Simple wor(l)ds

Fandom: Welcome to Night Vale 
Páros: Cecil x Carlos
Műfaj: Angst. Meg impresszionistán mutogató csápok. És még több angst.
Hossz: Hm. Hm. Fogalmam sincs. nem túl hosszú.
Megjegyzés: Tudom, hogy lassan egy hónapja nem volt friss - nem mintha nem akartam volna írni, csak ugye az idő olyan dolog, amiből sosincs elég -, úgyhogy most visszatérek egy ilyennel. Szomorú, stíluspróbálgatós IZÉ.










Carlos a testük hőjét átvett takaró alatt karjaiban tartja Cecilt, az alvó Cecilt, ártatlan Cecilt, gyönyörű, egyetlen és egyedüli Cecilt. Hátához simul, veszélyesen édes illata megtölti az orrát, és folyamatos hullámokban csorog szívébe. Carlos szemei lehunyva; orra a másik nyakának szorul, azt cirógatja lélegzetével. Csak fekszik, számolja a lassú de kitartó dobbanásokat.

Dobb.

Dobb.

Dobb.

Két ujja kitartóan a vékony csukló külső élén, a többivel a már-már nem evilágian finom bőrt simogatja Cecil kezén. Szavak kavarognak a fejében, s mindegyiknek ismeri a jelentését, de nem ismeri a szavakat magukat.





M i l y e n   h á l á t l a n o k   a   s z a v a k.

Csak úgy vannak, és nem tudnak kifejezni mindent. Ott a szeretet, a szerelem, s mégis, nincs benne az a megnyugvás, mi akkor önti el az embert, mikor a számára legfontosabb biztonságban van, az a féltés, ha csak pár percre is, de magára hagyja. Hátha mire visszatér már nem több egy kényelmes régi emléknél, amit bármikor magára ölthet a valóság hiú képe, s mi elrejti önnön belső kételyeitől? Nem fejezi ki eléggé a puszta vágyat, s nem eléggé elvont a fizikai érintés kívánásától, nem ülteti szemeibe azt a boldog lángot.

Erre egyszerűen... Nincsenek szavak. Nincsenek kifejezések. Csak gondolatok, szabad, végtelen magukba bukó gondolatok, érzéketlen pilleérintések a mécses kanócán.





M i l y e n   h á l á s a k   a   s z a v a k.

Carlos. Ahogy ezt mondja, Carlos. Azon a mély, karcosan sima, fojtogatóan könnyed hangon, és ami mögötte van. Nem mond többet néha, de a neve is elég, hogy mindent átadjon, ami abban a tökéletesen karbantartott szívében lüktet. Azokat az érzéseket, miket a városba érkezte óta lát benne a tudós, azokat a mély szakadékokat éles, fekete karmokkal, melyek magukhoz rántják, megbilincselik és felvágják; ő pedig még szorosabban próbál kapaszkodni beléjük nehogy valaha leessen róluk, mert akkor vége lenne; a világnak, a levegőnek, az űrnek, a káosznak és a rendnek. Vége lenne Carlosnak és Cecilnek.

De mindent egybevetve az élet szó a legkönyörtelenebb. Sosem tudhatod, mennyi van még belőle. Night Vale-ben meg még annyira sem.

*****

A kávé békésen rotyog a tűzhelyen, mellette egy kannában teavíz melegszik. Ódon, szürke csend van, csupán az óra ketyegi saját létének mulandó szavait.

Tik.

Tak.

Tik.

Tak.

Egyre halkabb, egyre álomszerűbb a hangja míg végül egy utolsó halk rezzenéssel elhal, a mutató belebukik utolsó erőtlen csapásába. A csend hosszú másodpercekig bizalmatlanul ül a szobákon, mintha nem érezné szükségesnek ottlétét. Töpreng, körbekémlel, tekintete érdeklődve megakad a néma kínba feszült férfi testén, aztán kiugrik az ablakon.

Az üvöltés vadul és váratlan csap fel – Carlosnak kipattannak a szemei, s hirtelen azt sem tudja, mi történik, csupán megszokásból kap Cecil után. A férfi teste remeg, nagyon remeg, és tűzforró. Carlos meg akarja ölelni, magához akarja simítani, meg akarja csókolni, de most valahogy nem megy. Csak nézi a sírástól duzzadt, vértől vörös szemű kedvesét, hallgatja az el-elakadó lélegzetét, és hallja a néma kérést: „Segíts”. Sosem tud segíteni.



Sosem.



Meddig lehet nem segíteni?



Meddig lehet sosem?

*****

Cecil fekszik, és nem mozdul. Hideg. Nem vesz levegőt, ajkai nem formálnak tökéletesen egymás után illesztett szavakat, nem lélegzik, nem pislog, nem lát, vagy hall, és bőre túl sápadt, már-már mészfehér, durva szövet. Hűvös. Lábai egymás mellé fektetve szorosan, túl szabályosan, karjai mellkasán összekulcsolva,mintha imádkozna. Dermedt. Van annak értelme? Night Vale lehet, hogy már kívül esik Isten figyelmén. Holttérben létezik, s csakis azért, hogy ne legyen túl üres az a pár homokbucka. Belefagyott az időbe.

Fehérszőke haja engedetlenül hullik a vékony párna hűvös-sápadt anyagára - arca hasonló árnyalatú, csak valamivel világosabb -, tetoválásait eltakarja a szorosan begombolt szmoking hosszú ujja.
Utálja ezt a darabot - fut át Carlos fején a gondolat. A rádiós egyenkitűzője szabályosan annak mellkasán rögzítve - kíméletlenül belekapcsolták a húsba is, nehogy túl hamar megváljon tőle -, rajta mélylila alapon fekete felirat "Cecil Gerschwin Palmer - Announcer of Night Vale Community Radio", minden i betű tetején apró szem a pont. Milyen büszke rá. Milyen büszke volt rá. A tudós nem tudja, melyik igeidőt kéne használnia. Még tud rá büszke lenni? Érez még? Tud még? Az, hogy mit, nem lényeg; tudna egyedül gondolni?

Cecil nem felel, Cecil néma és süket és vak és mozdulatlan és... Carlos nem gondol a következő szóra. Nem mer rágondolni. Hátha akkor jobban valóság lesz, mint így. A rádiós nem moccan. Üveges szemében megfagyva az idő. Hiába csukják le a szemét, Carlos tudja, hogy még mindig úgy néz. Nem vádol, nem kér számon, nem tiltakozik; tekintete maga volt az ártatlan és őszinte kérdések tengere, és úgy is marad az örökkévalóságig. Vagy - javít magán keserűen a tudós - míg a föld mélyén a férgek nem rágnak csipkét puha, meleg húsából, ami most már merev és hideg.

Azt várja, hogy hirtelen felül, és tudósítani kezd arról, hogy milyen jó is az a rohadt fura dolog, amit itt életnek hívnak. Hogy látta az angyalokat. Hogy az angyalok nagykabátban almáspitét esznek.Vagy két csuklyás alakot láttak a Kutyafuttatón randevúzni. Bármit, akármit, csak ne ezt. Ne ilyen szótlanul. Így nem tud rendesen gondolkozni. Nem hisz a tényeknek, nem hisz a szemének, kezének, elméjének; nem hisz a hitnek.

Azt mondta neki mindig a nagymamája, hogyha valaki meghal, az ember üresnek érzi magát, és dühös a világra. Carlos nem. Ő igenis érez magában sokmindent; bánatot, kínt, végtelen fájdalmat - nem lehet üres, mert a törött tükördarabkák megtöltik egész lelkét. Azt sem mondhatja, hogy dühös a világra. Nem az. Nem érez dühöt, csakis csalódást, magányt és valami rendkívül fontosnak a hiányát. Cecil hiányát.

*****

Figyeli, ahogy a földnek adják, ahogy elszakítják tőle végleg, ahogy Josie egy szál fehér rózsát hajít a gödörbe. A gödörbe, ami innentől otthona lesz, a koporsó fedelére, ami Carlos ölelő karját helyettesíti ezentúl. Koppan a virág és kattan az ásó és dobban a föld az üreges fán és csattognak a szárnyak. Carlos megfordul, és Josie-ra néz, mellette két fénylő alak. Nem emberek, és nem is hasonlítanak hozzájuk; sötétek és világosak egyszerre, szilárdak de szétfolynak a térben és az időben, némák miközben zajuk fülsiketítő, és színtelen izzó kezüket összetéve imádkoznak. Az angyalok félelmetesek. Carlos néz, és rájön, hogy mások nem látják, csakis az öreg hölgy és ő; mert ezek a lények a világfájdalom hírnökei, a végső jelei az útnak, melynek végén csak sötétség és hideg és magány vár. Fél és retteg; vállát ezer teher nyomja lefelé, lefelé és lejjebb, még lejjebb; s most menne, engedne, csak hogy ahhoz a közeghez tartozzon, amibe párját tették. Föld lenne, hogy magába szívja Cecil bőrét és húsát és elméjét, hátha a neuronpályáival megőrizheti gondolatait, édes mosolyát, egész mivoltát. Eső lenne, hogy átmoshassa majd a rohadt fa gerendáit, és lemossa a szennyet arról a puha bőrről, később az áldott csontokról, s madár volna, hogy ott ülhessen nap mint nap azon a fejfán, amit most szúrnak kíméletlenül a földbe. Ásókkal verik a friss halmot, Carlos pedig szíve szerint rájuküvöltene, hogy takarodjanak onnan, és ne zavarják Cecil álmát, mert biztos szépet lát, egy ilyen embernek szépet kell odaát látnia és csakis a legjobbat éreznie.


Josie érintését érzi a vállán, az öregasszony szája mosolyra húzódik, arra a keserű de erőt adó mosolyra, és bólint.

- Rád hagyom őket...

Carlos nem érti, aztán riadtan kapja el az előre boruló hölgyet. Nem érti, mi történhetett. Az angyalok viszont mellé lebegnek, és felemelik a nő testét – Senki sem veszi észre, miért nem veszik észre, mi történik itt, –, aztán magukhoz ölelik és a húsbörtön csont rácsokkal elég, porrá szárad és vízzé olvad és gőzként párolog el.




A tudós térdre hull, és sír, kegyetlen tőrként metsző könnyeket, és kapkodja a levegőt, pedig legszívesebben kitépné a tüdejét, hogy ne fájjon, hogy ne érezzen, mert képtelenségnek tartja nagyobb fájdalmat érezni, mint Cecil elvesztése.

*****

Évek kellenek, mire rájön, hogy Josie az angyalokat bízta rá. Az angyalok csak azoknak jelennek meg, akik egy kivételével mindenkit elveszítenek, és csupán az a támpillér marad számukra. Ha az is kidől, ha elenyészik, akkor nincs tovább mi megtartsa szegény lelkét. Neki Cecil volt az utolsó kedves ismerőse, akinek a halála minden boldogságot kitörölt a szívéből, az angyalok pedig felfalták és megmentették lelkét; nem a semmibe került, hanem beléjük, az örök szeretetbe békébe és boldogságba.

*****

Évek kellenek, míg rájön a genetikai másolat készítésének nyitjára, és hónapokig hezitál, hogy kipróbálja-e. Aztán megteszi. Az ásó csattog, a föld tompán puffan, a váz halkat reccsen, ahogy a tudós letöri a szegycsontot. Szemeiben könnyek.

*****

Napok kellenek, míg a tökéletes mást megformázza fémből és húsból és bőrből, és órák kellenek, míg a művelet elkészül. Az éveket sem érezte hosszabbnak.

*****

Carlos megcsókolja Cecil nyakát, a bemondó pedig hálásan rámosolyog; fogai gyöngyházfényűek, szemében pedig vidáman csillan vissza a kintről beáradó napfény. A tudós a térdén tartja őt, átkarolva és nevetve, most ők a boldogság szobra együtt és bonthatatlanul. Ismét közel hajolnak, és megcsókolják egymást, Cecil íze változatlan és örök; vaníliás kávé és szerkesztőségi teakeverék édes aromája. Carlos belevigyorog Cecil szájába, mikor meghallja a villámcsapásszerű hangot. Tekintetével megkeresi a lényeket, és megpróbál annyi gúnyt és lenézést közvetíteni feléjük, amennyit csak képes, az angyalok pedig összegörnyedve ingatják meg kavargó fejüket, s mikor glóriájuk a padlóra hull, felkiált a világ. A csend megszűnik zajongani. A halott nem halott többé.

*****

A kávé békésen rotyog a tűzhelyen, mellette egy kannában teavíz melegszik. Az óra mutatója megrezzen, ketyegésével ismét neszezni kezd, mutatója pedig nekiáll róni végtelen köreit, újra és újra és újra, ismét megtörve a csendet halk zajával.

Tik.

Tak.


Tik.

Tak.