Perfect Creature - Victim

Fandom: Welcome to Night Vale
Páros: Cecil x Carlos
Műfaj: hurt/comfort, lifeline kitaláció
Hossz: Első rész - Cecil szemszögéből, Cecil életéről.
Megjegyzés: Fogalmam sincs mi ez. Megíratta magát velem.

A sötét laborban átható vegyszerszag terjengett, különféle szervek lógtak katonás sorrendben a falnál álló polcokról, poros és kevésbé poros könyvek közötti rozsdás szögekre akasztva. Ablak nem volt; nem is szükségeltetett, ugyanis a tudós remekül látott a teljes sötétben. Éjfekete íriszei úgy itták magukba a sötétséget, mint másoké a napfényt. A hatalmas tartályhoz ment, és megnézte az adatokat. Ez volt a napi ellenőrzések közül a második. Változás nem történt.

A kísérlet szíve még mindig mozdulatlan létezett, szeme csukott, s testét borító selymes bőr fénytelen-fakó volt. Mint egy halott. Nem – rázta meg a fejét -, olyan, akár egy gyönyörűséges születendő remekmű.

Vigyorgott, és tökéletes sorban álló fogain végighúzta fakórózsaszín nyelvét. Vér íze töltötte el, és arra gondolt, milyen jó érzés lesz a majdani társa nyakát ízlelni, mikor a holdsütötte sivatagban a farkasok keserves vonyítások közepette tépnek szét egy még keservesebben könyörgő és átkozódó valakit – aki másnaptól sosem létezetté lesz nyilvánítva.

Most várt. Ez volt a türelem időszaka, és nem bánta; tudta, hogy a végeredmény maga lesz a tökély.

Hetek óta tartott az ébredésre várás, és végül megtörtént. A hetedik hét szombatján, a harmadik vizsgálat alkalmával Diego egy egész pici kitérést vett észre a mérőműszeren. Nem volt több mint egy milliméter, de egyértelműen kilengett. Feszült figyelemmel függött a diagramjelző előtt, és várt. Számolt.

Egy. Kettő. Három….

                     

            …Hatvankettő. Hatvanhárom. Hatvannégy.

És megint felugrott a tű, ezúttal egy jó fél centit. Aztán feleannyi idő alatt még egyet; egy centire. Aztán kettőre… Ugyanígy emelkedett egyre magasabbra a férfi szájának sarka; már alig várta, hogy meglássa a kísérlete szemeit. Azokat hagyta, nem piszkált bele a génekbe, azt akarta, hogy a lélek tükre teljes egészében az Ő része legyen.

A tartályban felszálltak az első buborékok, ahogy a tüdő is feleszmélt, és működni kezdett; a lélegeztető kacagva sípolt megkezdett munkája jeléül. A bal kéz ujjai akaratlanul rándultak egyet, és ösztönösen megpróbálta arrébb hessegetni az érzékelő körülötte lógó kábeleit. Eltátotta ajkait aztán becsukta; tudatára ébredt, hogy tüdejébe nem levegő áramlik. Először csak az egyik - a homloka közepén elhelyezkedő, harmadik - szemét nyitotta ki, majd a vegyszeres folyadéktól pislogott egy párat, és szintén felnyitotta a másik kettőt is. Hűslila szemei voltak, olyanok, mint egy dús fürtű orgona szirmai az első eső után. Diego halkan sóhajtott, megnyugvása és elégedettsége jeléül, aztán belépett a tartály fénykörébe. Az új létforma kíváncsian méregette. Végignézett teremtőjén; tudatáig olyan szavak kúsztak el, mint a „szép”, „hűséges”, „teremtő”, „szeretet”, és „Cecil”.

- Milyen szép vagy! Légy legalább ilyen hűséges a teremtődhöz a későbbiekben, én szeretett Cecilem..! – ezzel a tudós a hűs üveg felszínéhez nyomta tenyerét, és tágra nyílt szemeivel kitartóan nézett végig alkotásán. Cecil haja szőkén, puhán örvénylett homloka és feje körül, mintegy glóriát tartva az újszülött fölé. Nem volt se magas, se alacsony, se sovány, se kövér; maga volt a tökéletes, a leírhatatlan, ahogy teljes természetességgel kinyújtotta infúzióra kötött karját, és a túloldalon Diego tenyere fölé simította. Nem értette azokat a szavakat; ellenben megszületett első gondolata: ismerni akarja őket. Ismerni akarja azokat a hanghalmazokat mind, és utánozni akarja azt a valakit, aki vele szemben áll.

A tudós leengedte a tartályt, Cecil alatt békés lassúsággal csuklottak össze álláshoz nem szokott lábai. Tehetetlenül leült a cső aljára, és hagyta, hogy a fehérbe burkolt alak fekete aurával kivegye őt, és lefektesse még több fehér közé, valami keményre és kényelmetlenre.

A hangja azonban kárpótolta. Az egyik szóra rájött; szerette, ha Ő beszélt.

***

Cecil egyre több szót ismert meg, és mindinkább határozottan mondta ki őket. Hangja karcosan mély, ércharang módra búgó volt. Megtanulta, hogy Diego a teremtő, a szemei jelentik a feketét. Ami körbeöleli, a fehér, és amúgy laborköpeny. Ami a szemei előtt billeg; szemüveg, ami a falon lóg; bél és tüdő. Ami a Teremtő kezét borítja; vér, ami a fején olyan… kifejezhetetlenül valamilyen, az a haja. Nem tudta leírni a haját. Sokkal több volt, mint szép. Fekete, szabályos tincsek, lágy hullámmal, kissé őszen a halántékánál. Amikor mellette állhatott; ujjait mindig belefúrta a sűrűjébe, és magába szívta az illatát. Vérrel kevert ammónia, és kén; a biztonság illata.

Megtanulta, hogy a harmadik szeme: különleges, szép, és különlegesen szép. Örült neki, mert Diego azt mondta, hogy ilyen csak neki van. Örült a plusz szervnek, mert a Teremtő szerette, és mindig elégedetten szemlélte.

Megtanulta, hogy a halál az, amire az ember egész életében vár; és az élet egy hatalmas felkészülés a rövid és békétlen, vagy hosszú és fájdalmas halálra, ami igazából minden útnak a vége, és teljesen mindegy, hogy mikor és kivel következik be. Egyet tudott biztosan; nem létezhet olyan halál, aminek átengedné alkotóját. Görcsösen ragaszkodott hozzá.

Szeretett hozzábújni, és érezni maga körül a szilárdan tartó, izmos karokat, a nyakához lehelt forró levegőt, és azt az ősi bizalmat, amit a kisgyermekek éreznek anyjuk keblén ringatva.
Neki nem volt anyja, nem volt apja; viszont volt egy teremtője, aki igazán szerette.

A szeretet kifejezésnél semmi sem változott többször Cecil fogalomtárában. Először csak figyelte, és figyelte Diegot, ahogy a különféle vijjogó-süvítő kütyüi között forgolódik, felvág egy sikoltozó kísérletet, vagy fésüli a megmagyarázhatatlanul másmilyen haját, aztán egyre közelebbről szemlélte minden alkalommal.

Végül ő maga vette kezébe azt a kis tompa-tüskés tárgyat, és húzta végig a fekete és ősz szálak között, mikor Diego a tükör elé állt. Cecil a mellkasára csúsztatta a kezét, és a hátához bújt közben, nyílt ajkakkal figyelte, ahogy a fény átrobog a bársonyosan aláhulló fürtökön, miután egy-egy húzással végzett. Kezére Diego ujjai simultak, furcsán remegtek, és érintésük más volt, mint általában. 

Egy idő után ez a cselekvés már rutinná vált, amit egyikük sem tudott megunni. Egyszer Cecil eldobta a kefét, és ujjaival simogatta a puha hajat, majd kíváncsiságának engedve végighúzta azokat a tudós nyakán egészen a gallérig, majd pár centit az alá. Megmagyarázhatatlan okból kellemes ötletnek találta, hogy ajkait arra a területre érintse, melyen az előbb még ujjai kalandoztak; s ki volt ő, hogy ellentmondjon a fejében ütemesen kattogó parancsnak?

***

A hátán fekve, ragacsos bőrrel úgy gondolta, hogy a szeretet először kellemetlen, aztán mindent elsöpör, a kevésbé kellemes előzményeket is. Úgy hitte, csak ilyesféle szeretet létezik. Aztán Diego felvilágosította. Ez nem szeretet. Azt nem lehet megfogni, nem lehet a magadévá tenni, nem adhatod neki magad. Az csak van.
Ő szereti, de ez nem az volt. Ez csupán közel van a szeretethez. Ő akkor is szereti, ha éppen rá sem néz, ha nem is gondol rá.

***

- Mi fáj?

- A bántás. Ha bántanak. Az nagyon, NAGYON fáj – bólogatott Diego, ahogy egy ordító alanyról nyúzta le a következő kísérlethez szükséges bőrmennyiséget.

- Akkor is szeretnél, ha bántanál? – Cecil félredöntött fejjel nézte a fiatal lány agóniáját. Nem tudta még, hogy most neki is FÁJ, hogy a fájdalom rossz. Még nem tapasztalta meg – legalábbis úgy nem, hogy rossznak vélte volna.

- Természetesen. Még mindig ez foglalkoztat? – a Teremtő hangja elmélyült, és véres, bőrcafatoktól ékes kezét óvatosan Cecil arcára tette, és kedveskedve megcsókolta.

- Igen. A szeretet jó. Minden, ami tőled jön, jó. Szeretet. Fájdalom. Csók. Haj. Mindegyik jó. És tőled való, akár én… Én is jó vagyok.

***

- Na, Cecil. Nem segítesz a kísérletben? Múltkor még szeretted volna ezt csinálni – Diego vigyorogva nyújtotta a bonckést Cecil felé, aki nyelt egyet, és habozott elvenni azt.

- Én jó vagyok. Azt mondtuk, én jó vagyok. A jók nem csinálják ezt! – nem is értette, honnan tudja, de biztos volt benne, hogy a jó emberek – vagy legyen akármi -, nem ölnek meg senkit egy új testvérért. A jövendőbeli családtag teste a régi tartály feljavított párjában lebegett, egyenlőre csak pár ide-oda sodródó szerv, és némi kötözőanyag kusza halmazaként.

- Cecil. Még sosem mondtál ellent nekem. Ne kezdd el most sem, mert megbánod.

A szőke hajú férfi szemeiből könnyek folytak le akaratlanul is, kínzóan lassan és égetően. Diego még sosem beszélt ilyen hangosan. Ilyen félelmetesen. Ennyire… Szeretet nélkül. El akart rohanni, csak futni és futni a sivár sivatagban, ameddig csak kell, csak elég messze a teremtőtől.

Hirtelen tört rá ez az érzés; az, amikor az addigi biztos pontod eltűnik oly sebességgel, mint egy felturbózva kipukkanó léggömb. Semmivé lett a vér és ammóniaszagú biztonság, a másmilyenképp és teljesen megmagyarázhatatlanul szépséges fürtök varázsa, a fogva tartó éjszín szemek; semmi sem volt olyan erős Cecilben, mint a menekülés előre be nem programozott, akaratlan ösztöne.

- Menni akarok. Menni akarok. Menni akarok.

Hátrált. Az első véres, belekkel tarkított falipolc azonban megállította. Ahogy nekiment a belső szervek leestek a földre, és azokon csúszkálva, a sikamlós foltokon elesve jutott el nagy nehezen, a bűzös levegő egy-egy áporodott kortya után kapkodva az ajtóig, ahol Diego beérte, elkapta a karját, és magához rántotta. A szőke hajú férfi felsikoltott, és ösztönösen maga elé kapta szabad kezét.

- Én vagyok az alkotód, kis teremtmény. Ha menni akarsz, menj. De előbb… Megadod a létezésed árát! Gyere…!

Cecilnek még sosem fájt ennyire az, amit Diego a szeretet közelében lévőnek nevezett. Vérzett mindenütt, ott is, ahol eddig nem tartotta elképzelhetőnek. Zöld és kék aláfutások tarkították sápadt bőrét, és a bonckés okozta kacskaringós vágások, akár egy rendkívül szabálytalan pókháló, lábától nyakáig tekergőztek végig a testén. Úgy érezte magát, mint a kísérletek Diego laborjában. Olyan véresnek, darabosnak és elesettnek.

Kapott pár ruhát, és kidobták a sivatagba az egyik sárga helikopterből. Nem a zuhanás fájt, hanem az, hogy végig látta Diegot. Látta ahogy egyre messzebb kerül a teremtőtől, az egyetlentől, aki ismeri, és aki szereti. Látta kegyetlen vicsorrá torzult mosolyát is, melyből minden jó és biztonságot adó eltűnt.

Sétált, és nézte a holdat. Közben eszébe jutott, hogy valakinek azt is teremtenie kellett, ahogy Diegot is. Nem Diego a fő teremtő. Nem ő rendelkezik felette. Többé nem. Attól függetlenül, hálás volt neki.

Mi van, ha nem Cecilnek nevezi el, hanem mondjuk Steve-nek? Akkor minden bizonnyal rossz lett volna, mint Steve Carlsberg – fordult meg a fejében a gondolat.

Egyszer járt otthon – a régi otthonukban – az a fazon, de Cecil nem mert közel menni hozzá. Ő túl más, túlságosan rendezett volt. Diego kaotikusan volt szabályos, míg Carlsberg szabályosan volt szabályos. És ez rendkívül zavarta Cecilt.

De nem ezt a nevet kapta – zárta le a témát, és összerogyott. Figyelte a holdat, és körülötte a sötét eget, fénylő pontokkal. Olyannak találta, mint amilyennek Diego szemeit, amikor a férfi magához ölelte az ágyban, és odakintről hallatszó velőtrázó halálhörgések közepette magáévá tette.

Eldőlt a puha homokdűnék között, és összehúzta magát. Olyan kellemes volt csak így feküdni, erőtlenül, elhagyottan... Diegora gondolt.

Úgy döntött, szereti. De többé nem szereti. Nem tudta eldönteni.

***

 Cecil, Cecil Palmer-ként töltött életének első napján, létrehozása után nagyjából tizennégy hónappal boldog tudatlanságban lebegett, és abban a hitben távozott vadonatúj lakásából, hogy valahol a harmincas évei elején jár, és világ életében Night Vale-ben élt. Ebből természetesen semmi sem volt igaz.
Az öreg Josie három angyala két és fél hete szedte össze őt a sivatag forró, száraz homokjáról, ahol már eszméletét vesztve, kiszáradva hevert.

Állásajánlatot kapott a helyi közszolgálati rádiónál. Bemondót kerestek, és mivel úgy emlékezett, hogy mindig érdekelték a szavak - és ebben nem tévedett -, elvállalta azonnali kezdéssel.

Az élete akkor vetett dupla hátraszaltót, mikor Earl Harlan először felkereste őt a rádiószerkesztőségben. A fiatal férfi lágy hangon, halkan beszélt, és valójában Cecilt már akkor megfogta benne valami, amikor telefonon megbeszélték a találkozó idejét. Hát még mikor személyesen találkoztak. Earl barna haja huncut kanyarokkal keretezte szeplőkkel sűrűn tarkított arcát, és fekete szemgolyóin virító élénkséggel ragyogtak karmazsinvörös íriszei. Egész lénye szabályos volt, lila térdnadrágjától élére vasalt bézs ingén keresztül a szintén mélylila nyakkendőig minden, és mégis ott lakozott benne az őrület ama bizonyos kis szikrája, amit Cecil mindenkiben keresett, és egy hozzá közeli személyben el is várt.

Mikor Earl megfogta a kezét, és megcsókolta azt, majd a száját is, Cecil nem volt biztos benne, hogy akarja-e. Hogy akar-e szeretni. Ösztönként élt benne a félelem a szeretettől.

Mégis, boldog volt mindig mikor a cserkész meglátogatta, s mikor odakint tombolt a vihar – feltűnően kerülve a kutyafuttatót -, ő biztonságban érezte magát az ölelő karok nyújtotta biztonságban, s abban a vágyban, mit csak Earl érzett, de rá is hatott; akár iránytűre a mágnes. A tű nem mágnes, nincs mágneses mezeje, s mégis, idomul hozzá. Hasonul. Cecil is ezt tette. Fájt, tűrt, és szeretett, de sosem szólt volna, hogy fél a szeretettől. Viszont mindig sírt. Halkan hagyta folyni könnyeit akkor is, mikor éppen Harlant csókolta.

Talán ezért döntöttek úgy, hogy jobb lesz külön. S Cecil úgy, hogy jobb lesz felejteni – most már saját akaratából, és csakis erről az egy részletről.

***

Aztán jött Ő.

A haja, az arca, a laborköpenye, sőt még illata is valamire emlékeztette Cecilt, valamire, amitől ösztönösen elhátrált volna, miközben szívét is felajánlja neki. És megtudta a nevét; Carlos.

A konferencián vele szemben ült, s jegyzetelt a rádió számára. A harmadik melléfirkált szívecske után halkan és ábrándosan sóhajtott egyet; úgy érezte, szerelmes. Beleszeretett abba a fél órája ismert valakibe, akiről csak a nevét tudja, s amennyi rajta látszik. Aztán rájött, hogy jóval többet tud; látja, hogy ő olyan, amilyet keresett, olyan neki, mint egy ősi létrehívó erő, mely megtart, megvéd, s nem ereszt örök szeretete védőköréből.
S akkor egy szó ugrott be neki, amit úgy rémlett neki, hogy hosszú ideje keres; tökéletes, tökéletes Carlos.

Egy éve kerülgette, hívta randevúra, s örült, mikor a rádióhoz jött egy-egy Cecilnek amúgy teljesen érdektelen hírrel. A félelem valahol útközben elkopott, és félre lett hajítva, akár egy ócska cipő, ami soha többé nem kell, hogy védje az ember testét.

Cecil egyetlen testrészével volt elégedetlen, erről igyekezett minél kevesebb szót ejteni; a szemével. A homlokán ülő szemével. győlölte, mert úgy emlékezett, hogy egykoron egy gyűlöletes személy szerette. Először nem is akarta megmutatni neki a harmadik szemét szerelme tökéletes tárgyának, haját mindig homlokába tűrte az ifjú tudós közelében, aki aztán magától hozta fel a témát. S akkor felfedte előtte a titkot. Carlos pedig kíváncsian vette szemügyre, megkérdezte színesben lát-e vele, s milyen érzés úgy egyáltalán, ha az ember három szemmel rendelkezik. nem tudott rá felelni Cecil, csak azt, hogy "Mindig is így voltam". annyit viszont még elmondott Carlosnak, hogy örül. Örül, mert nem furcsállta, vagy idegenkedett tőle. A tudós lágyan mosolygott, és óvatosan belesimított a szőke hajba, hogy az eltűnjön az ékes lila plusz-szem elől, s onnantól gyakran rajta felejtette tekintetét. Cecilben felmerült a gyanú, hogy Carlos egyszerűen csak gyönyörködött benne. 

Így jutottak el ahhoz a bizonyos naphoz, egy évvel ismeretségük kezdete után az Arby’s parkolójában. S onnantól nem volt megállás. Az első randevún elcsattanó röpke csók, s későbbiekben az összeköltözés mind csak egy nagy egész apró részei voltak. Az egészé, melyben Cecil visszatalált a szeretethez, s a boldogsághoz; teremtőjére és tetteire pedig végleg ráborította fekete fátylát elméjének halálhozója, a feledés.