Shattered

Fandom: Welcome to Night Vale
Páros: Cecil x Carlos
Műfaj: Hurt(Carlos)-Comfort(Cecil) [Igyekeztem, de megmakacsolta magát, és ez lett belőle. Nyomokban fluffot is tartalmazhat.]
Hossz: Emberek! majdnem 3000 szó lett *győzelmi lobogókat lengetve emlékezik meg a pár napja még egytized mennyiségű töredékről*
Megjegyzés: Raistlin-nak ajánlva, mert oda-és vissza vagyok a comission-ficért, amit írt :3 Cserébe itt az én kis semmiségem, fületlen-farkatlan, de remélem tetszeni fog ^^







Kéz a kézben állnak, a Night Vale Kikötő és Vízparti Természetvédelmi Övezet békétlenül zúgó dűnéi között, és mindketten egy-egy üveget fogva figyelik a kihunyó és felparázsló romokat, mely egy órája még az újdonatúj Night Vale Pezsgőgyár büszke épülete volt. Nem messze emellett egy teherdaru szakít bele a sivatag fölé boruló égbolt monoton narancsos azúrjába, a katamarán pedig még leng, búsan és kitartóan, a hosszú, erős láncokra aggatva, és csak leng, pedig már rég nem kéne - a fizika is cserbenhagyva érezné magát ettől, ha volnának érzései. Csak lóg ott tovább, vár az enyészetre, borúsan nyikorog, és van. Cecilnek a nyikorgásról eszébe jut a rugós matrac az ágyában, az egyetlen biztos pont egy nap után; az ágya, ahol úgy szeretheti Carlost, ahogy csak tudja, s az ágy, mely minden titok tudója s őrizője – a párnába sírt könnyektől a takaróba morgott, egyszer valósággá vadult „Earl... ne!”sikolyig, és a torokmélyből előtörő, rég vágyott „Carlos... még!” mondatfoszlányokig.

Carlos a tűzijáték fényeit nézi, amint visszaverődnek a tintakék égről és a rádiós sötét íriszeiről; kék, zöld, piros, arany, lila - még lilábbá téve Cecil szemeit, lehetetlenül lilává. Olyanná, ami nincs még egy a világon; a hajnali orgonavirág véres búcsúja a kátrányrízű éji fellegektől. Ebben a fásult, áhított tompaságban nem képes másra, mint simogatni a puha, néhol hegekkel tarkított bőrt, és csak suttogni neki. Ezek olyan szavak, melyeket nem gondol át előtte, csupán utat törnek maguknak szívéből, és tollpaplanként vonják be őket, mert igazak és szépek. Ha megkérdezné tőle Cecil egy óra múlva, egy hét múlva, egy év múlva, hogy miket mondott, nem tudna felelni. A szívét mondja el lecsupaszított, érzéseihez képest jelentéktelen hanghalmazokkal – valahogy sosem gyűlölte még ennyire a beszéd képességét, mint most. Mennyivel hitelesebb volna csak úgy felmetszeni a mellkasát, széthúzni a bőrt, letörni a szegycsontot, és előhúzni helyéből a dobogó szívet. Megmutatni Cecilnek, hogy ez itt az ő nevére pumpálja a vért, percenként hetvenötször kiáltva utána, érte. Várja meg, érintse meg, értse meg, úgy, ahogy Carlos nem érti önmagát.

Cecil a mellette álló vállára dönti fejét, arcát belefúrja Carlos kén, nátrium és klórszagú – otthonillatú – laborköpenyébe, amin még átérződik a levendulás rágó kellemes aromája, és csak lélegzik csendben, bár ezt a csendet senki sem hallja rajta kívül; a külvilág zajos, csupán ő ürít ki mindent a tudatából. Az egyetlen, ami maradhat az Carlos, a maga tökéletességével – és ebből adódó tökéletlenségével. A tűz ropogása, az épülethez közelebb álló, s így már javában beszorult és égő tömeg halálsikolyai nem jutnak el hozzá - semmit sem számítanak, mert míg a férfi a derekát karolja, az arcára simítja precíz ujjait, a szájára csókolja az üdvöt; addig semmi más nem érdekes: minden tökéletesen rendben van, és az egész mindenség jó.

Carlos lehunyja szemeit, most azokban is fények villognak – vérét látja szemhéján keresztül, de mit számítanak már a tudományos tények? Tűzijátékot lát, visszahulló parazsának forróságát érzi mindenütt, ahol Cecil hozzáér – tenyerén, oldalán, száján –, s a kezében tartott hűs üveg sem tudja elhitetni vele, hogy ez itt most több, mint egy szükségszerű képzet. Az egész gyáravatás, a tűzijáték kettesben történő nézése valahogy több, mint normális, mint elfogadott, inkább a morbid tündérmese ártatlan gyermeki köpenybe bugyolált tépőfogak véres boldogságára emlékezteti. Aztán eltávolodnak egymástól, szemét kinyitva ismét belenézhet Cecilébe – viharfelhők a mennyek országának tiszta fehér egén. Lassan kezdenek visszaszivárogni értelmes gondolatai az addigi feketelyuk helyébe, és rájön, hogy Night Vale-ben semmi sem lehet nem fura; itt minden következetesen tartogat valami csavart a gyanútlan áldozatnak, valamit, ami felveti a kérdést: mit keresel te itt? Mi, még inkább ki vagy itt? Mi tart itt?
S ő nem tudja a választ kettőre, csupán az utolsóra lenne képes teljes szívéből, lelkéből és elméjéből felelni. Cecil.

A rádiós elbűvölten figyeli a színes felvillanó foltokat, fejét párja vállán nyugtatva - erről az első randevújuk jut az eszébe, ahogy ültek a motorháztetőn, és figyelték a fényeket az Arby's fölött. Azokat értették, s Cecil jól tudja, hogy Carlos ezeket is ismeri, az összes kilőtt rakéta képleteket és egyenleteket is legalább annyira tartalmaz számára, mint látványt és hangokat. Csak egy szó kéne, és máris elmagyarázná miért és hogyan robban, és akkor rögtön többet láthatna - együtt nézhetnék azt, ami a csillogó szikraeső mögött van. Megtehetné, de valahogy jobb belesimulni ebbe a puha paplanszerű ölelésbe, a romantikus pillanatba; a tudatba, hogy Carlos mindjárt lehetőséget kap arra, hogy megcsókolja. Tekintetét végül elfordítja a tűzijátékról, és a tudós sötét szemeibe néz. Pillantása maga a szelíd invitálás, szerelmes mosolya az irányadó.

Carlos odafordul hozzá, és megcsókolja újra, mert kívánja, mert tudja, hogy a boldogság Night Vale-ben nem hosszú távú, csak tűnékeny délibáb. Kezét a másik arcára simítja, ujjai minden ismerős felületet végigcirógatnak, ajkai némán, Ceciléhez szorulva dicsőítenek és imádnak.

Később a kanapén összeborulva már teljesnek érzi a világot, s az elmúlt időn töpreng; Cecil létezése tudományosan alátámasztott tényként létszükségletté avanzsált számára, s ő nem bánja. Kinek kell levegő, kinek kel napfény, ha a rádiósok gyöngye az övé? Szíve szerint nem lélegezne többet, mert minden egyes korty az éltető oxigénből egy olyan pillanat, mikor nem csókolhatja őt, mikor nem mondhat neki valamit – aminek semmi köze a szerelemhez, mégis minden szótagban ott a feltétlen kötődés visszhangja. Nem pislogna, mert úgy értékes másodpercekre lemarad a rádiós villámgyorsan módosuló arckifejezéséről, vidám mosolyáról, melyben azért még visszaköszön a régi nevelés árnya.



- Nem lehetsz igazán boldog soha, Cee. Mindig lesz egy fal előtted, amitől szépnek látod a világot - suttogja édesanyja, és egy újabb marék ciklámenszirmot szór a még néha fel-felsistergő fürdővízbe. Apja elszenesedett karja pisztolyt formázva mered vádlón az asszonyra - De ezeket le kell rombolnod. Nem lehet minden szép, minden szerelem örök, minden boldogság tartós, nem igaz kedvesem?
Cecil azóta sem tudja vajon kinek szólt a kérdés.



Beszélgetnek; Cecilt lenyűgözi párja tudása minden alkalommal, s az a hang melyen megszólal, csontig rezegteti meg érzékeit. Mindenében tökéletes ez a lealacsonyítottan embernek nevezett lény; mert ő nem ember, ő maga az a nagybetűs Valami Jó Valószínűleg A Lehető Legjobb Dolog, amire egész életében vár az ember. Nem tudja mi lesz az, de ha meglátja, valahogy érzi, hogy rátalált. És Cecil érzi.

- De hogy lehet egy ekkora hajót csak úgy hozzávágni? Mármint, érted, ha nincs megfelelő centripetális gyorsulása, akkor veszett fejsze feje... Hk... Nyelve.

- Nyele. Beletört a nyelved ebbe a nyelet nyelvjátékba, édes, tökéletes Carlosom? Amúgy nem értem, szétmegy a fejem... De láttad, mekkora robbanás volt, aztán csak röpültek az üvegek, mint a döglött madarak odakint a sivatagban... Csak el kellett kapni, ugye?

- Éééés meginni édes Cecil... Meginn' - csuklik egyet a tudós, és mámorosan öleli magához az ölében üldögélő szőkeséget. A lila mellény ráncaiba ezer és ezer kérdés, számtalan probléma gyűrődik az idők során, ezt ketten együtt húzzák le törékeny, tűnékeny látomásszerű alakjáról. Cecil készségesen simul hozzá párjához, és újabb kortyot gurít le mind a maga, mind Carlos torkán, ám a kreol bőrű egy akadozó mozdulattal eltolja magától az üveget. - Nnnem így kérek. Tőled akarom...

- Oh... Oh... Carlos – suttogja áhítatosan a bemondó, és pillanatnyi döbbenetén túljutva belekortyol a buborékos lébe, az üveget pedig némi nyújtózkodással az asztalra helyezi. A pezsgő csiklandozza a torkát könnyed buborékjaival, édes erőssége a gyomrától az orráig égeti egész lényét. Carlos sötét szemeibe néz, és ajkaira hajolva enged egy vad csók meg a közösen nyeldekelt pezsgő forraló csábításának. A tudós nyelve felfedezi szája minden szegletét, gyorsan, precízen, égetve és ígérve, mint addig már oly sokszor, de sosem elégszer; Cecil leszorított szemhéjai mögött fények villognak, ahogy hagyja magát egyre messzebb sodorni a józan észtől. Nem tehet róla, Carlos úgy hat rá, mint egy eleven drog, ami nélkülözhetetlen a szép látásához, a levegővételhez, az élethez – na meg ezek értékeléséhez; s legalább ennyire szükséges meglátni a rosszat, érezni a fájdalmat, a kétségbeesést – hisz ilyen is kell, s mert csak akkor fordul elő, ha Carlos nincs vele, mellette, a közelében.

Hófehér, mindig pedánsan élére vasalt inge gyűrten, az alkohol kicsöppent maradványától foltosan landol a szőnyegen , ő maga megremeg. Halk nyöszörgéssel veszi tudomásul, hogy a tudós kellemesen meleg lábairól átpaterolják a kanapé hűvös szövetére és felmorran, bár azonnal elmosolyodik, ahogy kedvese fölé hajolt, és jobbjával megtámaszkodik a feje mellett. Carlos ujjai kedveskedve cirógatnak bele a lehetetlenszőke hajba, végül egy hosszan tartó elmerengés után a tudós elmosolyodik – azzal a törődő, gyengéd mosolyával, amit Cecil annyira de annyira imád benne –, majd figyelmesen kikerülve a harmadik szemet csókot nyom párja homlokára.

- Tudod... - súgja tölgymélységű hangján, és belesimít a búzatincsekbe –, a pezsgő ilyenkor a legfinomabb.

És Cecil tudja. Ő is így érez, de nem mondja ki, mert ha megteszi, talán elvész az egész mindenség - Night Vale, Carlos, a békesség, szeretet...

Carlos italtól homályos tekintettel követi végig ujjait, amik egyre csak a rádiós bőrén futó mintákat térképezik fel. Az absztrakt ábra csápjai és szemei önmagukba visszatérő jelekként, túlvilági pecsétként bélyegzik meg a törékeny testet, mert ilyen senki másnak nincs, csakis Cecil sajátja az egész univerzumban. Carlosnak akaratlanul is torkán akad a szó, akárhányszor megdicsérné, hogy mennyire illik hozzá az egész kaotikus képhalmaz. Ő, aki tudja a minták történetét – Ne, ígérem nem fordul elő többször! Nem mondok igazat a polgármesterről! Kérem, ne! Többször ne! - vér fröccsen és apró húscafatkák válnak le rendeltetési helyükről, a bőrbe mélyen szánt a bonckés –, egyre többször gyönyörködik el bennük. Ez ez azért van – mondogatja magának –, mert Cecil részévé lett már az összes szem és csáp és seb, s ilyen indíttatásból csókolja végig a nyomokat, melyek akár az igazi csápok, megvonaglanak ha a tudós érzékeny területre téved, s az ezt kísérő édes nyögések a legszebb melódiát adják cserébe.

- Édes, édes Cecil... Olyan bold... Boldog vagyok, hogy velem osztozol egy házon, egy életen - s ha nem tudnám, hogy nem vagyunk sziámi ikrek, mondanám, hogy egy sz-szíven, de ez nem lehetséges, u-ugye?

- Hát persze, hogy nem - kacag rekedt-halkan Cecil, szemei vidáman csillognak, szája mosolyra húzódik, fogai kivillannak – hegyesek, mint a jégvájta táj. Karjait a felette térdeplő derekára csúsztatja, aztán csak hagyja, hogy a férfi ráereszkedjen mellkasára, és kiszorítsa a bent tartott levegő jelentős részét. Úgy dönt, az oxigén fényévekkel jelentéktelenebb dolog, mint összesimulni Carlossal, belélegezni tökéletes hajának tökéletes illatát, és érezni azt a világmindenséget jelentő szívet, amint megremegteti a mellkasát -érezni a biztonságot és a szerelmet.

***

Két órával később, a fürdőben állva Carlos gondolkozik. Vajon Pamela Winchell tud arról, hogy mi van közöttük? Vajon Josie és az angyalok tudják? Mármint... Mivel vannak tisztában, ami még nem hangzott el a rádióban? Koschek már látta őket egyszer az időjárás percei alatt, a Szerkesztőség férfimosdójában egymásnak esni, de meddig terjedhet egy macska értelmi képessége? Képes-e megérteni, hogy mi történt ott és akkor, hogy miért dobolt egy ütemre szívük, miért sóhajtottak egymás nyakába, s hogy miért nem tudtak betelni egymással? Valószínűleg nem. Végül is, hiába sziszeg az egész macska esetenként – igen, a farka hegyétől a pengeéles bajsza végéig adja ki néha azt a furcsa, zúgó hangot –, hiába lebeg ott tétlen és hallgatja nap mint nap az adásokat, tudatlan. Carlos úgy tekint magára, mint egy nagy tudósra, és igaza is van; nem kevesebb, mint egy zseniális elme. Ellenben ha Cecilre gondol, ha csak eszébe jut mosolya, halál-hidegen sápadt bőre, mély tekintete, nem vágyik másra, csak hogy széttéphesse a papírokat, mik tudásáról árulkodnak – hamisnak érzi mind; képmutató, téves bélyegnek. A gondolatok tépett, félig elégetett szárnyakra kapnak olyankor, s az utolsó parázs tündöklésével halnak el, valahányszor kisajátítja Cecil ajkait.

A forró víz akadozva ömlik a zuhanyrózsából, és pirossá varázsolja Cecil bőrét. A rádiós élvezi nagyon, a vizet minél melegebben szereti; bár igazán valószínű, hogy most nem is érzi annak hőmérsékletét. Elméjében még szinte égnek az elmúlt pár óra eseményei; gondolatai Carlos helyett is – és őt utánozva - végigsimogatják és csókolják újból egész valóját. Egyszerűen imádja, ha a férfi hozzáér, akár csak egy reggeli puszi erejéig, akár egy fergeteges szeretkezéskor, de bőrét a sajátján érezni, s így még biztosabban kötődni Carloshoz; a világ csodája, Cecil saját, szívet gyönyörködtetően édes és kívánt csodája. Karjait maga köré fonja, mintha Carlos ölelné – és a legszebb az egészben, hogy Cecil hallja, tudja, hogy párja a fürdőben áll, hátát lezserül az ajtókeretnek vetve, és bármikor odaléphetne hozzá, hogy valóban elveszhessen ölelésében, rózsásra csókolhassa ajkait, hallgassa lélegzetvételének kerregő hangját, szívének dobolását. Apró csodák, melyeket mások idő előtt elfelejtenek észrevenni, s még mások megélni. Van, akinek a szívdobogás teljesen normális, de mennyire felértékelődik annak, aki tudja, hogy az az öklömnyi szerv annak a mellkasában dolgozik, akit teljes szívéből szeret! És Cecil örül, időtlen boldogságban él, mert Carlosé még ver, és ha időben elmenekül az Utcatakarítók, a szabadlábon lévő, felfegyverzett szökevény, a vad kutyák, vagy csak a Desert Bluffs-i rém elől, akkor ez hosszú ideig így is marad. Tudja, hogy az élet veszélyes, de nem hajlandó foglalkozni vele, mert Carlos megtartja, ha elesik, szeme lesz, ha megvakul, hangja lesz, ha elnémul, szíve lesz, ha meghal. Cecil mosolyog, a forró víz patakokban folyik végig vidám arcán és egyenes hátán, majd a lefolyó szörcsögve-szipákolva nyeli el amint befejezi útját a szálkás testen.

Carlos vár. A türelmét próbálja; vajon mikor lesz elég, mikor lép be mögé, hogy ő moshassa le azt a valószínűtlenül vékony és csontos testet, mikor ölelheti át újra és újra, míg csak lélegzet van bennük. Mikor elégeli meg, hogy nem biztos a valóságban; a rádiós létében. Gyötrődik. Minden áldatlan pillanatban akaratlanul jutnak eszébe lehetséges, áldatlan magyarázatok, melyek olyan világot festenének, ahol Cecil Gershwin Palmer semmivel sem létezőbb, mint a monopólusos mágnes.

Mélyeket lélegzik a párától terhes levegőből, karba tett kezei ökölbe szorulnak saját húsa körül, szürreális fehéren izzó mintákat hagyva sötét bőrén. Aztán elindul, ciánkék köntösét ledobja valahová, kételkedő gondolatait igyekszik még arrébb taszítani, nehogy visszataláljanak hozzá, és kinyitja a kabin ajtaját. Ujjai ismét végigcirógatják a tetoválás vonalait, Cecil nyakába csókol röviden, és átkarolja ahogy beszáll mellé. Érzi a pillanatnyi remegéseket, hallja a kérdésnek szánt elakadó hanghalmazt, de képtelen törődni velük; csak érezni akarja, hogy reális, hogy igenis itt van, és az övé, csak az övé. Szorítja magához, karjai hasára fonódnak, és mélyeket lélegzik a forró levegőből, mely szinte égeti légcsövét minden egyes kortynál. Szemébe könnyek gyűlnek, s most biztos benne, hogy nem csupán a szélsőséges hőmérsékletű pára eredménye; ez az egész történet kettőjük között valahogy annyira szükségszerű, hogy egyszerűen igaznak kell lennie.
Az ember nem fantáziál magának ilyen párt - gondolja -, mert Cecil okos, szép, a maga morbid furcsaságával is végtelenül kedves, és az egyetlen ilyen személy az egész világon. Túl tökéletes ahhoz, hogy pusztán pár neuron ördögi játéka legyen az érzékek fölött. Próbálja meggyőzni magát, de jól tudja, hogy mélyen, egy elrejtett kis elme-szekcióban örökre ott marad a kétely.

Cecil Carlos karjára teszi kezeit, érzi az izmok munkáját a másik bőre alatt, és ha ez lehetséges, boldogabb, mint bármikor máskor. Egyszerűen csak mosolyog, még jobban, mint percekkel előtte, teljesen őszintén és szívből.
Fejét kissé hátrahajtja, karjai a tudós nyakára kúsznak, s ebből a kitekert helyzetből nyom csókot Carlos szájára. A viszonzás édes és jóleső, feloldoz minden vétek alól, és örök életet ígér a másik lelkében.
A hasán lévő kezek körbejárják oldalát és mellkasát, aztán megfordítják őt; szinte már automatikusan öleli át a tudóst, s fúrja ujjait sűrű, sötét fürtjei közé. Lazán omlanak ki ujjai közül az ében szálak, ahogy egyre csak simogatja, és hálát ad a tökéletes hajnak, ami legelőször feltűnt neki, aztán a hibátlan fogak, melyek katonai temetőt megszégyenítő rendben sorakoznak szájában, s a szemeinek, mik akár az éjjeli ég, olyanok, puha bőrének, néha kapkodó, akcentusos beszédének. Külön minden porcikájának zsoltárt mond az összes apró mozdulatával, megérinti és magába fogadja, ahogy azt a lelke is teszi Carloséval. A csempe hűvös és rideg, az őt szorosan ölelő test viszont forró, és megtartó; éltető erő.

***

Összebúva feküdni a takaró alatt kellemes érzés, még akkor is, ha nem tudják eldönteni, melyik láb vajon kihez tartozik, s éppen kicsoda vette a levegőt, kinek dobbant a szíve. Lényegtelen dolgok csupán; ami számít, az a pillanat. A pillanat, ahogy Carlos elfordítja fejét Cecil mellkasán, felnéz rá, és pár szál haja csillogó szeme elé hullik; a pillanat, mikor a rádiós kinyitja harmadik szemét, és azzal is megcsodálja azt a felfoghatatlan kincset, amit kapott a sorstól. Cecil lehunyja szemeit, és tovább cirógatja a tudós vállát, szíve tárva-nyitva áll, és fogadja befelé az összes apró rezdülést Carlos irányából. A férfi megfogja jobbját, ajkához emeli és megcsókolja; ez valahogy annyira bensőséges, hogy a szőke hajú elmosolyodik. Őszinte szeretet - gondolja, és gyengéden megszorítja az ujjait fogó kezet.

Talán hosszú-hosszú évekig együtt lesznek, talán már a jövő héten történik velük valami, de ezt a pillanatot sosem akarja elfelejteni; mert ez maga a szeretet, a béke és a nyugalom törékeny üvegből faragott Szentháromság-szobra.