Misgiving

Fandom: Good Omens
Páros: Crowley x Azirafael
Műfaj: hurt/comfort
Figyelmeztetések: Crowley POV
Hossz: egyperces
Megjegyzés: Karácsonyra készült, csak elfelejtettem, hogy egy ilyen is vár befejezésre. Szóval késve két és fél hetet, de íme itt van ^^






A fa tetején csillag karóba húzva, csillogó gömbök felakasztva, lehajló ágakra kötél szorítva, fa és égés szaga. Akár egy kivégzés színhelye színes lámpák közül nézve.

Számomra semmi szép sincs a karácsonyban. Emlékeztet arra, hogy egykor a teremtő céljai még érthetőek - érthetőbbek - voltak számunkra, mint most, s arra szintén, hogy számomra a történet feltétlenül véget ér egyszer - és az a vég örökké tart majd. Te viszont dicsfényben lépkedsz akkor a mennyben, hófehér szárnyad büszkén tárod ki, és fenséges pillantással nézel végig rajtunk, akik elbuktunk - s én tőled is elbukom. Holott nem vagy az enyém, nem birtoklok belőled semmit, főleg nem galambtiszta szíved. Fáj. Kíméletlenül fáj ahogy minden nap látlak, csak ülni egy könyv felett. Olyankor úgy érzem, az összes szereteted annak a pár sárguló papírlapnak adod, ahelyett, hogy velem osztanád meg gyengéd lelked összes rezdülését.

Okod, s jogod épp épp elég van elhúzódni tőlem, hiszen te a fény teremtménye vagy, s én már nem. Elbuktam. Innen, a mélységek mélységéből kiáltok hozzád némán, mert bár már megszoktam - gonoszkodások kitervelt kegyetlenségek ez lennék én -, vágyom vissza a fénybe, s néha eljátszom a gondolattal, hogy ismét angyal vagyok. Melletted állhatnék, s akkor már semmi sem akadályozna meg abban, hogy lelkem a tiédhez érintsem, eggyé váljanak és szárnyaljanak.

Most csak elállnám az utad a boldog eljövendő felé, bukásra kárhoztatnálak egy apró szóval, akár egy érintéssel, s te vagy az egyetlen, akinek nem kívánok - nem tudok kívánni - semmiféle rosszat. Magamat hazudtolom meg ezzel, s kockáztatok - nem kevesebbet mint az életem de kinek kell élet nélküled -, mindig csak sakkozom magunkkal. Tiéd a győzelem állandóan, pedig nem is tudsz a játékról, enyém az édes vereség, mert minden lépés után, amivel te a fény, én a még nagyobb sötét felé haladunk, a szívembe maró tőr érdes pengéje leakad valamiben, amit én nem érezhetek. Mégis itt van bennem, tombol és üvölt, nem csillapszik sosem; megvéd és felsért számtalan sebet itt belül, és értékesebbet veszítek, mint puszta létem. Lassan már nem tudom, hol állok, kinek az oldalán, csak egy glória nélkül is ékes angyalt látok; szárnyak nélkül, kard nélkül, Mennyország nélkül - s mégis ragyog és szép és maga a jóság.


Azirafael ki vagy te ki vagyok én mi szab határt közöttünk mi mi mi ? . .


Belibbensz egy tálca mézeskaláccsal. Mindketten tudjuk, hogy ennek semmi köze Krisztushoz, sőt. Talán épp ezért sütötted, talán be sem ismernéd, de lehet, hogy csak azt akarod látni a Karácsonyból, amit az emberek. Szeretet, béke, otthon, család. Velem vagy most teljesen, könyveid utcákra innen az antikváriumban, s te rám mosolyogsz, égkék szemeid lehunyod miközben ajkaid édes vigyorra húzódnak. Megkínálsz, én veszek az édességből. Megégeti a nyelvem, de nem törődöm vele, tovább rágok és nyelek, mert látom rajtad, hogy még boldogabbá tesz. Azt mondom, ízlik. Nem érzem az ízét, nem vagyok jelen teljesen, sikerült ismét elvesznem éteri vonásaidban. A fát nézed, és csak úgy sugárzik rólad az élet, a boldogság, s nem tudom eldönteni, minek szól, a Karácsonynak, vagy nekem. Azt viszont tudom, hogy az én mosolyom neked szól, csakis neked. Rám nézel, és most már szemed is nevet - csak én kapok ebből a csodából. Ujjong a lelkem - csak nekem, csak nekem, csak nekem szól.
A világ odakint fehér és hűvös. Én idebent is fázom, mert féltelek, egész lelkem borzong, a jövő rémképeit latolgatja. Te elbukva, mellettem - akkor sem lennének köztünk határok többé ,s én mégsem lennék boldog, mert te sem. Túl jó vagy. Ha nem lennél angyal, már akkor sem tudnád levetkőzni ezt; ezt, ami három betűvel egész személyt és aranyló lelket és megtartó üdvöt és néma kiáltást jelent, mert másképp nem lehet körülírni téged, csak a neveddel és veled. Nincs több hozzád hasonló sehol és semmikor, te egyedül, te vagy Azirafael.


Azirafael mi vagy te mi vagyok én és ki mondja meg hogy nem vagyunk egyek ki ki ki ? ? ?


Ez a nap életem legszebbje, holott már alig várom, hogy vége legyen ennek a torz ünnepnek, örökre megtartanám, hogy gyönyörű önmagad láthassam. Csak állsz a fa alatt, énekelsz régi, letűnt nyelven, és hiszel, érzed a terhet, amit akkor Ő érezhetett. Magadra veszed lényed létének tüskés köntösét, és sírsz, csak sírsz és sírsz. Én állok melletted, nem érzem azt a fájdalmat, ami téged őröl, csak a magamét, mert téged szenvedni látlak. Magamhoz húzlak és megölellek, azt akarom, hogy karjaim megtartsanak, a fájdalom pedig tűnjön el a közeledből is örökre és azon túl. Rám nézel, peregnek könnyeid - égdarabkák esőznek igazgyönygöt -, s én lecsókolom őket. Nem tiltakozol, nem szólsz semmit, csak hozzám bújsz erősebben, közelebb és remegve, én pedig minden létező teherért nyújtom a kezem, mert félek, hogy vállaid összeroppannak súlyuk alatt.

Akár még ironikus is lehetne, hogy hiába nem ünneplek ilyenkor semmit, mégis úgy érzem, otthon vagyok, egész vagyok, boldog vagyok. Karjaimban tartalak egész éjjel, bűnbe viszlek és élvezed, akarod, kéred; én pedig rettegek érted. Imádlak téged örökké, s kifejezem neked összes bűntől csöpögő, eleve pokolra és kárhozatra ítélt érzésem egy angyal számára legmocskosabb módon. Nem történik semmi, a világ nem vet hátraszaltót, nem buksz el, s az én oldalam sem dicsér meg egy angyal megrontásáért - ki tudja, talán nekik is ünnep van?


Soha nem fogom már ünnepelni az Ő születését - bukásom óta és létem végéig kitartok emellett -, de mégis valami ünneppé lett lelkemnek ezen a napon; te váltál azzá, érintése finom lelkednek és testednek.
Te adtál nekem ismét okot a vidámságra karácsony szent éjszakáján, mikor megízleltem a könnyeidet.