Rispondenza/Korrespondenz

Fandom: Hetalia

Páros: (HRExChibitalia) Gerita

Műfaj: hurt/comfort

Hossz: Drabble

Megjegyzések: Oké, először is előzmény; ültem a buszon és néztem, ahogy összemennek a távolodó emberek, míg végül nem lehet kivenni az arcukat. És nagyjából ennyi lenne, amire épül az egész. meg az, hogy akartam írni valami rövid Geritát. Már épp aktuális volt, meg úgyis, holnap(azaz ma, bocsi) gyereknap, úgyhogy tessék. Ajándék tőlem minden olvasónak, aki valamennyire még gyereknek érzi magát :)
Minőségért megint elnézést, de félálomban írtam az elmúlt xy percben. De meg kellett írjam.

Rispondenza/Korrespondenz

Olyan rég volt már, hogy a Szent Római Birodalom nyomtalanul eltűnt - Feliciano már nem is igazán emlékezett, hogy mennyi ideje volt, hogy utoljára látta őt. Nem emlékezett arra sem, hogy hányadik évtizednél hagyta abba a számlálást, miután kis barátja megígérte neki, hogy visszatér hozzá. Hogy nyer. Hogy életben marad. Olaszország nem hitt Magyarországnak, mikor a nő bejelentette a Szent Római Birodalom bukását, sőt, egyenesen a szemébe nevetve állította; haza fog térni, meglássa, ott lesz pár napon, hónapon belül. Aztán a századok kíméletlen eredménytelenségben tocsogva peregtek tovább egymás után, egyre messzebb sodorva Olaszországot a lágy szőke fürtök alól rátekintő égszínkék szempártól, a közösen eltöltött időtől, s mégis; a Birodalom emléke nem fakult meg a szívében.

Először örült; ha lehunyta a szemét, látta, ahogy barátja aranyló haját meglebegteti a szél, kalapja a karjában nyugszik szabályosan az oldalához szorítva, gallérja kifogástalan és díszes, tekintete kedves ám egyben merész és bátor, ajka pedig lágy mosolyban. Feliciano sokszor próbálta lefesteni őt, volt, hogy napokat töltött a vászonnal szemben, s holott máskor órák alatt remekműveket készített, ezekkel sosem volt elégedett. Valahogy nem érezte úgy, hogy ábrázolni tudott mindent, amit ez a fiú a szívében őrzött, anélkül pedig nem ér - nem érhet - semmit a képe. Nem hitte el, hogy az a pár festékfolt egy leheletnyi vásznon el tudná mesélni, hogy milyen kedves is volt - a kezdeti atrocitások után -, mennyire jószívű és törődő, és gyengéd, végtelenül gyengéd; bár ezt az oldalát csakis Olaszországnak mutatta meg, mégis létezett, és ugyanúgy az övé volt, mint harciassága és eltántoríthatatlan kitartása, győzni akarása. Mindezt nem tudta egy képen keresztül elmondani a világnak, az embereknek, akik már lassan azt is kezdték elfelejteni, hogy egykoron létezett egy ilyen erős és hosszú életű birodalom.

~*~

Aztán az örömből lassan keserűség lett; talán elfogadta valahol mélyen, hogy már nem lehet életben, hogy ezt nem lehetett átvészelni - hiszen maga a Birodalom szakadt darabjaira -, vagy csak az időbeli távolság tette egyre elviselhetetlenebbé a hiányát. Mikor kiejtették körülötte a barátja nevét, Feliciano úgy érezte, hogy megfullad és megfagy; kapkodta a levegőt előbb csak csendesen, aztán egyre jobban köhögve és remegve a csakis általa érzett hidegtől. Fizikai fájdalmat okozott neki akkoriban minden. Német beszédet hallani, meglátni egy szőke férfit, vagy valaki kék szemeibe pillantani felért számára egy akaratlan kínzással. Ebben az átkos időben semmi mást nem akart csakis felejteni - legalább annyira, mint annak előtte emlékezni. Mindent törölni akart az emlékeiből; a csempészett ételeket, hangját, a pillantásait, az érintéseit, a finom, gyötrően jóleső csókját, és azt az érzést, hogy szeretik, akármilyen is legyen, mert tudta, hogy soha, senki és sehogyan nem tudná ezt újra megadni neki.

Minden álmában feltűnt a fiú, néha csak egy-egy részlet, néha jelenetek vakon és szabálytalan sorrendben - fekete kalapja a földre hull, közelebb lép hozzá és a cipője sarka koppan a kövön, megérinti, megcsókolja -, de a legrosszabb az volt, mikor őt nézte. Csak állt, köpenyét fújta a szél, ő pedig rendíthetetlenül nézett, szemeiben kérdések és érzelmek - Olaszország egyikről sem akart tudomást venni. Nem. Az túl sok lett volna ár neki. Ilyenkor kiabálva, izzadtan ébredt fel, gyakorta Magyarország vagy Ausztria aggódó arcát pillantva meg először, bár a legtöbbször egyedül maradt az összes fájdalmával. Senkinek sem beszélt ezekről az álmokról, még vigyázóinak sem említett semmi konkrétat. 

~*~

Egy idő után feladta. Csatakosan, rémülten ébredt fel hajnalban, és nem tudva mit csináljon, kavargó érzelmekkel kivágta a párnát az ágyból, felállt, és elszédelgett a falig. Verni kezdte teljes erejéből - még szerencse, hogy már külön élt, legalább nem ébreszt fel senkit -, az öklei kisebesedtek, a vakolat megrepedt, a fiú pedig csak nyelte vissza a könnyeit és kiabált valakinek, aki nem halhatta. A halottak nem hallanak. Ő nem hall már. Nem. De Feliciano kiabált neki, teljes szívéből és fájdalmából illesztve össze a mondatot, támogatva meg minden szót.

- Menj el már tőlem, kérlek, hagyj békén, ha nem lehetsz közvetlenül itt mellettem! Úgy hiányzol, annyira azt akarom, hogy itt legyél, hogy velem legyél, és te nem jössz és én csak várok és úgy fáj! Ne okozz nekem fájdalmat, inkább... inkább segíts elfelejteni téged. Olyan messze menj, hogy már ne lássam az arcodat... Kérlek... Kérlek, Szent Római Birodalom, eressz el. Engedd el a szívemet. Ne létezz arc nélkül, amit simogathatnék, amit csókolhatnék. Kérlek...

~*~

Ezerkilencszáztizennégy elérkeztével minden megváltozott. A paradicsomos láda teteje kinyílt az idegen hatalmas erejének behódolva, ő pedig ijedten ugrott elő, bevallva mindent a kilétéről, aztán belefogott a szokásos könyörgésébe, és utána szinte megdermedt. Alaposabban szemügyre vette a férfit; szőke, katonásan rendezett haj, égszínkék szemek, bennük harag és célok, ajka szigorú vonallá préselve, mint aki még sosem mosolygott. Ő volt Németország, a Szent Római Birodalom egyik utódja és örököse, akinek a származását legalább annyi kérdés és rejtély fedi, mint amennyi elődje eltűnését és halálát. 

Feliciano itt érezte meg hosszú idő után újra, hogy a Birodalom emléke még mindig ott lapult a szívében, és most, látva ezt az idegent minden a felszínre tört. A könnyei szinte észrevétlenül buktak át pilláin, hogy arcán legördülve mosolyra húzódó szájánál kössenek ki. Még volt remény; egyetlen épp csak létező fénysugár. De ki mondta, hogy ne kapaszkodjon belé?

~*~

- Ludwig!

- Oh, Italia...

Olaszország egy fél pillanattal később már az említett nyakában volt, ölelte és arcon csókolta őt, ismét és újra, mert jólesett, a bőre puha volt, termete izmos és megtartó, hangja nyugtatóan mély, tekintete kedves és törődő, szeretetteljes, szája lágy mosolyra húzott. Az igazi Németország, a háborúktól mentes, édes és egyetlen Németország. 

Az ő Ludwig-ja. 

A férfi elfordította a fejét a következő puszi előtt, ajkaik egymást érintették - Olaszországot először a lendület tartotta vissza az eltávolodástól, aztán már a német puha csókja. És ez az érintés, száj melege szájon és Ludwig íze; mind-mind ugyanolyan volt, mint akkor, a IX. században a boltíves kapu alatt elcsattanó, első csókjukkor. 

Igen, az övékénél, mert Németország mindene az egykori Birodalomé, kívül-belül teljesen megegyeznek.

- Kérlek, Ludwig, sose menj olyan messzire tőlem, hogy már ne lássam az arcodat.

- Gut.

Csodák léteznek.