Páros: Cecil x Carlos
Műfaj: Hurt-Comfort
Hossz: Egyperces
Megjegyzés: OOC? Nyálas? gyilkolós? - Mi más lenne? (A címmel kapcsolatban: nem igaz, hogy mindig ilyen béna címeket tudok adni...)
Mit tennél, ha valaki - aki mellesleg úgy néz ki mint te magad - odamenne hozzád, és közölné, hogy meghalsz?
Nem hinnél neki.
S ha azt mondaná, hogy amint a műsor lefut a rádióban, egy ravasz megrándul, egy golyó elhagyja a csövet, egy töltény talál, és egy hulla - a tiéd - elterül a földön?
Talán hinnél neki.
Talán csak akkor, mikor megmutatja azt a színarany pisztolyt, zöld StrexCorp logóval az oldalán.
Talán csak a végén, a saját véredben agonizálva, mikor a műsor utolsó szavai, hangjai elhangzanak. Dallama ott cseng a füledben; Jó éjt, Night Vale, jó éjt, és akkor már úgy érzed, ez a búcsú csak neked szól.
Egyetlen adás. Nem több mint fél óra - sőt, hosszú percekkel kevesebb. Ha valaki megtudja, hogy ennyi időt kap még az életéből, mire fordítja azt?
Imádkozik - mit olcsó amerikai filmekből látott, s egyszer egy elfeledett múltban szerepelt, mint kötelező ebéd előtti rituálé, aztán többé rá sem gondolt?
Olvassa a biblia fekete kötése mögött rejlő fekete betűkkel írt fekete igazságot, hátha bele van szőve a megoldás? Megsúghatja a Sors, a Halál, a Végzet, hogy nem találod benne a menekvést.
Félve elfekszik és tömi magába a nyugtatót, mint egy rossz nap előtt és után vegyesen, nem törődve a káros hatásokkal - mert akkor kit érdekelt, most meg már minél törődni bármivel is?
Szelíden vár és fogja kedvese kezét, mintha minden rendben lenne? Pont azt becsapva, aki nem ezt érdemelné, s akit ott fog hagyni kíméletlenül és váratlanul, minden kuszán közöttük.
Vagy éppen a telefon mellett áll, mint azt éppen Night Vale tökéletes tudósa, Carlos teszi. Csak áll egyhelyben, és számol. Kicseng. negyven másodperc - ennyivel kevesebb lesz magyarázkodni. A készülék testének tetején elfelejtve ott a mutatóujja, s valamikor nélkülözhető információvá lett, hogy hogyan vegyen levegőt. Még nem haldoklik, de már csak huszonkét perce és harmincegy másodperce van hátra addig a fázisig. A félelem bénította meg teljesen, tette őt remegő szoborrá, bár ez csak részben szól a közelgő végnek. Attól tart, hogy a rádió lelke, Night Vale hangja kivételesen nem tart szünetet - műsoridőben pedig Cecil semmiképpen sem venné fel -, és nem tud elbúcsúzni tőle.
Búcsú - mert szerette, mert szereti, mert nem mondta el neki, míg lett volna értelme.
Hogy hívja fel?
Mit mondjon?
Hogyan indokolja, hogy egy nem létesíthető, lehetetlenített kapcsolat gyenge szeretet-lángjával a szívében hívja fel egy hulla?
Sehogy és bármivel. Szíve szerint odamenne, és ott halna meg Cecil mellett. De nem teheti; nem akar úgy eltávozni, hogy nem hallja azt a mély, búgó hangot, ami álmot és vágyat idéz elő egyszerre - mert most minden bizonytalan. Ha elindul, ki tudja odaér-e? S ha odaért, Cecil beszél-e hozzá? Nem. Nincsen több véletlen-faktor, az egyenletben nem lehet több x, y vagy bármilyen más változó. Egy egészre van szüksége Carlosnak, az egyetlen egy nagy egészre - és hiába egyenlő minden negyvenkettővel, ez nem áll többől, mint Cecil hangja és az ő fülei és szíve.
Tárcsáz újra és újra, a yin és yang már összemosódott a körben, s előbb-utóbb önmagába fordul. Időjárás és négy perc, körülbelül nyolc - számolgatja Carlos kétségbeesve a perceket, de már semmit sem érnek fejében a képletek, a "secundum" és a kis"t" már mind hiábavaló szemétnek tűnik számára. Most érti meg az idő valódi értékét, amit képtelenség olcsó papírokon olcsó tudással műveletté alakítani, mert úgysem lehet - soha soha soha; kattog fejében a másodpercmutató kérlelhetetlen zaja.
Mély, óceánként zúgó hang szólal meg füle mellett; Carlos lélegzete előbb kimarad, majd hármat pótol be egy ideje alatt.
- Carlos! Úgy örülök, hogy felhívtál, pont most megy az időjárás, nem hallgatod?
- Cecil. Drága egyetlen édes Cecil... Beszélj hozzám kérlek. Beszélj a rádión, a telefonon, de ne hallgass el... - a tudós már zokog. Nincsen erre semmiféle kiszámítási mód, vagy törvény, hogy miképp mondja el, amit érez, amit fél, s amit érezni fél.
- Carlos? Zaklatottnak tűnsz... Valami nincs rendben?
- Gyere ide! Ne! Mégse... Én. Te. Nem tudom, Cecil, én félek, nagyon félek... Már csak két perc és nekem végem, és félem a halált, és ami utána lesz. Mondj nekem valamit, mondd el újra, hogy azonnal belémszerettél... Mondd el, hogy jó éjt, és akkor szépet álmodom, és veled álmodom, veled, az én gyönyörűséges Cecilemmel.
- Halált? Carlos?! Mi történik ott? - Cecil hangja aggódó, szék csattanása hallatszik a háttérből. Carlos megnyugszik; még mindig fontos a szőkeség számára.
60.
59.
58.
- Igen Cecil. Szép Cecil, jó Cecil, kedves Cecil... Mondd, hogy belémszerettél az első napon, és én is elmondom neked, hogy mennyire de menyire szeretlek, és félek elmondani, de azt akarom, hogy tudd, hogy érezd; mennyire, mennyire gyűlöletesen ügyetlen és vak voltam... Bocsáss meg nekem, és mondd, hogy szeretsz...
29.
28.
27.
- Szeretlek Carlos, mindennél jobban. Az interjú óta csak te vagy nekem, és nagyon tévedsz ha elengedlek. Most azonnal odamegyek!
25.
24.
- Már késő. Ne félj... Csak szeress, mondd, hogy szeretsz, könyörgöm egyetlen édes Cecil.
16.
- Szeretlek.
15.
- Szeretlek, tökéletes, tökéletes Carlosom... - Cecil hangja megremeg, Carlos a fülére szorítja a telefonkagylót. Agyáig nyomná, csak örökké megmaradjon számára a bársonyos hang.
13.
12.
- Gyönyörű Carlosom... - Cecil sír. Nem érti. Ösztönösen érzi, hogy baj van.
11.
10.
9.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm Cecil... te drága, egyetlen angyal ebben a furcsa városban... Szeretlek én
is.
A vonal mindkét végén sírnak, hangjuk akadozik, és kapkodják a levegőt. Az egyik az ismerttől, a másik az
ismeretlentől retteg.
6.
5.
4.
- Carlos...
- Cecil...
- Cecil...
3.
- Szeretlek!
- Szeretlek!
- Szeretlek!
2.
- Ő is meghal, Kevin.
Hatalmas durranás szakítja meg a vonalat.A másik oldalról olyan hang érkezik, mikor egy vékony fémlemez a tüdőbe és a szívbe mar bele, és kibuggyan a friss vér.
1.
Az egyik készülék kiesik Cecil bénult kezéből, a másik pedig vérfoltosan himbálózik az asztalról, bánatosan lógva egyre csökkenő köreit a kreol bőrű, vérrel szennyezett kéz fölött.
Leng és leng és leng;
Aztán megáll.
A szív is megáll.
Egyszerre kettő.
Nenenenenene!
VálaszTörlésKérlek, ne! Én... Én itt zokogok, én nem... Húúú...
Szóval, kicsit lenyugodva: őszintén sajnálom, hogy csak most találtam rá a blogodra. Nagyon tetszenek az írásaid, és szerintem, amint már nem kalapál ennyire a szívem, folytatom is az olvasást, de ez a fenti most betette a kiskaput, mert...
HOGY TEHETTED EZT??? Miért?? Mert amúgy imádom, amikor a kedvenceim szenvednek, hogy nincsenek teljesen rendben (furcsa reakció, tudom, de tényleg így van). És imádom ezt a két szerencsétlen szerelmest. És. Imádom. Kevint. Nagyon.
De ez tényleg megríkatott. Konkrétan az történt, hogy Carlos-szal együtt számoltam vissza, és az az apró reménysugár, hogy: "Nem. Biztos, hogy nem. BIZTOS, HOGY NEM!" És amikor szinte hallom, ahogy eldördült az a nyavalyás pisztoly... Borzasztó érzés.
Na, a lényeg annyi, hogy ebben a szent minutumban fel is iratkozok, és köszönöm szépen ezeket a kis könnyeket a szemem sarkában így éjszakára. :)