Páros: Remiel x Duma
Műfaj: hurt/comfort
Figyelmeztetések: nincs
Hossz: Drabble
Megjegyzések: Jelenleg vagy egy tucat történetet írok, de ezt ma meg kellett írnom. A többi is jön szépen lassan. Lassan. Nagyon lassan. Nyugtassatok meg kérlek, ugye más is ismeri már a fandomot? Szörnyen jó, csak ajánlani tudom mindenkinek.
Tudod, egy angyalról azt mondják,
hogy maga a szeretet. A béke. A nagybetűs jóság.
Nem igaz. Egy angyal nem szerethet, nem
lehet soha békében, míg gonosz van, s nem lehet jó, mert
lélektelen katona-báb Isten kezében, döntések és lelkiismeret
nélkül.
Remiel fölfelé néz.
Szárnyait kitárja – nem repül,
csak szeretné érezni, hogy még van szárnya, még van hite.
Ahogy a puha, ezüstös tollak kibomlanak, az egyikről meggyőződik,
a másikban tovább kételkedik, mint minden egyes áldatlan nap.
Már nem tudja abbahagyni, hiába tudja; angyal, már nem hisz a
saját hitében. Nem tud többé imádkozni, kérni, könyörögni.
Utolsó elkeseredettségében némán felemeli a karjait is, mint
régen – mintha áldásra várna, ami nem jön, nem jöhet
soha már. Szemében könnyek csillognak, igaz könnyek, fájó
könnyek, tilos könnyek – lehetetlen könnyek.
Vár. Várja Istent. Várja Teremtőjét,
Atyját, az egyetlent, akit mindvégig szolgált. Sokkal bölcsebb,
okosabb és tapasztaltabb, mint bármely más létforma bármely képviselője, mégis úgy
érzi, nem ért semmit. Mintha kiüresedett volna a világ, az övé
legalábbis. Sötét lett valahol belül, kongó, fájó nihil, mely
ezer és ezer lángoló tüskével tépi széjjel, megmérgezve
mindent; azt is, ami valahol elrejtőzve megmaradt régi önmagából.
Szél kerekedik mögötte, mezítelen
talpak érintik az átkozott talajt – oh, tiszta ártatlan lábak,
melyeknek sosem szabadott volna megérinteni semmit. Derekára tíz
ujj simul, érintésük is bűn, édes bűn, szükséges bűn –
vágyott bűn. Óvatosan, alig érezhetően elindulnak fölfelé
gerince mentén, ám mégis izzó nyomot hagynak bőre alatt.
Szárnyai aljáig kúsznak, aztán lágyan ölelésükbe zárják
Duma sápadt karjai. Hasa előtt fonódnak össze a kezek, több
biztonságot kínálva ezzel az egy mozdulattal, mint bárki, bármi
más. Hátához hozzátámasztja fejét az egyetlen tartó oszlopként
létező angyal, lélegzete cirógatja, haja laza hullámokkal omlik
vállára. Remiel érzi, tudja, hogy Duma az egyetlen, aki igazán
angyal; támogat, utat mutat, és megtart. Ő maga a Szeretet, az
Otthon békéje, a Létezés békéje, a Teljes Jó. Az egyetlen, aki
emlékszik a feladatára. Megtörli szemeit, és halkat sóhajt.
Kilehelné a lelkét is, ha tehetné. Elkárhozna ha tehetné. Újra
hinne, ha tehetné.
Megfordul abban a laza, de mindvégig
megtartó ölelésben, és átkarolja társát. Szemeiben még ott a
könnyek nyoma, s meglepődve néz előre. Duma mosolyog, békésen,
óvóan, akár egy anya az újszülöttjére, ám eközben arcán
lassan csorognak végig a könnycseppek.
Kopp.
Kopp.
Kopp.
A pokol kulcsának hűvös fémtestére
koppannak, mely vörösen izzva fogadja magába őket. Könnyek
éltetik a rosszat, a bűnt, a kárhozatot. Ők is táplálják azt,
ami ellen teremtettek.
Duma nem beszél a szájával,
viszont annál többet fejez ki lelkével, mozdulataival,
jelenlétével. Az elején még ő volt az, aki csak feküdt,
tehetetlenül merengve, és nézve a pokolbeli kínzásokat. Fülei
itták a reménytelen sikolyokat és kiáltásokat, de nem törődött
velük. Egyszer csak megváltozott; visszatért bölcsessége és
tenni akarása. Talán Remiel miatt. Talán azért, mert kellett neki
valaki, akiben bízhat, akibe kapaszkodhat, aki megtartja és
továbbvezeti. Nem érezte többé oly égetőnek a kulcsot, nem
érezte, hogy eggyé válna vele, csupán a hatalmas szeretetet.
Szeretetet, amit másképp érzett mint azt szabadott volna.
Remiel letörli Duma könnyeit,
felcsókolja orcájáról a keserűség emlékét is, és még jobban
kitárja hatalmas szárnyait. Maguk köré emeli, mint egy
védőfalat, egy határt, ami elválasztja a jót és rosszat, s
ennek rejtekében csókol szavakat Duma szájára.
Szavakat, mint a
Szeretet
Békesség
Nyugalom
Lélek
Szerelem
s ezekkel a szavakkal mossa el a
határt, gyűri fel az egyensúly kényes szövetét, mert nekik
továbbra sem szabad egyik sem, de mégis küzdenek érte, és építik
tovább közös útjukat Sors labirintusában, és csak
építik,
építik
és építik.
Később a takaróként leterített
tógát is összegyűrik: hiába vannak nemtelenségre kárhoztatva,
vágyakoznak az ölelés után, a hő után, egymás után, s az
olyannyira tiltott – korábban soha el nem képzelt – csókokban
meglelik önmagukat. Az angyalokat, aki szeretni hivatottak, s kik a
szeretettől megfosztattak, az angyalokat, akik sosem zuhantak, s
mégis mélyebben vannak, mint társaik, s az angyalokat, kik ezek
ellenére most fajuk többi képviselői fölött állnak.
Mert ők már tudják, hol ragadják
meg a valóság szövetét, hogy durva ráncok közé gyűrjék a
halott szabályokat; négy helyen hajtogatják, tépik, rángatják –
s várják, hátha elszakad.
E g y ü t t . Ö r ö k k é . S z e r e t v e . S z e r e t n i .
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése