Galleria d'arte - 1. rész

Galleria d'arte

Fandom: Hetalia
Páros: GerIta, Spamano, RusPrus
Hossz: Hosszú, de lesz hosszabb is. 
Megjegyzés: [Ez az első Hetás fanficem, szóval a karakterhűséggel még nem békültünk össze, de igyekszem.] 

Feliciano Vargasnak hívták, éppen betölteni készült a tizenkilencet, barna haja és szeme volt – mellesleg teljesen tanácstalan. Egy idegen városban állt, mellette két bőrönd, és úgy érezte, hogy vagy a kétségbeesés teszi el hamarosan láb alól, vagy vékony kabátja révén mindjárt megfagy. Semmi baja nem volt a barna, térdig érő darabbal, az eddigi fotósai véleményére nem hallgatva igenis szerette, viszont azt be kellett lássa, hogy nem a legjobb döntést hozta, mikor ezt vette fel reggel. Megrázta a fejét, összébbhúzta maga körül karjait és megpróbált kigondolni valamit. Ludwig – az eddig csak katonásan rendezett leveleiből ismert német fotós, akivel közös projektet kellett csinálniuk az elkövetkezendő pár hónapban – megadta a telefonszámát, ha bármi történne, de ennek az átkozott készüléknek már természetesen az úton teljesen le kellett merülnie. Feliciano megfogadta, hogy amint alkalma lesz rá, beszerez egy újat.

„Ludwig valami Maria Antoniette Straße-t említett az egyik üzenetében... Ha esetleg oda el tudnék jutni, ő biztos befogadna magához, holnap meg már úgy is a kollégiumi albérletben leszek. Ma már nem engednének be, ahhoz túl sokat késtem. Azaz a vonat késett túl sokat. Ve~ De hideg ez a Németország...”

Fogott egy taxit, és minden bátorságát összeszedve megszólalt németül, bár akaratán kívül így is belekevert egy-egy Si-t a mondataiba – ezzel szemben mindent összevéve igazán büszke volt magára. Persze, jó sokat tanulta már a nyelvet, Ludwiggal is kénytelen volt így egyeztetni, mivel a fényképész nem beszélt olaszul, viszont így élőben teljesen más volt. A szavak keménysége elveszett, ahogy ő mondta ki, sokkal lágyabb hangzást adva a nyelvnek, mint amilyen az igazából.

A kocsi ablakából az esti utcákat bámulta ahogy elsuhantak, a fényeket, a nyugodt tereket – igazánból első ránézésre tetszett neki. Áldotta a szerencséjét, hogy a pályázatra jelentkezők közül őt választották ki, és ő dolgozhat együtt a csereprogram keretében a német férfival. Mivel a felhívásról fél éve tudtak, és megadták a fotós elérhetőségét, Feliciano kapva kapott az alkalmon, hogy megismerje – bár akkor még legvadabb álmában sem hitte volna, hogy ő lesz a szerencsés, aki elutazhat. Tisztában volt vele, hogy vannak nálánál sokkal rátermettebb modellek is, mint például Francis, Kiku vagy Roderich.

És mégis! Boldog mosoly kúszott az arcára, amit megpróbált eltakarni kezeivel – sikertelenül.

„Ah, ist das eine hübsche Frau?[1]” - kérdezte a sofőr, miután az olasz gyorsan megrázta a fejét.

„Nein... Nur meine Traum[2]” sóhajtotta Feliciano, aztán ismét a boldog vigyorba és a hallgatásba menekült.

Miután megérkeztek, a fiú kipakolta a holmijait, integetett a taxisnak ahogy az elhajtott, aztán maga után húzva a nehéz bőröndöket elkezdte leolvasni a házak névtábláit.

„Wagner... nem. Müller... nem. Beilsmidt... Ve~ Szerintem ez az!”

Így tehát bekopogott a Maria Antoniette St. 4-be, aztán a küszöbön toporogva próbálta kitalálni, hogy mit is fog mondani, vagy esetleg csinálni, ha az ismeretlen ismerőse nem fogadja be.

Az ajtó kinyílt, mögüle pedig egy láthatóan alváshoz készülődő, kissé fáradt férfi nézett ki.

„Guten Abend. Wer sind Sie?[3]”

A szavai keményen csattogtak a levegőben, olyan igazi németességgel beszélt, amiket Feli még csak felvételekről hallott, a szemei jégkékek voltak, a haja szigorúan hátrafésült és szőke. Zöld pizsmanadrágot és fekete atlétát viselt, fél karjával az ajtókeretnek dőlve várta a választ.

„Feliciano Vargas. Bocsáss meg a zavarásért, de tudod késett a vonat, a koleszba már nem mehetek a kulcsaimért és olyan hideg van idekint... megengednéd, hogy itt maradjak holnapig?”

„Feliciano? Ah, igen. A kis olasz munkatársam, igaz?” Ludwig szemei felragyogtak; a fiatal Italianer igazán úgy nézett ki, mint ahogy leírták – képet nem küldtek, hivatkozva a meglepetés varázsára –, tökéletesen illett a következő fotósorozatához. Az aranybarna haja és az őszinte, mély szemei... Wunderschön[4].

„Si Herr Beilsmidt”

„Csak Ludwig, ja? Nem lehetek sokkal idősebb. Gyere be, a végén még megfázol – tárta szélesebbre az ajtót, beljebb invitálva vendégét. Feliciano behúzta az egyik bőröndjét, és épp megfordult a másikért, mikor meglátta azt a német kezében.

„Jaj, nem kell, majd én viszem... „

„Szívesen segítek. Ezeket te magad hoztad el idáig?”

„Nem, taxival jöttem. Képzeld, Ludwig, olyan kedves volt a sofőr, és szép az esti város és és és annyira furcsa németül beszélni, de mégis olyan izgalmas az egész!” a fiú arca kipirult, tekintete ragyogott, egyszerűen élvezte ezt az új helyzetet; külföldön, idegen helyen lenni, és csak hagyni, hogy sodorja az ár. Ludwiggal bepakolták a csomagokat a vendégszobába, aztán ideiglenes házigazdája nyomában Feliciano átvonult a konyhába és leült az asztalhoz. A szoba berendezése és hangulata rögtön megfogta a kis olasz fiút, szinte tátott szájjal bámulta a faborítású falakat és plafont, a kis félköríves polcokról lelógó szobanövényeket, a régi tárgyakat a felső szekrények tetején, meg a cserépkályhát a sarokban. Mikor kicsit jobban odafigyelt, meghallotta a jellegzetes és megnyugtatóan dallamos pattogó hangot is a zárt fémajtó mögül. Az árnyékok hosszan nyúltak el mivel csak az egyik lámpa lett felkapcsolva az ajtó fölött – kis fakeretes mintázott üvegű kerek lámpácska –, a bézs-barna függönyök pedig teljesen elfogták a kinti fényeket.

„Ennyire tetszik az itteni világ?” - a német elgondolkozva szólalt meg egy pár perccel később, ahogy feltette a teavizet forrni – ugyanis kis vendégén jócskán meglátszott a kinti hidegben töltött idő. Elővett egy bögrét és a fiú kezébe nyomta, majd egy kisebb helykereső hadművelet után magának is tett egyet a fényképektől felszabadított asztalra.

„Eddig nagyon de nagyon! De majd nappal is szeretnék sokat sétálgatni és nézelődni, mert így csak fényeket láttam még, de azok is... Jaj, úgy örülök, hogy itt lehetek!” - Feliciano a magasított székről lógázta a lábát, és kitartóan szorongatta a bögréjét, a szeme sarkából pedig rápislogott a képekre, miket a szőke férfi az előbb söpört félre az útból. A legtöbb régi épületeket ábrázolt, vagy csodaszép tájakat, Feliciano pedig egyre büszkébb és büszkébb lett, hogy ez a remek fényképész lesz a kollégája, ugyanis Ludwig képeiben volt valami, amit nem lehet máshogy kifejezni, mint hogy a művész lelkének egy darabja is benne van.

Mikor a német megfordult a kancsóval a kezében, hogy öntsön mindkettejüknek, kissé zavarba jött. A kis Italianer úgy nézegette a képeit, mintha... Mintha tetszenének neki.

„Azok a kiselejtezett fotóim. A... A főnökeim szerint túl lehangolóak lettek és nincsen mondandójuk. Valószínűleg tényleg ezek lettek a legrosszabbak, viszont legalább fűteni jók” - bökött fejével a kandalló felé.

„Vee~ Ne is mondj ilyeneket! Szerintem csodálatosak a képeid, úgyhogy nehogy elégesd őket, inkább... Inkább add nekem, ha itt útban vannak. Nekem nagyon tetszenek.”

„Ko-komolyan? De hát... Gut, megtarthatod őket, ha tényleg szeretnéd.”

„ Juj, Ludwig köszönöm! Igazán nem értem, hogy ezekben mi nem tetszett nekik, de szerintem igazán találó hangulatokat adnak vissza. Ez például a nagypapára és a vele eltöltött időre emlékeztet engem” - mutatott fel egy régebbi darabot, rajta a régi parasztházzal, előtte egy paddal, azon pedig egy fenséges magányában ülő gitárral. „Tudod, ő sokat énekelt nekem meg a bátyámnak, mikor még kisebbek voltunk, és mindig gitárral kísérte. Én igazán sajnálom, hogy nem tudtam megtanulni játszani rajta, viszont Lovinonak szerencsére olyan jól megy! Képzeld, még Antoniot is simán legyőzi ebben, olyan ügyes!”

„ Lovino a bátyád?”

„Si, Antonio pedig a...” - Feliciano hirtelen elakadt. Mi van, ha Ludwig elítéli ezt? Mi van, ha ő, ha ő is egy a gyűlölködők közül? Akkor nem tudja majd békességben elhívni Németországba se Lovinot, se a spanyol barátját, mert abból semmi jó sem sülne ki. Egyre jobban elsápadt, ahogy jobban belegondolt; ha nem mondhatja el, akkor egy csomó vicceset sem fog tudni elmesélni a németnek, de ha beigazolódnának a félelmei, akkor pedig Ludwig gyűlölné a családját...

„Hm? Minden rendben, Feliciano?”

„Igen, persze, csak... Róla most nem akarok beszélni. Bocsánat.” - hajtotta le a fejét legvégül, és megengedett magának egy halk sóhajt.

„Oh, értem. Na, idd meg a teád Italianer, aztán irány az ágy. Kitettem neked egy inget aludni, most hagyd nyugodtan a pakolást, ahhoz már késő van. Hajóbőröndökkel a szemed alatt nem leszel túl fotogén holnap.”

„Jó, már megyek is, köszönöm a teát, igazán finom volt. Guten Abend!” - hadarta el gyorsan, aztán besietett a kis szobába, és amint becsukta maga mögött az ajtót, megindultak a könnyei. Ludwig annyira kedves volt, és ő annyira össze akart vele barátkozni már mióta. Arra meg soha nem is gondolt, hogy ilyen dolog esetleg bezavarhat, így most sokkal rosszabbul érintette a hirtelen felismerés. Az ő családjukban teljesen általánossá vált az, hogy a nagyapjuk egyiküktől sem várta el már a dédunokákat, csak annyit, hogy valami intelligens és becsületes fiatalembert válasszanak. Ő elfogadta az unokáit olyannak, amilyenek, bár a falubeliekre sem panaszkodhatott soha. Kedvesek voltak hozzájuk és nem is zavartatták magukat, ha Lovino és Antonio esetleg kéz a kézben mentek el a piacra bevásárolni, csak néha kaptak irigy vagy vágyakozó tekinteteket a fiatalabb lányoktól. Antonio mindig mosolygott, ha a különféle ünnepségeken mindig Lovinot ostromolták egy-egy táncért, amibe ő készséggel belehajszolta a párját, és míg az olasz fiú valamelyik falubelijével ropta, ő majd' megszakadt a nevetéstől.

Feliciano ledobálta a ruháit a szőnyegre és belebújt a kikészített ingbe – elmosolyodott, mikor megállapította, hogy még egy önmaga beférne melléje a puha ruhadarabba –, holott általában minden öltözéket mellőzve szokott aludni. Viszont – emlékeztette magát – semmi esetre sem akart udvariatlannak tűnni vendéglátójával szemben.

Bebújt a puha paplan alá, a párnát a feje alá gyűrte és az arca mellé tette a kezét. Hallgatta még egy darabig a kintről beszűrődő zajokat – talán még el is mosogatott a férfi, vagy csak nem tudott aludni? –, aztán félálomban akaratlanul is közelebb szorította arcához az ing ujját, és elkönyvelte magában, hogy Ludwignak igazán kellemes illata van.

***

A másnap reggel valami csodálatosan és rosszakaratúan hamar elérkezett, Ludwig mégis először nagyon elgondolkodott, mikor meglátta a két száradó bögrét. Aztán – talán egy fél perc sem telt bele -, leesett neki minden. Feliciano Vargas, az esti látogatás, a kollégium, a teázás. Rossz szokásához híven rápislantott először az „időbefagyott” órára, ami gyakorlatilag - és ténylegesen is - egy éve megállt hajnali fél egynél, majd a karórájára, amin háromnegyed nyolc állt konokul és parancsolóan, és úgy döntött, hogy megnézi mi van vendégével. Bekopogott a vendégszobába egy hangos „Guten Morgen!” kíséretében, de nem érkezett válasz, ahogy a harmadik ilyen gesztusra sem. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és az első amivel szembesült, az a hatalmas, középen elhelyezkedő ruhakupac volt, csak aztán a még mindig alvó fiú. Elhúzta a függönyöket, kissé betárta az ablakot, aztán fejcsóválva nézett a rendetlenség forrására. Odalépett a szétszórt ruhaneműkhöz, és precízen összehajtott minden darabot, aztán letette az ágy sarkára és ő maga is mellé ült. Végignézett Feliciano békés arcán, aztán rögtön elővette az aggodalom a fiatal tegnapi hangulatváltása kapcsán. Az az Antonio... Csak nem bántotta őt? Aztán megrázta a fejét. Akkor biztos nem olyan nagy lelkesedéssel kezdett volna bele a mesélésbe! Biztos egyéb másból kifolyólag egy rossz emlékek... Vagy valami más.

„Feliciano, Guten Morgen.” - a fiú vállára tette a kezét és finoman megrázta, aztán csak figyelte, ahogy a mézbarna szemek lassan kinyílnak; a beszökő napsugarak megtörtek az íriszeken, és Ludwig esküdni mert volna rá, hogy abban a töredékmásodpercben a világossárgától a sötét mélybarnáig a színpaletta összes árnyalata ott táncolt bennük.

„A szemeid...”

„Ve~? Mi van a szemeimmel? - kérdezte a fiatal két ásítás között, és megdörzsölte az említett testrészeit.

„Igazán öm, szóval...” Gyönyörűek. „Kifejezőek. Igen. Azok. Több képnél is a szemeid lesznek a fókuszban, és aköré építjük a kompozíció további részeit. Gut, gut.”

„Oké!” - Feliciano megvidámodva pattant ki az ágyból, nyitott inge féloldalt lecsúszott a válláról, alatta pedig semmi sem takarta világos bőrét, mégsem látszott rajta a zavarnak még egy apró nyoma sem. Ludwigon annál inkább; elpirult és igyekezett nem az olaszra nézni, aki fecsegett éppen valamit a reggeliről, és nagyon lassan rátalált a ruháira Ludwig bal keze alatt.

„Elkérhetem a ruháimat?”

„Pe-persze, ne haragudj! Itt vannak” - nyújtotta át neki a német, és csak remélni tudta, hogy a zavara nem túl feltűnő.

Mi tagadás, Feliciano nem volt túl sportos, de igazán vékony és arányos, a bőre sima és sápadt, a lábai hosszúak és vékonyak, az arca pedig szép. Olyan igazán fényképre kívánkozó alkat és arc, ó azok a szemek, és az a csintalan haj, amit látszólag lehetetlen kordában tartani... Ludwig nem értette, hogy miért húzódott el ilyen sokáig a választás a modelljét illetőleg; Feliciano tökéletesebb volt annál, mint amire számított.

„ Amúgy” - szólalt meg az Italianer - „milyen témát találtál a képeknek?”

„ Több ötletem is volt, de most, miután láttalak is, úgy gondoltam, hogy az ártatlanság lenne egy kisebb témánk. Így első nekifutásra. Aztán ha jó velem dolgozni, akkor bármi. Mit szólsz?”

„Ártatlanság? Nem egészen értelek...”

„Ja. Ahogy rád nézek, az jut eszembe, hogy milyen lehet ilyen tiszta, össze nem mocskolt tekintettel nézni a világra, ami kegyetlen és gonosz, ami a legtöbbször bánt és sebeket hagy... Hogy milyen a te nézésedben felfedezni azt az igazi ártatlanságot, amit csak a nagyon pici gyerekeknek tulajdonítanak az emberek. Érted?”

„Azt hiszem igen. Majd mondod mit csináljak, és akkor biztos érteni fogom, ugye Ludwig?”

„Ja Feliciano, ja. Nos, gondolom nem terveztél egész nap a kollégiummal ismerkedni, szóval ha akarod, elmehetünk kicsit felfedezni a környéket. Itt is sok a jó háttérnek való hely, ha esetleg érdekelne.”

„Ve~ Az nagyon szupi lenne, viszont...” - a gyomra hangosat kordult, ahogy folytatta volna a mondatát - „Előtte nem lehetne reggelizni valamit? Az előbb úgy is azt kérdeztem, hogy ti mit szoktatok enni.”

„Nos akkor ezt megbeszéltük. Reggelire most csak egy kis Käsetorte van, remélem azt szereted.” - mosolyodott el alig láthatóan a német, és kiterelte vendégét a konyhába, ami most is legalább olyan hangulatos volt, mint éjjel, bár az ablakokon most beáradt a kelő Nap fénye és aranybarnára színezte a fafelületeket.

„Még nem ettem olyat, de biztos finom, ha te is szereted!”

„Én nagyon kedvelem, még anno a bátyámtól tanultam meg a receptjét. Őt Gilbertnek hívják és van egy kismadara, Gilbird. Egy egoista dög néha, de soha nem tudnám utálni miatta, pedig, hidd el nekem, néha igazán megérdemelne egy baráti fejbevágást.” - Ludwig az egyik szekrényből igyekezett elővenni a keresett ételt, majd kitette az asztalra és levette róla az alufóliát, Feliciano pedig kérdően pislogott a tálra.

„De hát ez... Ez majdnem egy egész torta! És ezt te csináltad tényleg? Vee~ Te még szuperül is sütsz! Biztos vagyok benne, hogy csak úgy sürögnek körülötted a bellák!”

„Öh, köszönöm. Ja, valószínűleg, de hogy őszinte legyek, nem igazán érdekel.” - vakarta meg zavarodottan a tarkóját a szőke, majd elgondolkozva szelt maguknak a süteményből - „Tudod Feliciano, én a munkámnak akarok élni amióta csak az eszemet tudom. Igaz, néha jólesne ha várna haza valaki, ha megölelhetném a párom mikor elszomorodom, örülök, vagy csak olyanom van, viszont... Ha létezik is a számomra tökéletes partner, akkor ügyesen rejtőzik valahol.”

„Értem... Ludwig, félre ne érts, de engem bármikor megölelhetsz, ha úgy érzed! Oké?”

Ludwig elcsodálkozott azon, hogy a kis olasz hogy lehet ilyen csupa-derű csupa-mosoly a legtöbbször, de azt bátran ki merte jelenteni, hogy a fiú jó hangulata szinte ragályosan terjedt, és azon kapta magát, hogy egy apró mosollyal az arcán bólint.

„Köszönöm, Feliciano. Igazán nagyon kedves vagy. Lass dir schmecken!” - nyújtotta át neki a tányért és a villát egy pohár limonádé kíséretében, majd ő is leült az asztal túlfelére, és nekilátott a reggelinek. Az első perc szótlanul telt, a német már kezdte kényelmetlenül érezni magát, hátha a másiknak nem ízlik az étel, vagy túl cukros lett az ital – és itt csapta pofon magát mentálisan. Ne már, hogy ő, Ludwig Beilschmidt ilyen apró és jelentéktelen dolgokon rágódik, mint a reggeli minősége, mikor igenis ehető, mi több, egészen finom.

Aztán Feliciano felemelte a fejét, letámasztotta a villáját és kezeit összetéve nevetett fel.

„Ludwig, ve~ ezt meg kell tanítanod nekem! Légyszi-légyszi! Ilyen finomat még talán nem is ettem reggelire! Jaj, te igazán és tényleg ügyes vagy!”

„Hm? Was? Ja, persze, szívesen megtanítalak rá, hogy hogyan készítsd el. A dicséretet pedig újfent köszönöm... Ja, jut eszembe, a tegnapi képeket összeszedtem neked. Ott vannak a párkányon” - bökött válla fölött a legelső ablakra, aztán a másikkal együtt folytatta az evést.

Miután végeztek, Ludwig mosogatott, Feliciano pedig segített eltörölgetni az edényeket és a férfi instrukciói alapján el is pakolt, közben végig ragyogott az arca és mesélt. Egyszerűen mindenre ki akart térni, ide-oda csapongott a története, viszont Ludwig igazán élvezte ezt; a társaságot, a vidámságot, azt, hogy valahogy élettel telt meg a háza az alatt a pár, röpke óra alatt, mióta Feliciano mellette volt.

„Aztán... Aztán felmentünk a hegyre, nagyapa pedig egyszer csak eltűnt, mi pedig annyira de annyira féltünk Lovinoval! Tudod, a szüleink meghaltak mikor kicsik voltunk, úgyhogy a papus nevelt minket egész életünkben... Nagyon rossz lett volna, ha ő is köddé válik mellőlünk. Antonio mellettünk sétált, és nevetett azon, hogy így félünk, mert hát ugye, egyedül voltunk, és ettől is lehetett félni, bár ő maga is megijedt, mikor az a valami megszólalt hirtelen. Tudod, olyan mély, igazi medvehang, és brummogott és morgott, mi meg hárman futottunk ahogy tudtunk, viszont Lovino elesett...” Feliciano belekortyolt a sörbe amint a német átnyújtotta neki, majd kissé elhúzta a száját. „Tudod, a bor szerintem sokkal finomabb...”

„Kinek hogyan, Feliciano. Aztán mi történt?” - vont vállat az idősebb, aztán átsétált a következő helyiségbe és leült a kanapéra. A kisebbik követte, beledobta magát a fotelba és onnan folytatta a történetet.

„Antonio mellétérdelt és megpróbálta eltakarni őt, hogy bármi jöjjön is, az őt lássa meg először. Tudod, nagyon rossz szokás, de mindig van nála egy bicska... Na azt ott szorongatta, és azt mondta fratellonak, hogy bármitől megvédi, na meg engem is. Hú, ha olyan tekintettel nézne rám, én már attól megadnám magam! Szinte lángoltak a szemei, igazán félelmetes volt, aztán a bokorból hirtelen előugrott a nagypapa.”

„Hm? Ő is menekült?”

„Dehogy ve~ Ő csinálta az egészet.” - biggyesztette le a száját Feliciano, aztán elnevette magát. „De tudod, azért vicces volt úgy összességében. Azt hittem, hogy Antonio ott helyben megőrül, olyan dühös lett. Mi sírtunk, ő pedig üvöltött, hogy hogyan lehet nagypapa ilyen felelőtlen, így ránk ijeszteni... Nagypapus pedig igazán zavarba jött ettől, talán nem is a kiabálástól, meg attól, hogy egy fiatal így kiosztotta, hanem attól, hogy mi sírtunk. Igazat adott Antonionak, aztán bocsánatot kért tőlünk, mi pedig megöleltük, és aztán csak nevettünk rajta.”

„Huh, ez gazán érdekes volt. Jó sokat csavaroghattatok a nagyapátokkal, igaz?”

„Ja, eléggé. Igaz, hogy azóta sok idő eltelt, de még mindig hiányoznak az ilyen tréfái... A muzsikája, a hangja, vagy a régi meséi. Furcsa, de tudod, szerintem még egyikünk sem fogadta el, hogy ő...”

„Meghalt?” - kérdezte döbbenten Ludwig, és azonnal a hatalmába kerítette valami rossz érzés. Szóval Feliciano és a testvére egyedül maradtak, nevelő nélkül?

„Dehogyis! Még csak az kéne! Meglátogatta egy régi ismerősét pár éve, és nagyon úgy tűnik, hogy ottragadt. Régen elvesztette már a nagymamát, és tudod, azt hiszem, ott megint szerelmes lett. Talán sosem vallaná be, de én úgy hiszem, ez van a dolgok mögött.” - Feliciano hangja elhalkult, az arcán lévő mosoly pedig szelídebbre váltott, ahogy eltöprengett. Az óra halkan ketyegett a falon, hangja átszűrődött a nappaliba, Ludwignak pedig akaratlanul jutott eszébe egyetlen szó. Frieden. Feliciano lehunyta a szemeit és békésen szuszogott, a német pedig elgondolkozott azon, hogy milyen békés volna az élete, ha egy ilyen kaliberű párt találna magának. Vagyis... Miért csak hasonlót? Miért nem a kis Italianert? Hiszen ő úgyis olyan szelíd és ártatlan. Ludwig gondolatai pedig itt fojtották meg önmagukat; pontosan, Feliciano túl ártatlan lenne ahhoz, hogy egy másik férfit csókoljon, szeressen, hogy a karjaiban leljen örömöt, wie Schade... Hozzá inkább azok a tipikus olasz kislányok illenének a színes kis szoknyáikban. A német megrázta a fejét és eldöntötte, hogy soha többé nem akar erre gondolni, hiszen úgysem történne más, csak a nagy csalódás, mikor a fiú szemeibe kiülne a hideg meglepettség vagy az undor. De azért... Gilbertről mesélni kell mindenképpen, nehogy meglepetésként érje, ha szeretett bátyja esetleg beesik Ivannal a karján. Feltétlenül. De nem most, nem így... Hiszen a kollégiumban fog lakni, szóval úgysem lesz baj.

„Hé, Feliciano. Azt hiszem, ideje lenne indulni hogyha a dombokon is akarunk sétálni.” - rázta meg finoman az olasz vállát ahogy mellélépett, és ismét elcsodálkozott a tiszta pillantáson, amit válaszul kapott. „Viszem a gépemet is, csinálunk fent pár próbaképet, ja?”

„Ja, Ludwig. Menjünk!” - ugrott fel a fiú, és rohant felvenni a pulcsiját meg a kabátját, nyakába csavarta a sálat és felrántotta a cipőit – mire ezzel megvolt, a német már az ajtóban várta.

„Nos akkor, geh'n.”

***

„Ve~ Hehe! Ezt figyeld Ludwig! Olyan, mintha repülnék, ugye?” - ugrott fel a romokra Feliciano, kitárta a karjait és hagyta, hogy szétnyitott kabátját oldalra fújja a szél. A haja kavargott a feje körül, szemei csillogtak, kipirult – az egész fiú olyan elképesztően csodaszép volt, és valahogy a teljes életöröm jutott eszébe Ludwignak. Egy ilyen apró életérzésnek örülni, mint széllel szemben állni egy évszázados faldarabkán... Igen, ez az igazi, ősi boldogság.

Szinte reflexből emelte fel a kezeit, s addig fel sem fogta mit csinál, míg az első képet el nem készítette. Igaz, hogy az olasz karjai már lejjebb voltak, de még mindig tárva, feje felvetve, ajkai mosolyra húzódva, a szemei pedig az égre függesztve. A kabátja körbeölelte, az adott keretet az egésznek, meg az ég, a szürkéskék felhőtlen ég Feliciano körül. Akár egy angyal.

„He? Ludwig! U-ugye nem fényképeztél? Ez biztos szörnyű volt, ugye? Nem is figyeltem! Azaz, te biztos jól fényképezted, de én...”

„Feliciano. Nézd meg te magad.” - ment oda a fal alá, és felnyújtotta a gépet a fiúnak - „Szerintem nem kell műterem, nem kell előre kitalált pózokba beállni, hanem el kell kapni a pillanatokat, amikért... Amikért érdemes élni, fotózni, vagy csak látni. Érted?”

„Azt hiszem... Ez... Tényleg jó lett. Nagyon ügyes vagy ve~!” az olasz Ludwig nyakába akasztotta a gépet, aztán körülnézett, hogy merre is van az az alacsonyabb rész, ahol annakelőtte felmászott.

„Hé, gyere. Segítek.” - nyúlt fel a német, és Felicianonak még megdöbbeni sem volt ideje, már az erős karok között volt.

„Ve~ Ludwig tényleg minden gond nélkül le tudott emelni onnan! Igazán erős lehet, pedig nem is olyan munkája van, ami ezt feltételezné...” - az Italianer felnevetett, lábát lógázta a furcsa magasságból, és úgy érezte, az egész életét el tudná tölteni így, ebben a kellemes ölelésben – még ha nem is annak volt szánva. Felnézett Ludwig kék szemeibe – jegesek, mint a téli tavak, viszont egyszerre melegek is, mint a nyári égbolt, annyi és annyi érzelemmel bennük –, és abban a pillanatban még hangosabban kezdett kacagni.

„Hé, te! Mi olyan vicces?” - döbbent meg a szőke, ahogy a fiú már az ő kabátját markolta, és mellkasába rejtette a hatalmas nevetéstől könnyes szemeit.

„Nem tudom” - csuklott egyet Feliciano, majd megpróbált rendesebben lélegezni, mire végre szóhoz jutott - „Csak olyan vidám vagyok most. Tudod, az az érzés, mikor nem számít mi van, egyszerűen mindent helyénvalónak és egyszerűnek érzel, te pedig csak úgy boldog vagy, és mindennel elégedett, és mindenkit szeretsz!”

„Hm... Egészen érdekesen fejezted ki magad, de igen, ismerem ezt.”

„Tudod, egészen kényelmes vagy...” - hajtotta Ludwig vállára a fejét Feliciano, és „Így olyan békés, nem? Bárcsak, bárcsak mindig így maradhatnék, ilyen közel valakihez...”

„Miért?” - Ludwig meglepődött. Igazából zavarba kellett volna jönnie a fiú közelségétől, a langyos, nyakát érő szuszogástól, vagy a ténytől, hogy ő is örül annak, hogy magához ölelheti, megtarthatja, de mégsem történt így. Nem tudott volna magyarázatot adni rá, de olyan érzése volt, mintha Feliciano oda tartozna egyedül az ő karjaiba.

„Egyedül nem jó. Ha nem ér hozzám senki, néha úgy érzem, hogy nem vagyok valóság, vagy a világ nem az, vagy akármi ami körülvesz. Hangok, képek mindenhol... Akár egy álom is lehet, nem? Viszont ha valaki van mellettem, akkor már legalább ketten látjuk azt az álmot, vagy ketten nem vagyunk valósak, és akkor már nem vagyok egyedül. De azért nem mindig gondolok erre, ne nézz hülyének, jó?”

„Dehogy. Igazából értem amit mondasz. Egy picit azt hiszem, megérteni is meg tudom, holott én még sosem gondolkoztam ezen.”

„Ve~ Akkor majd néha megölellek, jó? Emlékszel amiről korábban meséltél? Hogy néha jólesne, és hát tudod, nekem is, szóval...”

„Ja, ja... Gut.” - Ludwig talán egész életében nem pirult el annyira, mint akkor, ennek ellenére a domb aljáig vitte az olaszt, és ott is csak azért tette le, hogy még egy utolsó képet csinálhasson róla.

„Nézz felfelé a dombtetőre, ja? Úgy, mintha otthagytál volna valami fontosat, de tudnád, hogy később visszajössz érte... Olyan igazán szívet tépően szomorúan, ja?”

Feliciano bólintott, megállt a kövecses ösvényen, karjait maga köré vonta és felnézett, szemeiben égett a remény, bujkált a szomorúság – és ahogy Ludwig a képernyőt nézte, ahogy lenyomta a gombot, még látta legördülni azt az egy csepp könnyet amit megörökített a kép. A német alig akarta elhinni. Ennyire jó színész lenne hát a kis Italianer? Aztán a fiú felé fordult ismét, immáron a szokott mosolyával, és elindult mellette a visszafelé vezető úton.

„Hé, Feliciano.”

„Ve~?”

„Mire gondoltál az előbb? Miért sírtad el magad kishíján?”

„Igazából... Tényleg otthagytam valamit. Valami fontosat. Ezért szomorodtam el, viszont remélem egyszer tényleg visszaszerzem!”

„Oh? És mi volt az?”

„Csak egy gondolat, semmi több. Egyszer talán elmesélem, jó? Most inkább siessünk, mielőtt ma is kizárnak!” - kacagott fel a fiúcska, és vidáman felnézett a fotósra.

„Annak a gondolata, hogy csak a barátomként akarjak rád tekinteni, Ludwig...”

***

[1] - Egy csinos kisasszony az?

[2] - Nem, csak az álmom.

[3] - Jó estét. Ön kicsoda?

[4] - Csodaszép.

ja - igen

gut - jó

Käsetorte - Sajttorta, de meglepően sokszor túróból van sajt helyett. (És marhafinom. Ajánlom mindenki szíves figyelmébe.)

És igen, Ludwig a Maria Antoinette Straße lakosa, mert ez a hölgy volt az egyik, akit igazán megsajnáltam töritanulás közben. [És más nem jutott eszembe.]