a szemeit, imádta Gilbertet magát, és örökké vele akart maradni, itt Szentpéterváron, vagy akárhol, de együtt, ölelve egymást, szeretve egymást, ameddig csak ország létezhet. Olyan boldog volt, mint még soha annak előtte, s ezt egyedül annak a csodálatos porosznak köszönhette, aki véglegesen elrabolta a szívét.

~*~

- Tudod, a szemeid vörösek, mint a parázs... Égetnek; úgy égetnek, hogy az már fáj!

Gilbert újra felüvöltött, Oroszország alatt fetrengett a kíntól, kezei görcsösen markolták a vérpermetes lepedőt; fájt és sikoltott az egész lénye. A mindaddig kedves, gyengéd orosz egyre kíméletlenebbnek bizonyult, mindinkább szívtelenül és állatiasan gyűrte maga alá, s a porosz tudta, hogy szemeiben a rettegésen kívül a harag is látszódik. Az orosz fogai feltépték a bőrét, zúgó, tiltakozó sebeket hagytak maguk után, aztán az éles zománcpengék eltűntek a testéről, s felbukkantak Ivan eszelős vigyorában. Az addig biztos, szerető és törődő Oroszország kezdte elveszíteni a józan eszét, mintha csak a teljes személyiségét kezdte volna lecserélni - mintha többé már nem ő lett volna egészen.

~*~

- Tudod, a szemeid vörösek, mint a vér... Gyűlölöm a vért, nem akarom látni, ne nézz rám velük, ne nézz! Ne nézz!

A hóban feküdtek; Gilbert a hátán, s felé magasodva ült csípőjén az egykori nagy Oroszország, a mostani még nagyobb Szovjetunió. Előrehajolt, hogy erőszakosan megcsókolja Gilbertet - volt, amit képtelen vol régi személyiségével együtt levetkőzni -, a porosz viszont félrerántotta a fejét, és felbámult a lila íriszekbe. Ivan ismét belenézett a számára vértócsáknak tűnő szemekbe, aztán felpofozta Gilbertet, arcát erősen megmarkolta, és szabad kezével végigsimított az arcán. A következő pillanatban a porosz már teli torokból üvöltött, kétségbeesetten, leterített vadként küzdve a másik ellen, a saját, iszonytató fájdalma ellen, ami a szemgödreiből kiindulva végighasított a koponyáján. Az orosznak nem telt sok időbe, mire mindkét golyót kimetszette a helyéről, viszont Poroszországnak ezek a pillanatok hosszabbnak tűntek, mint bármelyik addigi csatája. Kiabált és könyörgött, hangja elcsuklott, érezte ahogy szájába folyik ömlő vére - a vörös patak útja felmelegítette az arcát, majd a nyakán érezte meg, ahogy cseppenként aláhullott.

Mindezek után csupán egy pillanat műve volt, ahogy a kín belemart a mellkasa közepébe. Odakapta a kezeit, s látása nélkül is azonnal tudta, hogy a fém amibe keze ütközött, ami felnyársalta a szívét, az egy díszesen faragott nyelű tőr volt, amit még ő ajándékozott Oroszországnak. Ivan... Ivan nem, tehette. Nem ő tette. Suttogott valamit a másiknak, megpróbált mosolyogni egy kicsit, aztán nem mozdult többé. Nem lélegzett többé. Nem létezett többé.

~*~

- Tudod, a szemeid vörösek, mint a rózsák a sírodon... Még mindig azok. Hiányzol...

Ivan az ágyában hevert, ismét Oroszországként. Soha, senkinek nem vallotta volna be, de még ő is rettegve emlékezett vissza a Szovjet időkre, és ennek kapcsán a szörnyű tetteire, de leginkább... Nos leginkább Poroszországra. De ma, kötelességének érezte, hiszen kerek évfordulója volt annak a gyászos napnak, mikor megölte őt. Ivan nem mozdult, egész nap csak feküdt az ágyban ködös szemekkel, magára borítva Gilbert köntösét, belélegezve azt az illatot, amit úgy szeretett. Képtelen volt elfelejteni őt, ahogy képtelen volt elhinni, hogy ő ölte meg, holott jól - túlságosan, fájóan jól - emlékezett az egész időszakra. A porosz az utolsó szavaival is szerette őt - nem Szovjetuniót, hanem őt, egyedül csak Oroszországot, mert tudta jól, hogy egyszer visszatér újra az igazi Ivan. És ezt az üzenetet neki hagyta. 

Bármit tett is ez a valami a testeddel, tudom, hogy nem te vagy. Szeretlek örökké, Oroszország, én egyetlen Ivanom...

Ivan az éjjeliszekrényen álló hegyikristály-üvegre nézett, abból pedig az egykori Poroszország szemei bámultak vissza élettelenül, szomorúan, vérvörösen.

Őrület. Őrület a szívében, a földjén, a lelkében, körülötte; mindenhol. Őrült, kegyetlen világ...