Papírvirágok

Fandom: Good Omens
Páros: Ineffable husbands
Műfaj: angst
Hossz: drabble
Megjegyések: Csak egy szó volt, ami túlságosan is illett egy dalba, az egész keverék pedig egy angst ficért kiáltott. Szóval így és ilyen okból itt van; szándékosan elkövetett angst, újra és újra. A csekély terjedelemért ismételt elnézést kérek.







Papírvirágot hajtogat szép csendben, és belül könnyezik, keserve halk sóhajban tör felszínre.
Oldalra néz gyászos arccal, a kanapé túlfele üres, a kegyetlenül tiszta huzat fehér foltként üvölt bele a szoba bágyadt-sötét képébe. Ennyire üres még sosem volt az a hely, mindig ott ült a maga alázatosan csendes lélegzetével Ő. Crowley tudta, hogy csak azért vesz levegőt a másik, hogy jelezze; ott van, és történjék bármi, ott lesz. Mennyire szerette, hogy az angyal olyan szorosan mellette merült bele valamelyik első kiadású könyvébe. Otthon volt az a halom bútor bitorolta terület, nem lélektelen lakás, melyben a falak köszöntek volna fáradt "jobb napot"-ot mikor egyedül beállított szívében a mindenség iránti gyűlölettel, nem. Azirafael várta őt teljes angyali pompájával, békességet sugárzó égkék szemeivel és vidám szavakat suttogó ajkaival. Hiányzik neki az a folyton mosolyra álló száj, a vidám tekintet és az angyal teljes lénye. Neki készíti a virágot, de nem hisz benne, hogy ér bármit is. Ő már nem létezik. Nem valóság többé. Elkövette a legsúlyosabb bűnt, és ezért fizetnie kellett. Könyörtelen bírák előtt mondták ki szent ajkai a végzetes vétkes szavakat; szeretem, szeretni akarom. Akarom.

Visszhangzik a fülében, visszhangzik elméjében, visszhangzik szívében.

Sosem szabadott volna.

                           Sosem.

              Sosem.

                                          Sosem.

- Azirafael, Azirafael, Azirafael... - suttogja maga elé, tekintete tovább néz a látható dolgokon, megpillantja a végtelent és az emlékek halovány temetőjét, ahol ők ketten egy fotelban ülnek és egymásba kapaszkodnak és egy a lelkük. Az angyal mosolya leírhatatlan, talán minden atomja boldog vigyorba fagyva sugározza magából azt az őszinte jókedvet.

Crowley felkacag, hangja akár a rozsdás harangé és az akasztófa utolsó, reccsenő sikolyáé. A virágot zakója zsebébe tűzi, és életre kelti, illata a mezei testvéreivel kelhetne versenyre. Elmélázva nézi, aztán megrázza a fejét. Kinyúl a pohárért, kezével véletlenül fellöki a palackot, utána pedig csak figyeli ahogy a kiömlő víz eléri az asztal szélét, és lecsöppen meztelen lábfejére. A húsába maró fájdalomtól összerándul, ujjai pedig fojtó hurokként összezárulnak az üvegpohár körül, kishíján eltörve azt.
A lába lüktet, a szíve üvölt, ő pedig sztoikus nyugalommal issza ki az összes szenteltvizet. Keze megrándul, mintha még a lét után akarna kapni, aztán széttárja ujjait, végül csak figyeli, ahogy a törékeny üvegtárgy eléri a földet, és apró szilánkokra robban.

Szája szélén egy gúnyos mosoly kezdeménye, szemében haloványan fénylő könnyek, és a fátyolos cseppeken keresztül meglátja Őt; egy pillanatnyi kis béke, aztán csak csend, törékeny örök csend, csakis a néma csend.