Praeteritus preteritus

Fandom: Good Omens
Páros: Crowley x Azirafael
Műfaj: Timeline/fluff

Figyelmeztetések: Indokolatlan mennyiségő fluff, OOC karakterek(esetlegesen), nuku mondanivalóval
Hossz: Tőlem szokatlanul hosszú, amúgy nem.
Megjegyzés: Igazán meglepődtem, hogy ez az első GO ficem, azt hittem írtam már egyet. Na, mindegy is. Elképzeltem pár fontos pillanatot kettőjük múltjából, és azokat próbáltam kifejtegetni.

Kr. e. 2016. Egyiptom

Szótlanul ült két férfi a Nílus partján, éppen a játszó gyerekeket és a vízből kilátszó jelzőköveket nézték a lemenő nap vörös fényében. Aztán az egyik, akit Azirafaelnek hívtak, hirtelen megszólalt.

- Te milyennek képzeled az első barátod?

A mellette ülő alak, jelenlegi nevén Crawley, félredöntötte fejét – így hosszú fekete haja lapockáig omolva fedte el meztelen hátát baloldalt-, és nyelvét végighúzta ajkán, gondolkozva a válaszon. Sárga szemében kérdőn tükröződött az Egyiptom ajándékáról visszaverődő fény, még démonibb és fenyegetőbb külsőt kölcsönözve neki.

- Hm. Nem tudom. Talán egynek közülünk. Miért jutott ez most eszedbe?

- Mert én is így képzelem el. Valahogy ha kimondom, "barát", te jutsz eszembe.

- Nem vagyunk barátok.

Komoran rántott egyet a derekára kötött, színes pamutövön, majd elkezdte apró ráncokba gyűrni az alatta lévő – egyszer régen még fehérnek mondott - vászonszoknyát. Még hogy ő egy angyal barátja. Ennél nagyobb szitkot nem vághatnak egy démon fejéhez, ő viszont most megkapta. És valamiért egyáltalán nem haragudott emiatt.

- Ne viccelj... Ha nem egymásnak vagyunk barátai, akkor kinek? Csak mi ketten vagyunk ilyenek, egymáshoz hasonlóak – Mert igenis hasonlítunk! - a Földön... És évezredek óta együtt vagyunk, akármi történjen...

Azirafael egy kevés homokot vett kezébe, majd szemmagasságba tartva kinyitotta markát, és figyelték mindketten, ahogy a napfény minden tovaszálló, apró homokszemcsét külön-külön megsimogat.

- Ez igaz - a bukott angyal lassan formálta a szavakat, de határozottan. - Akkor azok vagyunk. Ez esetben szőke hajú, szétszórt angyalnak képzelem el, akinek égszínkék, csodás szemei vannak... 

- Uh-oh, köszi - pirult el rögtön Azirafael, és egyik aranyszőke tincsét kezdte zavartan tekergetni jobbja mutatóujja körül. Még sosem bókolt neki senki annak előtte. Pedig már régóta létezett, de még milyen régóta! 

Azt persze már megkapta, hogy aranyszőke hajával elég nőies, de ezt nem tudta dicséretnek venni. Az angyaloknak nincs neme. De ő határozottan férfinak érezte magát - talán a hosszú földi tartózkodás miatt.

- Ha már ilyen jó barátok vagyunk - kezdett bele Crawly -, igazán segíthetnél valami új nevet keresni nekem. Ezt utálom. Olyan alantasssz. 

Beszéde sziszegésbe fordult, ahogy ismét erre gondolt. Még hogy őt a csúszásról elnevezni! Nem kígyó – azaz csak akkor kígyó, ha úgy akarja.

- Szerintem ez is jó lenne. Mármint, csak egy kicsi változtatással - sietett kijavítani magát az angyal, amint látta megvillanni a sárga szemeket. - Mondjuk mit szólnál a Crowley-hoz? Az olyan titokzatosan hangzik.

- Szerintem pokolian rossz név - morogta vigyorogva a démon, és felkelt a földről, leporolta ruháját, végül lassan elsétált.

Azirafael magához húzta a lábait, majd könnyes szemei megtörölgetése után átkarolta azokat. Teljesen megbántódott.

Ennek ellenére egy hét múlva kis híján a lelket is kiölelgette bukott társából, mikor az bejelentette, hogy a neve onnantól kezdve Crowley.

Kr. e. 613. Babilon

A felkelő nap első halovány szikrái görögve hulltak Szemirámisz függőkertjének legfelső teraszára. Gyönyörű örökkön örökké zöld levelek, páfrányok, és színpompás virágok foglalták el méltó helyüket a dísszé vált épületen, és igyekeztek még zöldebbeknek tűnni, mikor a felügyelő arra járt - ahogy most is. Sárga szemeit épp csak rávillantotta a kifogástalan növényekre, majd elégedetten továbbhaladt. II. Nabú-kudurri-uszur, a fejedelem minden bizonnyal elégedett lesz kertjének bódító illataival, és szemkápráztató látványával, meg persze a mesterükkel és felügyelőjükkel, Crowley-val is. Ugyanis ő volt a fel-alá sétálgató ellenőr, aki előtt fejet hajtott még az ártatlanul illatozó és törékeny arab jázmin is.

Derekára színes posztót csavart, és azt egy drága, sokszínű övvel kötötte meg; ezzel kifejezésre juttatta gazdagságát - bár rangját tekintve csak muskénum volt. Rövid tíz éve állt a függőkert urának, tehát a fejedelemnek szolgálatában, mialatt jócskán megszokta a sivatagbeli mesterséges oázist. Már-már otthonának tartotta, s gyakran töltötte ott éjszakáit, az erdőt megszégyenítő kuszaságban sétálva.

Hivatalosan senki sem léphetett volna be aznap a kertbe, mivel az ura elutazott asszonyával együtt, s Crowley-ra bízták féltve szeretett paradicsomuk őrizetét. Viszont ennek ellenére is egy sziluett bontakozott ki a tető peremén, szemben állva a napkoronggal. A bukott angyal iszonyúan dühös lett azt látva, hogy valaki megszegte a szavát. Felvette az amúgy földlazításra használt tőrt, és megindult az idegen felé. Halkan lépett, akár egy kecses puma, míg egyre többet vett ki az alakból. Először is, fehér hosszú tunikát viselt, ami nem magas rangra utal, másodszor mezítláb van. Harmadrészt pedig, ahogy két lépésre ért, meglátta az aranyszőke hajat. Kését a betolakodó nyakának szegezte hátulról, mire az felnyikkant. Eddig észre sem vette, hogy társaságot kapott.

- Ki vagy te? Mit gondoltál, hogy feljössz a fenséges Nabú-kudurri-uszur király kertjébe urad távollétében?

- Az én Uram mindig velem van, Crowley - a démont mintha pofonvágták volna azok a lágy szavak, és a megforduló férfi hidegkék szemeinek tiszta tükrei.

- A pokolba is, angyal! Majdnem elvágtam a torkod! 

- Szerencsére csak majdnem. Túl sok huzavona lenne egy új testtel - kacagott fel Azirafael, és a virágos lépcső felé intett. - Nem ülünk le? Természetesen, csak ha maradhatok.

- De. Üljünk le – bólintott a démon, jótékonyan kikerülve a maradásra vonatkozó válaszadást.

Hosszú percekig ültek egymás mellett szótlanul, mígnem a szőkeség felkacagott újra.

- Mi olyan vicces? - mordult rá Crowley, és idegesen végighúzta a nyelvét felső ajkán. 

- Idestova másfél évezrede csak olyan tessék-lássék tartjuk a kapcsolatot, legutóbb - mennyivel is? -, négyszáz évvel ezelőtt találkoztunk! most pedig nem tudunk mesélni egymásnak semmiről, pedig biztos történtek izgalmas dolgok veled... Velem nem túlzottan. Bár nem is volt baj ez a kis lazítás, tudod, az a sok hercehurca ott a Keleti Kapunál, a kiűzetés, meg az ilyenek... Próbára teszik az ember, akarom mondani angyal idegeit is.

Crowley rövid - másfél órás - beszámolót tartott addigi négy évszázadáról, hosszasan kitérve a dögvészre, melyet egyedül a bűzös tetemek és az elhervadt virágok miatt sajnált.

- Igen, az az időszak valóban szánalomra méltó volt. Szerencsére kicsit arrébb töltöttem az utóbbi negyven-ötven évet, tudod, csak levegőváltozás okán.

- Hol voltál? - Crowley hátradőlt a lépcsőn, és feje alá pakolta a kezeit. A vérszínű korareggeli napot nézte, majd mikor az angyal elgondolkozva lehunyta a szemét, az ő arcára fordította tekintetét.

- Kínában. Zhou Huiwang, Zhou Xiangwang, és Zhou Qingwang császárok írnoka voltam, természetesen mindhárom másik néven ismert engem. Quing császár most halt meg, két és fél hónapja, én pedig úgy éreztem, hogy épp eleget festettem már. Meg... Meg akartalak keresni. Hiányzott a barátom.

- Oh. Értem. Te is... Azt hiszem. Itt a növények között valahogy el tudok feledkezni mindenről. A zuhanásról, a pokolról, arról ,hogy egyedül voltam. Meddig maradsz? – rázta föl magát hirtelen a rátörő melankólikus gondolatok terhe alól, és Azirafaelre pillantott.

- Meddig maradjak?

- Szerezz magadnak egy házat. Ha akarod, beszélhetek őfelségével arról, hogy alkalmazzon két kertészt, és akkor te is itt lakhatsz. Kellemes a környezet, de az igazi alkonyatkor kijönni ide, és nézni a lenyugvó napot. Szebb, mint a hajnali párja – tette hozzá, ahogy felrémlett előtte a mozdulatlanul a napba néző angyal képe.

- Köszönöm, Crowley, igazán köszönöm.

A démon erre semmit sem felelt, csupán biccentett egyet, és ismét mély hallgatásba merült.

- Milyennek képzeled az első csókot? Mármint... - jött zavarba az angyal, és édes pirosság tűnt fel orcáján. Teljesen hirtelen kapott a témához, mikor már úgy tűnt; a beszélgetés ismét hamvába hal. Egyszerűen csak ez jutott eszébe először.

- Az első csókomon szerinted nem vagyok már túl? Évezredek óta itt élünk a Földön... - Crowley arcára egyszerre sütött a perzselő Nap, és az angyal még perzselőbb, örvénylő kék szempárja.

- Én... Én azt hittem nem... Ki volt az? - Azirafael arca végtelenül szomorú lett a gondolatra, hogy Crowley már csókolt meg valakit. Valakit, aki még véletlenül sem angyal, és nem a Keleti kapu őre, aki a Földön él már elég régóta, és aki hagyta elúszni az olyan lehetőségeket, amikre nem is gondolt - olyan nagyon gyakran.

- Jól hitted, te buta angyal. Ne vágj ilyen fancsali képet. Amúgy olyan puhának képzelem el. Puhán melegnek, ami tüzet gyújt a belsőmben... Nem olyat, mint ami a pokol tüzének van, hanem valami sokkal lágyabbat, kedvesebbet. Nehéz ezt egészen teljesen pontosan elmagyarázni. Inkább szemléltetem...

Ujjait végighúzta az angyal arcán, ajkán, aztán előrehajolt, és megcsókolta. Puhán, kedvesen, szívből. Azirafael remegett, de nem húzódott el a gesztus elől, sőt, elég bátortalanul, de viszonozta. Felfoghatatlanul jó érzés volt. Főleg utána belenézni azokba a mélysárga szemekbe, melyekbe bele volt írva, hogy ez most komoly volt, nem valami ostoba vicc, vagy tréfa. Maga a nagy válasz.

Az angyal a fejét rázta, miközben szelíden mosolygott. Pont ilyennek képzelte ő is.

Kr. e. 356 (július 21) Epheszosz

Artemisz templomában két férfi állt egymással szembe, kézen fogva és remegve; az egyikük szürke, derekán megkötött ruhát viselt; erre légiesen omlott vállig érő, szőke haja, mely még mindig azzal az angyali könnyedséggel őrizte meg hullámait, és égszínkék szemei kutatva tekintettek körbe. A másik fekete lepelbe burkolta magát deréktól lefelé, felsőtestét csupán egy nyitva hagyott kaftán takarta. Ébenfekete haja háta közepét verdeste, s szemeibe nem csak a fáklyák fénye lopta a sárga ragyogást, hanem az újonnan felfedezett boldogság is.. Szinte egyszerre sóhajtottak, majd megismételték azt, ami miatt az előbb még remegtek; félték a következményeket. Ám mivel úgy tűnt, senkit sem érdekel Odafönt vagy Odalent, hogy mit is tesznek, folytatták. Crowley hevesen lökte Azirafaelt a márványoszlopnak, és megcsókolta az arcát, ajkait, nyakát, mindenét, amit elért, és legnagyobb örömére az angyal legalább ekkora hévvel viszonozta minden mozdulatát.

- Ahh... Crowley, te mennyeien csókolsz – lihegte elpirulva, mikor a démon megtámaszkodott feje mellett, és csak nézett a szemeibe. A Keleti kapu angyala úgy érezte, hogy a lelkéig lát a férfi, és ezt nagyon szerette volna; akkor talán látná Crowley, hogy mennyire szereti is őt, mert érzése szerint sosem tudta eléggé kifejezni.

- Ezt most akár szértésznek issz vehetném – susogta a fekete hajú, és csípőjét előrelökve még inkább nekinyomta az angyalt a hűvös márványnak, ő maga pedig keményen beleharapott a finom, puha bőrbe társa nyakánál. Sosem hitte volna, hogy Azirafael ilyen hangot is ki tud adni, de abban biztos volt, hogy többször akarja hallani, azt pedig még ennyire sem gondolta volna, hogy valaha is bűnre fog csábítani egy angyalt. Bár, amennyire érzékelte, nem is nagyon kell csábítani. Azirafael ezt a pillanatot választotta, hogy lábait Crowley derekára fonva egy lélegzetelállító csókba húzza őt. Azok a finom, sápadt ujjak fekete hajába túrtak, és fejbőrét cirógatták, míg ő is beletúrt az aranyszínben ragyogó tincsek közé. El sem tudta addig képzelni, hogy milyen selymesek, puhák és bársonyosak.

- Oh basszus – morogta halkan, mire az angyal sóhajtott egy nagyot – Azt hiszem mindenedbe beleszerettem...

- Crowley... - az angyal ködös ég-szemei őt nézték, majd a következő csóknál szorosabban kulcsolta lábait a démon köré, mire az fél kézzel Azirafael feneke alá nyúlt, és egyrészt megemelte, hogy ne csússzon le, másrészt végigsimított rajta a ruha anyagán keresztül. A fenék tulajdonosa halkat nyikkant, a következő pillanatban pedig már Crowley ajkára tapasztotta a sajátját. A démon egész nyugodtan kijelenthette, hogy az angyalka is hasonlóan felizgult állapotban volt, mint ő maga, és ennek Istentele... Ördögtelenül örült.

Azirafael válláról lecsúszott a ruha– vagy ő maga csúsztatta le? –, így felfedve a bukott előtt sápadt mellkasát. A fekete hajú örömmel simított végig rajta előbb kezével, majd egy apró helyzetváltoztatás után nyelvével is.

- Istenem, Crowley! Abba ne hagyd – suttogta a szőke, és hagyta magát ismét egy forró csókba vonni.

Majdnem közvetlenül ezután sikoltott fel. Crowley nem tudta mire vélni. Aztán feltűnt neki is először a hőség, a füstszag, aztán hátranézett. Ha szüksége lett volna levegőre, most biztos elfelejt venni. Az egész építmény lángokban állt. A cédrusmennyezet, a fa szobrok és díszítések, minden szőttes, és a padló...

- Siessünk! - Olyan hévvel ragadta meg az angyal kezét, mint amilyennel pár perce csókolta, s teljes erővel kezdett futni kifelé. Elrohant a zuhanó mestergerendák között, féltve és óvva Azirafaelt, nem törődve azzal, hogy a bőrére hull az izzó pernye, a lábát tépi a törmelék, nem. Semmi sem számított ott és akkor, csak az angyal biztonsága.

Azirafael szerint ez azárt történt, mert engedetlenek voltak, szabályt szegtek, és tilosban jártak. Crowley ezt teljesen és biztosan tagadta.
Abban viszont egyetértettek utána, hogy többször nem kerülhetnek ilyen közel egymáshoz.

1792 Aug. 4 Horsham

- Én amúgy még mindig nem hiszem el.

- Hm? Mit nem? - Azirafael feljebb húzta jobb szemöldökét, majd lapozott egyet könyvében.Fejét Crowley ölében nyugtatta, aki óvatosan fésülgette ujjaival a göndör tincseket. Valahogy beleszeretett a hajába is, holott a legtöbb angyalnak ilyen volt, Azirafaelé különbözött az övükétől. Valahogy... Glóriaszerűbb volt, ahogy körbeölelte a fejét.

- Hogy az a tűz büntetés, vagy figyelmeztetés lett volna. Tudod, hogy a tettest előkerítették, és megbüntették! Nem a mi hibánk volt.

Azirafael fáradtan felnyögött, szemüvegét levette, és kicsit megmasszírozta orrnyergét.
- Megkértelek, hogy arról ne beszéljünk. Hiba volt, bármilyen jó is, de hiba!

- Akkor mondok neked más indokot, ha a tényeknek nem hiszel. Isten elméletileg a szeretet hirdetője. Tanaiban is ez áll; szeresd felebarátaidat! Tele a barátom vagy, azaz csak félig, mert félig más is lehetnél...

- Mint például micsoda? - pillantott fölfelé az angyal, így pont belenézve az őt figyelő sárga szemekbe. Az a leplezetlen szeretet, amit bennük látott, megdöbbentette. Igaz, ismerte Crowleyt már egy jó ideje, de akkor is, a szeretet egy démonban? Csupán mese. Olyan, mint az emberek meséiben a barátságos tűzokádó sárkány. Nem létezik, s létezne is, önmagának mondana ellent.

- Például szerető. Hiszen állunk ilyen közel egymáshoz, nem? 

- Nem tudom, Crowley. Hidd el, én élveztem, de ha ott fent nem tetszik valakinek ez az egész, akkor nem tehetek semmit... 

- Higgy nekem, a fentieknek semmi baja nincs ezzel... Hiszen szeretet - még ha nem is hétköznapi formában.

Ujjai minden nagyobb odafigyelés nélkül simogatták meg az angyal orcáját, majd a finoman elnyílt ajkakat, hogy egy fél perccel később helyet adjanak Crowley szájának. Édes volta csók, és mindkét fél részéről várva várt, áhított és örömmel fogadott, ugyanis amennyire Azirafael nem akarta elfogadni saját érzéseit, annyira vágyott már a démonra.

- 2148 éve elkezdtünk valamit – suttogta az angyal szájába Crowley, miközben keze megtalálta az utat társa ruhái alá, a ruhák alá, melyek nemsokára felesleges rongyokként repültek a vendéglátó padlójára.