Kougyoku to hisui

Fandom: Magi - The labyrinth of magic
Páros: SinJa/SinJu
Műfaj: valami kis fandomdebüt szösz
Hossz: Drabble
Megjegyzés: Izé én... Szóval ja. Megírtam és nem tetszik, de mivel egy hónapja nem volt friss, gondoltam felteszem. Aktuális nagy kérdésemre (Sindbadot most Ja'far-ral shippelem vagy Judallal?) a tumblr adta meg a választ; threesome. (Both. Both is good.) Én nem értettem egyet vele teljesen, szóval lett ez. És ha nem leszek egy lusta dög, követni fogja még pár.

Kougyoku to hisui[1]

Sindbad léptei kongtak az üres folyosón, a palota szerencséjére teljesen kihalt volt ezen a szakaszon. Miért lett volna bárki is ott, ha lehettek a kivilágított tereken, a fényárban úszó utcákon az ünneplő tömeg kusza forgatagában? Megrázta a fejét, kipirult arcához szorította tenyerét; még saját bőrét is kellemesen hűsnek érezte. Ilyen állapotban mindig elhatározta picit, hogy nem iszik ennyit a következő alkalommal – és a bizonyos újabb ivászatok alkalmával bazsalyogva fulladt bele a borral teli kehelybe, bevallva magának, hogy egyszerűen képtelen abbahagyni. Tudta, hogy egyáltalán nem képes egyenesen menni, annak is iszonyatosan örült, hogy a lakosztályáig elvitték a lábai mindenféle nagyobb botlás nélkül. Becsukta maga mögött az ajtót, és ott ahol volt, lekapkodta az ékszereit és a ruhái jó részét, nem törődve az erkélyajtó felől jövő hűvös szellővel, ami így is kész felüdülés volt fájó, forró fejének. Nekitámaszkodott az egyik alacsony szekrénynek, felmarkolta a kancsót és egy hajtásra kiitta a benne lévő víz felét – közben pedig sikernek könyvelte el, hogy a bútorról csupán két kisebb illóolajos üvegcsét vert le, mik nagyot koppantak a földön, ezer darabra hullottak, kesernyés illatuk pedig pillanatok alatt betöltötte a szobát.


Megadóan sóhajtott egyet, és elindult a hatalmas ágy felé – a lágy esésű függönyöket meglibbentette az esti szél, árnyékuk hullámozva omlott el a mögöttük ülő alak sápadt bőrén, hó haján és csillogó szemeiről visszatükröződött pár félénk pillanatra egy beszökő holdsugár. Sindbad elfelejtett lélegezni, elfelejtett lépni s egy fél pillanatra elfelejtett mindent, csupán a látvány létezett, az a két, vágyakozva rámeredő sötét gyémánt, izzó jádeszilánkokkal feltépve. Jobbjával félrehúzta a selymet, mi addig takarta valamennyire a rá várakozót, és feltérdelt vele szemben az ágyra – gondolatai elszöktek valamerre, s ezt igyekezett az alkoholra fogni, hiszen senkinek nem szabadna ennyire a markában tartania Sindria vezetőjét... Arca ha lehet, még jobban kipirult, ajka elnyílt, s ahogy a fiatal férfi mellkasa megmozdult a légvételkor, ahogy a szemei rápillantottak, ahogy kinyújtotta felé az ujjai - mindezt túlvilági némasággal, tükörszilánkos fénytengerben, bódító illatok között -,teljesen elbűvölte a királyt. Megfogta a felé nyújtott kezet – vágások végig, a vörös fonal piros nyoma a bőrbe vájva, hegek és varratok, mégis a legfinomabb kéz –, magához ölelte a vékony derekat és a nyakába csókolt – édes bőr, finom és sosem elég –, belenézett a szemeibe, és ajkára csókolta a nevét – opálos tükrök, füstös ég, s egy sóhajnyi hanghalmaz; Ja'far. Ő kedvesen mosolygott, de nem szólalt meg; jobbja némán emelte ura kezét szájához egy hálás érintés erejéig, balja pedig a rendezetlen, hosszú hajból varázsolta ki az azt összefogó szalagot.


Örök rejtély lett számára, hogy az egyenköntös hogyan került le Ja'far-ról, csak az eredmény számított. Tisztában volt a bő ruha előnyeivel, szerette is figyelni ahogy a finom szövet suhog tábornoka minden mozdulata nyomán, emellett azt is régóta tudta, hogy az a fehér, testhez igazodó tunika sokkal inkább megmutatja a fiú igazi alakját. Teste már régóta nem változott - mi történt, hiszen nemrég még gyerekként látta, s már vége is lenne? -, s mégis... A szíve a szokottnál nagyobbat vert, ahogy Ja'far fehérbe bújtatott fehér testét színtelen holdsugarak ölelték körbe, versenyre kelve saját karjaival. Olyan hihetetlenül törékenynek tűnt - ezzel szemben Sindbad tudta, hogy ez a test védte meg már oly sokszor, és sosem érezte magát elég hálásnak ezekért. Ujjai egy apró részen végigszántottak a hószín combokon, feljebb tűrték a zavaró szövetet, a bőr puhán simult alájuk, a hús hajlott és izzott, Ja'far pedig örömmel fogadta az érintést. Fejét hátravetve kínálta fel nyakát, akár a legyőzött farkasok, s abban a helyzetben mindketten tudták, hogy a hasonlat helytálló s igaz, mert feladja magát mindig és újra és újra, ameddig csak lehet. Hófehér karjai Sindbad nyaka köré fonódtak - kitörhetné azt, kitéphetné a légcsövét, tehetne bármit, de már késő; Sin már bízik benne, talán még önmagánál is jobban. A férfi törökülésbe helyezkedve vonta őt ölébe, átölelte és megtartotta, ajkai nyakát simították, Ja'far pedig elnyílt szájjal meredt a plafonra – festett, gazdagon díszített liánokba gabalyodtak a minták mégis tökéletes harmónia áradt belőlük; ezek talán őket jelölik, az ő párosukat, ahol mindketten fuldoklanak egymás érzelmeiben, hányódnak ezen a kiszámíthatatlan tengeren - mégis, a nap örökké süt, s a levegőnek élet és szeretetillata van.

***

Sindbad magához ölelte, lecsókolta szeméről a könnyek nyomát, összefűzte ujjaikat - Ja'far fél kézzel átölelte, az erős mellkashoz hajtotta a fejét de egy szót sem szólt, még mindig hallgatott akár egész éjjel, most talán királya szívére figyelt, talán csak biztonságot keresett; nem az emberektől, miattuk nem kellett semmiféle védelem, a király léte önnön belső szörnyétől óvta mindig. A fiú mosolya lágy volt, alig látott ritka réti virág, arca pirult, mellkasa még mindig szaporábban rezdült, sóhaja megremegett. Sin megcsókolta, nevén szólította és minden gesztusa szeretetről és háláról tanúskodott. A fehér hajú végig a borostyánszín szemekbe nézett, mígnem Sindbad elaludt – bár végtelennek tetszett, de nem volt mégsem hosszú idő, a hold még magasan állt, fénye szinte metszette a fülledt levegőt.

Ja'far óvatosan kiszállt az ágyból, az erkélyhez lépett, s a hold fénye, a mágia fénye körbeölelte; fehér haja feketébe fordult és kibomlott, kígyóként tekeregtek le a hosszú szálak a bokájáig, bőre alig ugyan, de sötétedett. A padlón felizzott fehér és krémszínű ruhák is változtak, olyanok lettek akár a szénné égő tárgyak, visszakapták eredeti éjszínüket. Sóhajtva felöltözött, nyakába akasztotta a rubinnal díszített pántot, s karjaira húzta az arany karpereceket, szépen egymás után sorban – megcsillantak a kintről jövő fényben, néha ércesen felcsengtek aztán elnémultak, s lassan az ő szíve is csendesült; itt a búcsú ideje.

Kiismerhetetlenül üres tekintettel nézte egy darabig azt az embert, akit utálni kéne, vagy legalábbis nem szeretnie, aztán fejét félrefordítva lépett az ágyhoz. Az alvó férfi arcára simította ujjait, ajkára csókolta összes szétzúzott, édes reményét és megdörzsölte a szemét. Keze nedves lett, bár nem volt tudatában saját kósza könnyeinek, nem érdekelték vagy nem hitte el, hogy ezt is kihozta belőle – igazából nem érdekelte. Felegyenesedett, haja utánakavargott, és immár a szokásos lenéző pillantását kényszerítette magára. A takaróra ejtette utolsó karkötőjét, tudva hogy a másik erről rá fog jönni tévedésére – s ugyanígy tudta, hogy feleslegesen tesz bármit érte, mert az ő szívét már lehetetlen meglelni. Végül némán kacagva saját érzelmes bolondságán súgott valamit Sindbadnak, aztán elrugaszkodott az erkélyről és elindult. Egy újabb darabkát tört le ezzel ismét lelkének tükréből, a maradék pár szilánk pedig búsan megnyikordult.


- Boku ha anata ga hanashimashitayo; anata ha boku no mono ni narimasu.[2] -

***

[1] - Rubin és jáde (ti.: Imádom a szemeiket. Rohadtul beszédesek és szépek.)

[2] - Megmondtam neked, hogy az enyém leszel. (Megpróbáltam ehhez az egy mondathoz előkaparni a (sosem)volt japántudásom. Végül a google fordító és én összehoztuk, de szerintem egy japán leröhögi magát a tíz körméről ha meglátja.)