Páros: Cecil x Carlos
Műfaj: hurt/comfort, lifeline kitaláció
Hossz: Első rész - Cecil szemszögéből, Cecil életéről.
Megjegyzés: Fogalmam sincs mi ez. Megíratta magát velem.
A sötét laborban átható vegyszerszag terjengett, különféle
szervek lógtak katonás sorrendben a falnál álló polcokról, poros és kevésbé
poros könyvek közötti rozsdás szögekre akasztva. Ablak nem volt; nem is
szükségeltetett, ugyanis a tudós remekül látott a teljes sötétben. Éjfekete
íriszei úgy itták magukba a sötétséget, mint másoké a napfényt. A hatalmas
tartályhoz ment, és megnézte az adatokat. Ez volt a napi ellenőrzések közül a
második. Változás nem történt.
A kísérlet szíve még mindig mozdulatlan létezett, szeme
csukott, s testét borító selymes bőr fénytelen-fakó volt. Mint egy halott. Nem
– rázta meg a fejét -, olyan, akár egy gyönyörűséges születendő remekmű.
Vigyorgott, és tökéletes sorban álló fogain végighúzta
fakórózsaszín nyelvét. Vér íze töltötte el, és arra gondolt, milyen jó érzés
lesz a majdani társa nyakát ízlelni, mikor a holdsütötte sivatagban a farkasok
keserves vonyítások közepette tépnek szét egy még keservesebben könyörgő és
átkozódó valakit – aki másnaptól sosem létezetté lesz nyilvánítva.
Most várt. Ez volt a türelem időszaka, és nem bánta; tudta,
hogy a végeredmény maga lesz a tökély.
Hetek óta tartott az ébredésre várás, és végül megtörtént. A
hetedik hét szombatján, a harmadik vizsgálat alkalmával Diego egy egész pici
kitérést vett észre a mérőműszeren. Nem volt több mint egy milliméter, de
egyértelműen kilengett. Feszült figyelemmel függött a diagramjelző előtt, és
várt. Számolt.
Egy. Kettő. Három….
…Hatvankettő.
Hatvanhárom. Hatvannégy.
És megint felugrott a
tű, ezúttal egy jó fél centit. Aztán feleannyi idő alatt még egyet; egy
centire. Aztán kettőre… Ugyanígy emelkedett egyre magasabbra a férfi szájának
sarka; már alig várta, hogy meglássa a kísérlete szemeit. Azokat hagyta, nem
piszkált bele a génekbe, azt akarta, hogy a lélek tükre teljes egészében az Ő
része legyen.
A tartályban felszálltak az első buborékok, ahogy a tüdő is
feleszmélt, és működni kezdett; a lélegeztető kacagva sípolt megkezdett munkája
jeléül. A bal kéz ujjai akaratlanul rándultak egyet, és ösztönösen megpróbálta
arrébb hessegetni az érzékelő körülötte lógó kábeleit. Eltátotta ajkait aztán becsukta;
tudatára ébredt, hogy tüdejébe nem levegő áramlik. Először csak az egyik - a
homloka közepén elhelyezkedő, harmadik - szemét nyitotta ki, majd a vegyszeres
folyadéktól pislogott egy párat, és szintén felnyitotta a másik kettőt is.
Hűslila szemei voltak, olyanok, mint egy dús fürtű orgona szirmai az első eső
után. Diego halkan sóhajtott, megnyugvása és elégedettsége jeléül, aztán
belépett a tartály fénykörébe. Az új létforma kíváncsian méregette. Végignézett
teremtőjén; tudatáig olyan szavak kúsztak el, mint a „szép”, „hűséges”,
„teremtő”, „szeretet”, és „Cecil”.
- Milyen szép vagy! Légy legalább ilyen hűséges a
teremtődhöz a későbbiekben, én szeretett Cecilem..! – ezzel a tudós a hűs üveg
felszínéhez nyomta tenyerét, és tágra nyílt szemeivel kitartóan nézett végig
alkotásán. Cecil haja szőkén, puhán örvénylett homloka és feje körül, mintegy
glóriát tartva az újszülött fölé. Nem volt se magas, se alacsony, se sovány, se
kövér; maga volt a tökéletes, a leírhatatlan, ahogy teljes természetességgel kinyújtotta infúzióra
kötött karját, és a túloldalon Diego tenyere fölé simította. Nem értette azokat
a szavakat; ellenben megszületett első gondolata: ismerni akarja őket. Ismerni
akarja azokat a hanghalmazokat mind, és utánozni akarja azt a valakit, aki vele
szemben áll.
A tudós leengedte a tartályt, Cecil alatt békés lassúsággal
csuklottak össze álláshoz nem szokott lábai. Tehetetlenül leült a cső aljára,
és hagyta, hogy a fehérbe burkolt alak fekete aurával kivegye őt, és lefektesse
még több fehér közé, valami keményre és kényelmetlenre.
A hangja azonban kárpótolta. Az egyik szóra rájött;
szerette, ha Ő beszélt.
***
Cecil egyre több szót ismert meg, és mindinkább határozottan
mondta ki őket. Hangja karcosan mély, ércharang módra búgó volt. Megtanulta,
hogy Diego a teremtő, a szemei jelentik a feketét. Ami körbeöleli, a fehér, és
amúgy laborköpeny. Ami a szemei előtt billeg; szemüveg, ami a falon lóg; bél és
tüdő. Ami a Teremtő kezét borítja; vér, ami a fején olyan… kifejezhetetlenül
valamilyen, az a haja. Nem tudta leírni a haját. Sokkal több volt, mint szép.
Fekete, szabályos tincsek, lágy hullámmal, kissé őszen a halántékánál. Amikor
mellette állhatott; ujjait mindig belefúrta a sűrűjébe, és magába szívta az
illatát. Vérrel kevert ammónia, és kén; a biztonság illata.
Megtanulta, hogy a harmadik szeme: különleges, szép, és
különlegesen szép. Örült neki, mert Diego azt mondta, hogy ilyen csak neki van.
Örült a plusz szervnek, mert a Teremtő szerette, és mindig elégedetten
szemlélte.
Megtanulta, hogy a halál az, amire az ember egész életében
vár; és az élet egy hatalmas felkészülés a rövid és békétlen, vagy hosszú és
fájdalmas halálra, ami igazából minden útnak a vége, és teljesen mindegy, hogy
mikor és kivel következik be. Egyet tudott biztosan; nem létezhet olyan halál, aminek
átengedné alkotóját. Görcsösen ragaszkodott hozzá.
Szeretett hozzábújni, és érezni maga körül a szilárdan
tartó, izmos karokat, a nyakához lehelt forró levegőt, és azt az ősi bizalmat,
amit a kisgyermekek éreznek anyjuk keblén ringatva.
Neki nem volt anyja, nem volt apja; viszont volt egy teremtője, aki igazán szerette.
Neki nem volt anyja, nem volt apja; viszont volt egy teremtője, aki igazán szerette.
A szeretet kifejezésnél semmi sem változott többször Cecil
fogalomtárában. Először csak figyelte, és figyelte Diegot, ahogy a különféle
vijjogó-süvítő kütyüi között forgolódik, felvág egy sikoltozó kísérletet, vagy
fésüli a megmagyarázhatatlanul másmilyen haját, aztán egyre közelebbről
szemlélte minden alkalommal.
Végül ő maga vette kezébe azt a kis tompa-tüskés tárgyat, és húzta végig a fekete és ősz szálak között, mikor Diego a tükör elé állt. Cecil a mellkasára csúsztatta a kezét, és a hátához bújt közben, nyílt ajkakkal figyelte, ahogy a fény átrobog a bársonyosan aláhulló fürtökön, miután egy-egy húzással végzett. Kezére Diego ujjai simultak, furcsán remegtek, és érintésük más volt, mint általában.
Egy idő után ez a cselekvés már rutinná vált, amit egyikük sem tudott megunni. Egyszer Cecil eldobta a kefét, és ujjaival simogatta a puha hajat, majd kíváncsiságának engedve végighúzta azokat a tudós nyakán egészen a gallérig, majd pár centit az alá. Megmagyarázhatatlan okból kellemes ötletnek találta, hogy ajkait arra a területre érintse, melyen az előbb még ujjai kalandoztak; s ki volt ő, hogy ellentmondjon a fejében ütemesen kattogó parancsnak?
***
A hátán fekve, ragacsos bőrrel úgy gondolta, hogy a szeretet
először kellemetlen, aztán mindent elsöpör, a kevésbé kellemes előzményeket is.
Úgy hitte, csak ilyesféle szeretet létezik. Aztán Diego felvilágosította. Ez
nem szeretet. Azt nem lehet megfogni, nem lehet a magadévá tenni, nem adhatod
neki magad. Az csak van.
Ő szereti, de ez nem az volt. Ez csupán közel van a szeretethez. Ő akkor is szereti, ha éppen rá sem néz, ha nem is gondol rá.
Ő szereti, de ez nem az volt. Ez csupán közel van a szeretethez. Ő akkor is szereti, ha éppen rá sem néz, ha nem is gondol rá.
***
- Mi fáj?
- A bántás. Ha bántanak. Az nagyon, NAGYON fáj – bólogatott
Diego, ahogy egy ordító alanyról nyúzta le a következő kísérlethez szükséges
bőrmennyiséget.
- Akkor is szeretnél, ha bántanál? – Cecil félredöntött
fejjel nézte a fiatal lány agóniáját. Nem tudta még, hogy most neki is FÁJ,
hogy a fájdalom rossz. Még nem tapasztalta meg – legalábbis úgy nem, hogy
rossznak vélte volna.
- Természetesen. Még mindig ez foglalkoztat? – a Teremtő
hangja elmélyült, és véres, bőrcafatoktól ékes kezét óvatosan Cecil arcára
tette, és kedveskedve megcsókolta.
- Igen. A szeretet jó. Minden, ami tőled jön, jó. Szeretet.
Fájdalom. Csók. Haj. Mindegyik jó. És tőled való, akár én… Én is jó vagyok.
***
- Na, Cecil. Nem segítesz a kísérletben? Múltkor még
szeretted volna ezt csinálni – Diego vigyorogva nyújtotta a bonckést Cecil
felé, aki nyelt egyet, és habozott elvenni azt.
- Én jó vagyok. Azt mondtuk, én jó vagyok. A jók nem
csinálják ezt! – nem is értette, honnan tudja, de biztos volt benne, hogy a jó
emberek – vagy legyen akármi -, nem ölnek meg senkit egy új testvérért. A
jövendőbeli családtag teste a régi tartály feljavított párjában lebegett,
egyenlőre csak pár ide-oda sodródó szerv, és némi kötözőanyag kusza
halmazaként.
- Cecil. Még sosem mondtál ellent nekem. Ne kezdd el most
sem, mert megbánod.
A szőke hajú férfi szemeiből könnyek folytak le akaratlanul
is, kínzóan lassan és égetően. Diego még sosem beszélt ilyen hangosan. Ilyen félelmetesen.
Ennyire… Szeretet nélkül. El akart rohanni, csak futni és futni a sivár
sivatagban, ameddig csak kell, csak elég messze a teremtőtől.
Hirtelen tört rá ez az érzés; az, amikor az addigi biztos
pontod eltűnik oly sebességgel, mint egy felturbózva kipukkanó léggömb. Semmivé
lett a vér és ammóniaszagú biztonság, a másmilyenképp és teljesen
megmagyarázhatatlanul szépséges fürtök varázsa, a fogva tartó éjszín szemek;
semmi sem volt olyan erős Cecilben, mint a menekülés előre be nem programozott, akaratlan ösztöne.
- Menni akarok. Menni akarok. Menni akarok.
Hátrált. Az első véres, belekkel tarkított falipolc azonban
megállította. Ahogy nekiment a belső szervek leestek a földre, és azokon
csúszkálva, a sikamlós foltokon elesve jutott el nagy nehezen, a bűzös levegő
egy-egy áporodott kortya után kapkodva az ajtóig, ahol Diego beérte, elkapta a
karját, és magához rántotta. A szőke hajú férfi felsikoltott, és ösztönösen
maga elé kapta szabad kezét.
- Én vagyok az alkotód, kis teremtmény. Ha menni akarsz,
menj. De előbb… Megadod a létezésed árát! Gyere…!
Cecilnek még sosem fájt ennyire az, amit Diego a szeretet
közelében lévőnek nevezett. Vérzett mindenütt, ott is, ahol eddig nem tartotta
elképzelhetőnek. Zöld és kék aláfutások tarkították sápadt bőrét, és a bonckés
okozta kacskaringós vágások, akár egy rendkívül szabálytalan pókháló, lábától
nyakáig tekergőztek végig a testén. Úgy érezte magát, mint a kísérletek Diego
laborjában. Olyan véresnek, darabosnak és elesettnek.
Kapott pár ruhát, és kidobták a sivatagba az egyik sárga
helikopterből. Nem a zuhanás fájt, hanem az, hogy végig látta Diegot. Látta
ahogy egyre messzebb kerül a teremtőtől, az egyetlentől, aki ismeri, és aki
szereti. Látta kegyetlen vicsorrá torzult mosolyát is, melyből minden jó és
biztonságot adó eltűnt.
Sétált, és nézte a holdat. Közben eszébe jutott, hogy
valakinek azt is teremtenie kellett, ahogy Diegot is. Nem Diego a fő teremtő.
Nem ő rendelkezik felette. Többé nem. Attól függetlenül, hálás volt neki.
Mi van, ha nem Cecilnek nevezi el, hanem mondjuk Steve-nek?
Akkor minden bizonnyal rossz lett volna, mint Steve Carlsberg – fordult meg a
fejében a gondolat.
Egyszer járt otthon – a régi otthonukban – az a fazon, de
Cecil nem mert közel menni hozzá. Ő túl más, túlságosan rendezett volt. Diego
kaotikusan volt szabályos, míg Carlsberg szabályosan volt szabályos. És ez
rendkívül zavarta Cecilt.
De nem ezt a nevet kapta – zárta le a témát, és
összerogyott. Figyelte a holdat, és körülötte a sötét eget, fénylő pontokkal.
Olyannak találta, mint amilyennek Diego szemeit, amikor a férfi magához ölelte
az ágyban, és odakintről hallatszó velőtrázó halálhörgések közepette magáévá
tette.
Eldőlt a puha homokdűnék között, és összehúzta magát. Olyan
kellemes volt csak így feküdni, erőtlenül, elhagyottan... Diegora gondolt.
Úgy döntött, szereti. De többé nem szereti. Nem tudta
eldönteni.
***
Cecil, Cecil Palmer-ként töltött életének első napján,
létrehozása után nagyjából tizennégy hónappal boldog tudatlanságban lebegett,
és abban a hitben távozott vadonatúj lakásából, hogy valahol a harmincas évei
elején jár, és világ életében Night Vale-ben élt. Ebből természetesen semmi sem
volt igaz.
Az öreg Josie három angyala két és fél hete szedte össze őt a sivatag forró, száraz homokjáról, ahol már eszméletét vesztve, kiszáradva hevert.
Az öreg Josie három angyala két és fél hete szedte össze őt a sivatag forró, száraz homokjáról, ahol már eszméletét vesztve, kiszáradva hevert.
Állásajánlatot kapott a helyi közszolgálati rádiónál.
Bemondót kerestek, és mivel úgy emlékezett, hogy mindig érdekelték a szavak -
és ebben nem tévedett -, elvállalta azonnali kezdéssel.
Az élete akkor vetett dupla hátraszaltót, mikor Earl Harlan
először felkereste őt a rádiószerkesztőségben. A fiatal férfi lágy hangon,
halkan beszélt, és valójában Cecilt már akkor megfogta benne valami, amikor
telefonon megbeszélték a találkozó idejét. Hát még mikor személyesen
találkoztak. Earl barna haja huncut kanyarokkal keretezte szeplőkkel sűrűn
tarkított arcát, és fekete szemgolyóin virító élénkséggel ragyogtak
karmazsinvörös íriszei. Egész lénye szabályos volt, lila térdnadrágjától élére
vasalt bézs ingén keresztül a szintén mélylila nyakkendőig minden, és mégis ott
lakozott benne az őrület ama bizonyos kis szikrája, amit Cecil mindenkiben
keresett, és egy hozzá közeli személyben el is várt.
Mikor Earl megfogta a kezét, és megcsókolta azt, majd a
száját is, Cecil nem volt biztos benne, hogy akarja-e. Hogy akar-e szeretni.
Ösztönként élt benne a félelem a szeretettől.
Mégis, boldog volt mindig mikor a cserkész meglátogatta, s
mikor odakint tombolt a vihar – feltűnően kerülve a kutyafuttatót -, ő
biztonságban érezte magát az ölelő karok nyújtotta biztonságban, s abban a
vágyban, mit csak Earl érzett, de rá is hatott; akár iránytűre a mágnes. A tű
nem mágnes, nincs mágneses mezeje, s mégis, idomul hozzá. Hasonul. Cecil is ezt
tette. Fájt, tűrt, és szeretett, de sosem szólt volna, hogy fél a szeretettől.
Viszont mindig sírt. Halkan hagyta folyni könnyeit akkor is, mikor éppen
Harlant csókolta.
Talán ezért döntöttek úgy, hogy jobb lesz külön. S Cecil
úgy, hogy jobb lesz felejteni – most már saját akaratából, és csakis erről az
egy részletről.
***
Aztán jött Ő.
A haja, az arca, a laborköpenye, sőt még illata is valamire
emlékeztette Cecilt, valamire, amitől ösztönösen elhátrált volna, miközben
szívét is felajánlja neki. És megtudta a nevét; Carlos.
A konferencián vele szemben ült, s jegyzetelt a rádió
számára. A harmadik melléfirkált szívecske után halkan és ábrándosan sóhajtott
egyet; úgy érezte, szerelmes. Beleszeretett abba a fél órája ismert valakibe,
akiről csak a nevét tudja, s amennyi rajta látszik. Aztán rájött, hogy jóval
többet tud; látja, hogy ő olyan, amilyet keresett, olyan neki, mint egy ősi létrehívó erő, mely megtart, megvéd, s
nem ereszt örök szeretete védőköréből.
S akkor egy szó ugrott be neki, amit úgy rémlett neki, hogy hosszú ideje keres; tökéletes, tökéletes Carlos.
S akkor egy szó ugrott be neki, amit úgy rémlett neki, hogy hosszú ideje keres; tökéletes, tökéletes Carlos.
Egy éve kerülgette, hívta randevúra, s örült, mikor a
rádióhoz jött egy-egy Cecilnek amúgy teljesen érdektelen hírrel. A félelem
valahol útközben elkopott, és félre lett hajítva, akár egy ócska cipő, ami soha
többé nem kell, hogy védje az ember testét.
Cecil egyetlen testrészével volt elégedetlen, erről igyekezett minél kevesebb szót ejteni; a szemével. A homlokán ülő szemével. győlölte, mert úgy emlékezett, hogy egykoron egy gyűlöletes személy szerette. Először nem is akarta megmutatni neki a harmadik szemét szerelme tökéletes tárgyának, haját mindig homlokába tűrte az ifjú tudós közelében, aki aztán magától hozta fel a témát. S akkor felfedte előtte a titkot. Carlos pedig kíváncsian vette szemügyre, megkérdezte színesben lát-e vele, s milyen érzés úgy egyáltalán, ha az ember három szemmel rendelkezik. nem tudott rá felelni Cecil, csak azt, hogy "Mindig is így voltam". annyit viszont még elmondott Carlosnak, hogy örül. Örül, mert nem furcsállta, vagy idegenkedett tőle. A tudós lágyan mosolygott, és óvatosan belesimított a szőke hajba, hogy az eltűnjön az ékes lila plusz-szem elől, s onnantól gyakran rajta felejtette tekintetét. Cecilben felmerült a gyanú, hogy Carlos egyszerűen csak gyönyörködött benne.
Így jutottak el ahhoz a bizonyos naphoz, egy évvel ismeretségük
kezdete után az Arby’s parkolójában. S onnantól nem volt megállás. Az első
randevún elcsattanó röpke csók, s későbbiekben az összeköltözés mind csak egy
nagy egész apró részei voltak. Az egészé, melyben Cecil visszatalált a
szeretethez, s a boldogsághoz; teremtőjére és tetteire pedig végleg ráborította
fekete fátylát elméjének halálhozója, a feledés.
Én tudom ám, hogy te olvastad a Frankeinsteint, vagy láttad, vagy megy valahova, mert annak ellenére, hogy én még nem, nagyon meg akarom szerezni, na szóval szerintem ezt tökéletesen ültetted át Night Valebe.
VálaszTörlésMivel semmit (semmit? nem tudom, én még csak a fordításból élek) nem tudunk a város vagy Cecil múltjáról tökéletesen hihető ez is, és ilyen közel áll a szívemhez, a fent említett okból. És az egész annyira fura és kissé álomszerű, mint Night Vale és Cecil "születése" wháó. Bár nekem ez a kedvenc mondatom nemtomér:
"Éjfekete íriszei úgy itták magukba a sötétséget, mint másoké a napfényt."
Nézd e, hogy most nem rajonglak körbe, de nagyon, nagyon tetszett és írj még Night Valet(mindenki irjon night Valet), és zseniális és ahwww.
Köszönöm, hogy olvashattam!
Valóban olvastam, lehet, hogy hatott is rám írás közben a tudatalattim egy mély zugából - ugyanis évekkel ezelőtt volt a könyv a kezemben, íráskor pedig egyáltalán nem jutott eszembe, bár hasonlóság tényleg van. Igazából a kép, és egy hosszú merengés vezetett el a ficig :)
TörlésNe félj, ha akarnék sem tudnék leállni vele - a hátam mögött álló kámzsás alak a fura kis pincsivel megtiltotta.
Köszönöm a kedves szavakat, és azt, hogy olvastad!