Ich Will dich.

Fandom: Hannibal
Páros: Hannigram (Hannibal Lecter x Will Graham)
Műfaj: kiegészítő kreálmány, esetleg szégyenlősen keveset mutató PWP
Figyelmeztetések: ...meglepő módon nincs. Magam sem értem, hogy sikerült így hannigram-ot írnom.
Hossz: Drabble
Megjegyzések: Amikor ezt a részt néztem, úgy éreztem, ide pont beleillene egy kis fic, egy aprócska torzítás. És nem tudtam nem megírni. Sajnálom. Bocsánat. Amúgy tudom, hogy a wollen ige E/3-as alakja, a will kisbetű, mert ige, de most játszani hívtam, hogy kedvenc profilozónk nevével egyezzen meg.

- Most mi vagyunk az apja. És jobbnak kell lennünk, mint Jacob Garret Hobbs. Ha elmondja Crowford-nak, megöli Abigail jövőjét.
Kezemet az arcára teszem, és magam felé fordítom; Will a lelke mélyén maga is elveszett, akárcsak Abigail. Úgy érzik, bűnhődniük kell azért, hogy eltapostak egy-két undorító csótányt. Miért tekintenek úgy egy kártevő pusztulására, mintha valami fontosat veszejtettek volna el...?
Azok a fagyosan kék szemek rám néznek, végig rám néznek, s úgy érzem, mozdulnom kell; el kell érjem a lelkét egyetlen apró mozdulattal.
De mi legyen az? Mit tehetek meg anélkül, hogy túl közel engedném Willt a Cheakespeak-i hasfelmetszőhöz, azaz önnön belsőm vad forgatagához? Talán azt, amire ez a gyarló testem vágyik.

.

.

.

Sosem hittem volna, hogy valaha egy férfi ajkán fogom meglelni azt az édes ízt, amit sok évvel azelőtt Alanáén nem találtam. És még ennyire sem hittem volna, hogy a mostani döntésem helyes, mégis... Will nyelvét minden gond nélkül csalogatom át saját számba, és ölelem át párjával, miközben csak egy gondolat surrog a fejemben, elviselhetetlenül és kínzóan élesen; harapd le a nyelvét... Ízleld meg őt teljesen. Tedd művészetté. Örökérvényűvé.

De mégsem teszem. Willt ezen a torzult, sötét függönyön túlról kell szeretnem, történjék bármi, érezzek bármit, s tegyen ő bármit. Nem szabad meglátnia, mert akkor nem szeretne tovább. Nem lenne barátom - nem lenne tükröm.
Lassan elengedem a rózsássá csókolt ajkakat, s megérzem forró leheletét - kell ennél nagyobb boldogság, s béke ennek a gondosan megformált, állandóan hordott ám elnyűhetetlen karakternek?

Nem.

A maszkom elégedett, s ha ő volna én; ál-magam lennék igazán, akkor most csak arra gondolnék, ami történt. De nem így van. Gondolnom kell Abigailre, és a magam jó hírére is. Az ártatlanság látszatáról nem is beszélve.
Ismét megkeresem a szürkés égbolt-darabokat, miket az egyszerű átlagember szemeknek nevezne - én magam igazságnak és fényes tükörnek. Lassan találom meg újra a hangom, mintha azzal a forró nyelvével azt is eltüntette volna.

- Hívjam az ügyvédemet, Will?

Ő a fejét rázza; tudtam előre, mit fog reagálni. S most sem csalódom benne. Nem adná fel sem Abigailt, sem engem. Ennyiért nem - figyelmeztetem magam -, viszont a többi vacsoráért minden bizonnyal rács mögé juttatna, érezzen bármily erős vonzalmat irántam. Mert azt érzi, ezt látom és érzem, miképp ő is láthatja és érezheti ezeket rajtam. Mily áruló e test, s mily gyér is valójában az akaratom... Szánalom, de hagyom magam elveszejteni félénk ámde forró ölelésének lángoló karjaiban.


***


Nem érdekel, hogy a létra fokai megsértik hátának bársony bőrét, nem érdekel, ahogy körmei vállamon hagyják égető barázdájukat, nem érdekel, hogy én vagyok a Cheakespeak-i hasfelmetsző és ő el akar fogni. Ebben a rövid időben semmi sem érdekel. Sikerül teljesen megfeledkeznem magamról, a halottak sikoltó szellemeiről, és a vér édeskés ízéről nyelvemen.
Végül is elfogott. Lábai derekamat, karjai nyakamat szorítják, félig lehunyt pillái mögül pedig fogva tartanak csodálatos smaragd-szemei.
Nyakába marnak éles fogaim.

Akarom.

A vérét akarom.

A húsát akarom.

A szívét akarom.

Willt akarom!

A belső mészáros üvölt: Will Grahamet akarja feláldozni, báránnyá tenni az oltáron. Ám egyben örökre meg is szeretné tartani érdekes kis játékát.
Én pedig semmi másra nem vágyom most, csupán azokra a karmazsinvörös ajkakra, melyek úgy oltják szomjam, mint sivatagi vándorét a friss víz. Ízlelem, és mégsem eszem meg, művészet az egész férfi, s nekem nem kellett ehhez átalakítanom, csupán rávezetni a helyes útra.
Ölelem és simogatom, minden részét meg akarom ismerni. Elméje már nyílt terem, műves faajtókkal ,melyeket kedvemre nyitok és zárok, ahogy csak kedvem tartja. Mindezek ellenére teste új mező, melynek összes virágát letépni vágyom, hogy aztán véres koszorúba fonva homlokomra tegyem.
Elveszünk önnön vágyaink buja útvesztőjében, s mikor már csupán a hangos zihálás hallatszik mindkettőnk ajakán, fejemet a vállának szorítom. Szorosan magamhoz húzom kócosan lágy tincsekkel övezett fejét, és ezt mondom neki halkan (Bár, hogy mire értem, azt én magam sem tudom biztosan):

- Nem mondhatjuk el. Nem mondhatjuk el...