Páros: SinJu/SinJa
Műfaj: hurt/comfort
Hossz: Drabble
Megjegyzések: A Kougyoku to Hisui párja, lényegesen több szélsőséggel, lényegesen hamarabb, lényegesen kevesebb tartalommal és kevésbé jó mindennel.
Béke
A szobába beszökött a kelő nap aranyló fénye, szép lassan felébresztett minden apró zugot, minden keringő porszemet a friss levegőben, simítóan meleg sugarai óvó kezekként érintették meg Judal sápadt bőrét és megtörtek árnyaltvörös szemében. A szatén takarót már rég lerúgta magáról, egyszerűen képtelen volt tovább elviselni az alatta lévő fülledt forróságot, s jobb híján maga alá húzva lábait ült az ágy végébe, onnan nézett ki az épp csak ébredező városra. Tornyok és fák törték meg a végtelen tenger képét egy-egy helyen, s a Nap valóságos koronát tett a hatalmas víztömeg fejére, mintha a hatalmas égitest is elismerné teremtő és pusztító hatalmasságát. Imádta a szelet abban a pillanatban, mert kellemesen lehűtötte bőrét, némely erősebb fuvallat még a haját is felkavarta. Lehunyta a szemeit, beszippantotta a tengerillatú levegőt, és a távoli hangokat hallgatta - térben és időben szintén távol járt, talán éppen ott, ahol és amikor először igazán boldog volt. Egy apró fejrázás után ismét belefeledkezett a tájba, és kivételesen elégedett volt az élettel - bár ezt senkinek sem ismerte volna be.
- Látom tetszik a vihar előtti hajnal - szólalt meg az addig némán fekvő párja, borostyán szemei vidáman mérték végig a magit; a fiatalabb férfit pusztán hosszú haja takarta, viszont egész lényéből tekintete volt a legcsupaszabb, őszinte és kivételes. Benne volt az a néha gyerekes nyűg, a hatalmas felsőbbrendűségi érzés, de ezekhez társult az ismeret utáni vágy, az elégedettség és Sindbad meg mert volna esküdni, hogy a boldogság is megcsillant bennük.
- Honnan veszed, hogy vihar lesz? Hiszen ragyogó idő van! Egy árva felhő sincs az égen és szinte perzsel a Nap...
A király összefonta karjait a szemei előtt, halkan sóhajtott egyet, aztán kissé még álmos hangon felelt.
- Amiket mondtál, már azok is árulkodnak, de ez csak megérzés. Általában bejön.
- Miért kell itt ilyen szélsőséges időnek lennie? - húzta el a száját Judal, aztán magához húzva lábait átkarolta azokat, fejét térdeire hajtotta és onnan kezdte fixírozni Sindbadot. - Akár kellemes hely is lehetne ez a Sindria, ha kissé jobb klímája lenne...
- Ha szeretnél, elmehetünk fürdeni, az biztos megoldja a problémát - mosolyodott el Sin és felült, kinyújtózott, az addig vállaira lógó tincsei háta mögé hullottak.
- Baka ou[1]! Tudod hogy senki sem láthat meg engem! A végén még azt hinnék, hogy összeszűröm a levet az ellenséges királlyal... - morogta karjába a magi, ahogy elfordította fejét a másikról.
- Nem azt teszed, kedves "ellenség magija"? - Sin képtelen volt elfojtani egy hatalmas mosolyt, mikor Judal kicsit megugrott ültében szavai hatására, aztán feladva kényelmét odamászott mellé és átkarolta.
- Hé, senkinek semmi joga nincs beleszólni, hogy kivel és mit csinálok a szabadidőmben, végülis király volnék, vagy mi... - túrt hajába szórakozottan Sindbad, aztán előrehajolt kissé, arcát Judal nyakához szorította és egyre csak lélegezte be azt a semmihez sem fogható illatot, végül egy apró csókot adott a puha bőrre mielőtt elhúzódott volna. - Abban viszont igazad van, hogy mégsem volna túl jó ötlet, ha kitudódna ez az egész. Sokaknak jelentene előnyt, ha zsarolni kéne bármelyikünket...
- Mindig csak ilyenekkel foglalkozni, csupa-csupa előny és politika meg taktika... Már a gondolattól is zúg a fejem! Az életben az a szép, hogy ha van elég erőd, minden ok nélkül legyőzhetsz bárkit!
- A te életed ilyen szempontból tényleg egyszerűbb, viszont valakinek az ilyen dolgokkal is foglalkoznia kell. Viszont nem ilyenkor, ebben teljesen igazad van édes - azzal megfogta Judal kezét és az ütőér vonalát követve ajkaival végigsimította azt, végül belecsókolt a megremegő tenyérbe. - Tudod, imádom ha elpirulsz...
***
- Hm. Hé, idióta király.
Judal teljesen máshol járt már lelkiekben, szemeit lazán zárva tartotta, lassan és egyenletesen lélegzett, ujjai lusta mozdulatokkal simogatták Sin őt ölelő karját, ujjbegyei alatt engedelmesen hajlott a bőr, tapintása puhán nyugtatta a fekete Rukh magiját, hogy lehet pillanatnyi boldogság és elégedettség még az ő számára is. Feje Sindbad ölében pihent, hosszú hajuk összekavarodott a férfi combjain és a takarón, ami derékig elfedte sápadt testét. Szinte az ilyen pillanatokért éltek egy-egy fárasztó napon, csata közben vagy épp az egymás elleni végeláthatatlan és felszínes, tettetett szóváltásokkor, így mikor idejük engedte szerették magukat teljesen átadni a szinte lebegő, jóleső érzésnek. Vállukra ezer meg ezer teher nehezedett, legfájóbb a nyílt színen történő ellenségeskedés - talán épp ezért tartották különösen fontosnak az ilyen meghitt, nyugodt momentumokat, amikor nem kell megjátszani magukat a másik előtt.
- Igen? Mondd csak.
- Miért is szoktunk harcolni? Úgy értem, mikor még tényleg küzdöttünk egymás ellen. Már teljesen elfelejtettem...
- Nem tudom, te miért. Én pusztán megvédtem magam, és a számomra fontos embereket, mert remélem tisztában vagy vele, hogy néha azért elég veszélyes tudtál lenni... - kacagott fel Sindbad, majd felült, kissé megemelte a magit vékony derekánál fogva és belecsókolt a kusza fekete fürtök közé.
- Mi az hogy „tudtam”? Még mindig igazán veszélyes vagyok! – bökte meg Sin állát egy hatalmas és fenyegető vigyorral körítve, majd picit durvábban végighúzta mutatóujja körmét a férfi torkán. – Nyissz... - az elhalkuló szót forró nyelve követte az előbbi karcolás mentén, Sindbadban bentrekedt az épp kifújni készült levegő.
- Hát ha te mondod – suttogta percekkel később, mikor Judal már az ágy végében térdelt és nadrágja szárát igazgatta szép lebegősre. Sin felmarkolta a két apró felsőt, és odatérdelve mellé emelte át kócos haján, majd immár a fiú testén elsimogatta az anyagok ráncait. Megfogta kezeit, felhúzta rá a karpereceket – minden darab után csókot lehelt a kézfejére –, majd félretűrve az éjszín loboncot nyakába kapcsolta a rubinos nyakéket. Ujjai végigszaladtak a fiatal férfi ütőere mentén, belélegezte barackillatát és megcsókolta a bársonyos bőrt. Judal felnevetett, hátrafordult és nekiszegezte Sindbad mellkasának az előbb felmarkolt hajkefét, akárcsak egy kardot szokás.
- Segíts ebben is, ha már összegubancoltad – villantotta rá tekintetét, mélyükben ott ült az a huncut szikra, ami gyakran gyerekessé, mégis fura mód bájossá tette őt.
- Azt hittem szereted, ha összegubancolom.
Mivel Judal csak összefonta maga előtt a karjait, és nem szólt egy árva szót sem, Sin nagyot sóhajtva nekilátott kibontani az eléggé ragaszkodó fürtöket, és nemsokára elégedetten húzta végig közöttük ujjait is – ezúttal engedelmesen széthullottak az útjából a szálak, a magi pedig hálásan mosolygott rá. Összekötötte a szálldosó tincseket, nagy gonddal igazgatta, majd felpattant és elvett egy friss barackot a gyümölcsöstálról.
- Nos akkor ideje indulnom. Nemsokára ismét találkozunk, idióta király.
- Úgy van. Nemsokára – válaszolt Sin, majd ajkához vonta Judal kezét, és egy gyengéd érintés után elengedte, ő intett egyet hátra és kisietett az erkélyre, a következő pillanatban felugrott a szőnyegre és elindult.
***
Ja'far kezéből kiesett a tekercs, mikor megláttta a távolodó alakot, de jól tudta, hogy nem fogja megemlíteni senkinek, főleg nem az Urának. Abból csak magyarázkodás lenne, és talán olyan dolgok is kiderülnének, amit a tábornok már régóta tud, viszont a szíve szakadna meg, ha Sindbad kimondaná őket. Túlságosan is szerette ahhoz, túlságosan is önző volt ahhoz, túlságosan is gyenge volt ahhoz, hogy beismerje; a királyának csak az ereje és a támogatása kell. S azt jól tudták mindketten, hogy Ja'far fegyvere örökké az övé lesz, történjen akármi – arról viszont csak a fehér hajú fiú tudott, hogy szíve már régóta darabokban, s ezek mindig eltemetődtek könnyek tengerének mélyére minden Ura felé irányuló műmosolyában.
Kezét a mellkasára szorította, a három réteg ruhán át is érezte a gyilkos penge hűvösét és azt kívánta, bár a csontjai közé hatolna, bár felmetszené mellkasát – csak egy pillanatra, akár örökre –, hátha úgy meglátná a törött szervet, hátha már nem fájna többé, ha kivágná – erőszakosan és vörösen, nem kímélve érzelmet és emléket. Megrázta fejét, halkat sóhajtott, felvete a tekercseket, rendezte gondolatait és vonásait, majd belépett a palotába és elmosolyodva üdvözölte királyát.
***
Sohasem a csatákat érzi megerőltetőnek – ott igazán önmaga lehet.
Sohasem a halált féli – nem a sajátját.
Sohasem tudna felejteni – anélkül viszont szép lassan minden érzése elszárad, mint az őszi liliom.
Sohasem tudna nem mosolyogni arra az emberre, aki módszeresen és tudattalanul széttöri őt belül.
Sohasem.
Sohasem.
Sohasem
szereti őt
viszont.
Sohasem.
Sohasem.
Sohasem
hagyja
el.
***
[1]Baka ou - Idióta király
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése