Lass mich in Ruhe, Vergangenheit! Komm hier, bitte, mein Engel!

Fandom: Hetalia

Páros: GerIta

Műfaj: hurt/comfort / angst / a kép fluff, a történet nem.

Hossz: Drabble

Megjegyzések: Kis timeline szösszenet - ami kész volt egy hete, csak fáradt voltam gépre vinni. De ma megtörtént. Végre. Hab Spaß! A német és olasz bakik kijavításáért örök hála KatieCat-nek és Susie-nak! Nemsokára, ha az Ég is úgy akarja, írok valami Destielt is. Vagy Sabrielt. Sokat nyitogattam a Bibliát mostanában, és van jópár ötletem, csak minimum négy évad lemaradásban vagyok. Címadási képesség meg az egekben...

Lass mich in Ruhe, Vergangenheit! Komm hier, bitte, mein Engel!

1938-at írtak még egy teljes óráig; Szilveszter este volt, ismét egy év eltelt békében, háborúk nélkül, és mindenki ünnepelt. A két férfi az erkélyen állt, de nem a felvirágozott utcákat nézték, vagy a díszes ruhába öltözött, vigadó tömeget, hanem egymást. Olaszország mosolygott, szemeiben könnyek ültek, kezében Ludwig keze pihent. Németország szíve repdeső madárként vert, tekintete tele volt csodálattal és mámorral. Közel hajolt, hogy ismét csókot lopjon az olasztól, szájuk puhán érintkezett, karjaikkal egymást ölelték. Nem siettek. Nem kellett sietniük, mint a háború alatt, nem érezték, hogy vége lehetne, mert már nem fogoly és fogvatartó voltak, hanem társak. A világ boldog volt, ők pedig szerelmesek, s mivel az idilli élet megvalósulni látszott, nem kívántak semmi mást az éjféli harangszót hallva, csak azt, hogy semmi se változzon meg. hadd maradjanak így örökre, egymás féltő-ölelő karjaiban, szeretetben, békességben.

~*~

Olaszország az erkélyen állt Berlinben, és a rohanó, fagyos széltől megremegett; a jégtűk a bőrébe kaptak, de azon túl, valami a lelkébe is beleszúrt. Enyhén, de ott volt, mint egy kísértő szellem, amit még párja jelenléte sem tudott elűzni. Ludwig a vállára terítette zakóját - a hold fényénél megcsillantak a kitüntetései. Azt mondta egyszer, visszaadná mind, odaadná az életét is, csak kitörlődne a történelemből minden tett, amikért kapta azokat. Keze Feliciano vállára nehezedett, óvatosan a feje búbjára nyomott egy csókot és átölelte.

- Milyen hideg van idén ősszel... Mintha valami elől el akarna szaladni a szél is, nem, Ludwig?

A férfi csak hümmögött. A szíve tájékán valami nem volt rendben. Talán egy balsejtelem.

~*~

- A főnököm megváltozott, Italien. Többé már nem mondja konkrétan a szemembe a terveit. Egészen olyan, mintha... Nem is tudom, talán titkolna valamit.

- Ludwig? Ezt most miért mondtad el nekem?

A német karjai erősebben fonódtak köré, baljával a szíve fölé húzta a fiú fejét, ujjai a sötét szálak közé túrtak. Sokáig nem szólt, csak kereste a szavakat, amikből több százat használt naponta, még sokkal  többet ismert, s most mégse fejezhette ki egyikkel sem, hogy mennyire fél. Nem voltak rá szavai, csak a jeges, mellkas-mélyből feltörő félelem. Félte a jövőt, a magányt, rettegte Feliciano elvesztésének gondolatát.
Az ajkán megreszketett a sóhaj, ahogy belélegezte a másik életmeleg illatát, kezei ezzel szinkronban megremegtek.

- Félek, hogy nemsokára rossz dolgok történnek majd. Kérlek, nem, könyörgöm neked, Olaszország; ha úgy alakul a helyzet, ne törődj senkivel és semmivel. Fuss el, rejtőzz el, árulj el, de élj túl. Értem. Nekem. Versprich mir bitte![1]

- Prometto, mio amore.[2]

Csók pecsételte meg az esküt, sóhaj tört bele a csendbe, akkor még csak egy kérészéletű pillanatra.

~*~ 

Aztán a magasztos, békés csend egy hónapra rá eltűnt, hosszú, végeláthatatlan időre. Ágyúk dörögtek és bombák üvöltése rázta meg a földeket, az eső vért mosott és a talaj húst evett, aknák szedtek darabokra embereket, hogy aztán emlékek legyenek csupán; fivéreké és férjeké, apáké és nagyapáké. Az emberek sírtak, a teremtés sírt, de Feliciano nem. Ő küzdött a népéért, fiaiért és leányaiért az általa szeretett és jelképezett földnek. harcolt a harc végéért, és mindig újra és újra előrelépett, előre az égszínkék szemek után vágyakozva, rájuk pillantani s kimondani; megcsináltam.

Akárhányszor térdre hullott, az ígéretét ismételte. Nincs az az Isten, akinek képes lenne elszámolni a lelkével, ha nem tartja be a Ludwignak tett esküjét - gondolta elszántan és vérezve, sebei égtek.
Fellökte magát minduntalan, puskát emelt a vállához, célzott és lőtt - halálsikolyok kétoldalról, vér és félelem szaga, sercegő csonkok parazsának heve -, ment tovább és tovább és tovább - Segíts, segíts! Se...! Mio Dio! Lőjj le! Kegyelmezz! -, és megkeményített szívvel, ezer sebből vérző lélekkel ugyan, de túlélt. Tartotta az adott szavát.

~*~

1943. Ludwig a bajtársai vérében feküdt és sírt. Körülötte üresek voltak a lövészárkok, csak a hullák maradtak ott, de magányra volt szüksége. Mikor Olaszország kapitulált, küldött neki egy szál vörös rózsát. Es tut mir leid[3]. Ennyi volt a rákötött szalagra írva. Ezért képtelen volt haragudni, ahogy utána azért is, hogy megkapja az egyetlen hadüzenetet, amire sosem számított volna. Eleinte csak nézte döbbenten a papírlapot, rajta a nevet; Italia. Aztán fogta magát, és nyugodt helyet keresett, hogy rendbe tehesse a gondolatait. Ő kérte tőle, hogy minden elé rendelje önmagát, de - annak ellenére, hogy tudta, így helyes - fájt a szíve.

Mindentől függetlenül viszont, hajlandó volt azonnal megbocsájtani neki, amint ennek a földi pokolnak vége.

~*~

1946. Az első év, mikor már nem lángolt a világ, s nem kiáltott gyermekei halála miatt Földanya, s az egek sem sírtak véres könnyeket; az első év egy új világban.

Németország fekete egyenruhát vett fel és fekete gyászszalagot tűzött mellkasára, sapkáját a szokottnál is jobban a szemeibe húzta.  Gyászolt. Hogy kit, kiket, abban még ő sem lehetett egészen biztos. Rengetek adat csak úgy eltűnt, vagy sosem került létrehozásra, így nagyon sok ember halála maradt titokban, de Ludwig érezte mindet, akár láthatatlan hajszálnyi tűket belefúródva a testébe. Emellett a büntetés is fájt; Drezda nyoma mélyen beleégett a húsába, marta a bőrét még mindig, de korántsem ez volt a legrosszabb.

A jelentések ott álltak az asztalán, két vaskos dossziéban, s olvasásra várakoztak már hetek óta, teli fényképekkel és adatokkal. Az egyiken a "Dresden" felirat díszelgett, a másikon pedig elcsúszott írással, tintapacával - talán remegett az érte felelős keze? - kiáltott a világra három rettegett szó; "Konzentrationslager Auschwitz-Birkenau". Minden betű minden fekete kanyarulata hirdette a halált és Ludwignak görcsölt a gyomra még a puszta gondolatára is; el kell olvasni valamikor. Másfél hete kezdte volna el. Az első öt-hat kép után visszadobott bele mindent, a látványuk a tapintásuk sértette a szemeit s a kezeit, mintha maga az ördög lakozott volna közöttük. Talán így is volt. Azóta nem tudott aludni - le sem merte hunyni a szemét, egyszerűen csak nem ment neki. Mindig látta a képeket és érezte a halottak számonkérését.


Találkozni akart Olaszországgal, hogy elmondja; nem haragszik, büszke hogy addig bírta és ő változatlanul ott van, ott lesz neki, s akármi is történt, együtt átvészelnek mindent. Meg akarta ölelni, csókolni, végigsimítani az arcán és fejét a fiú mellkasán nyugtatva meggyőződni róla, hogy él, hogy jól van - hogy még az övé.

~*~

Mikor Ludwig meglátta őt, olyan rettentően hosszú idő után végre, nem foglalkozott többé semmivel. A többi ország szeme láttára ölelte magához a megbeszélés helyszínén, és igazából fel sem fogta, mennyien nézik, mikor megcsókolta Felicianot. Nem érdekelte. Annyi háború és szenvedés után végre szeretetet akart. Olaszországot akarta, ő pedig - Ludwig legnagyobb örömére - viszonozta az érintést, a szerelmét, aztán egyszerűen felmosolygott rá.

- Ve~ Ludwig... Én... Mio Ludwig... - nem tudott mást tenni, csak könnyeit nyelve, boldogan vigyorogva a szőke férfi mellkasába temetni az arcát és dereka köré fonni a karjait.
Németország megsimogatta a fejét, és gyengéden megpuszilta a fejét, mint akkor régen, egy egész élettel azelőtt. Szemeiben könnyek ültek, ajkán lágy mosoly.

- Italien. Ich liebe dich, aus meinem ganzen Herzen...[4]

~*~

Feliciano a hideg miatt ébredt fel; mellette üres volt az ágy. Felkelt és kisasszézott a nappaliba, ahol várakozásához híven megtalálta Ludwigot. A férfi egy doboz sörrel a kezében nézett egy könyvet, de az olasz jól tudta, hogy nem olvas. nem volt rajta a szemüvege, meg amúgy is, ki olvas fejjel lefelé?

- Nem tudsz aludni? Megint rémálmod volt? - kellett volna kérdezni, de nem tette. Tisztában volt vele, hogy párja hányszor ébred fel az éjszaka kellős közepén izzadtan és lihegve, olyan embereknek magyarázkodva, akik nincsenek ott, és ugyanígy tudta azt is, hogy a másik nem akar - nem tud - beszélni erről. Még nem.

- Szeretnél filmet nézni, mio amore? - a keze lágyan simult Ludwig erős karjára, de ő még így is megugrott ültében, aztán rájött, hogy Olaszország az; elmosolyodott és lehúzta magához a kanapéra. megcsókolt miután bólintott, és hálás szavakat suttogott a fülébe. Ahogy elindították a filmet, befészkelte a fejét Feliciano ölébe, és csak élvezte, ahogy azok a finom, precíz művészujjak cirógatják a haját és a nyakát - egészen addig, míg ismét el nem aludt. Álomtalan volt és pihentető, de minden pillanatában nyugodt.

A puskák okozta sebek már régen elmúltak Italien kezéről - állapította meg még a német, aztán folytatta a gondolatmenetét, míg el nem aludt - és többé sosem lesznek. Ezentúl csakis a szeretetnek engedem meg, hogy Olaszországot körbevegye, mert ő azt érdemli. És én, képes vagyok én még annyira szeretni, hogy azzal mindent kifejezzek neki?

Képes vagyok még fájdalom nélkül nézni?

Képes vagyok még végigaludni mellett csak egyetlen éjszakát?

Képes vagyok még... egy angyalt magam mellett tartani?






[1] - Ígérd meg!
[2] - Megígérem, szerelmem.
[3] - Sajnálom.
[4] - Teljes szívemből szeretlek.
Mindez csak iránymutató fordítás, az olasznál ne higgy nekem mert nem tanulom, a németnél pedig ne nézd a ragozást, mert az az egyik ősellenségem.