Lélekörvény

Fandom: Hannibal
Páros: Hannigram (Hannibal Lecter x Will Graham)
Műfaj: elmerengő színanalízis, angst
Figyelmeztetések: Will POV, elvont, nem-egészen-AU-de-nem-is-sztorihű
Hossz: PárperceskeMegjegyzések: Ismerkedés a fandommal, első fic, hajnali kettőkor befejeznve - értsd: mosogatórongyként íródott. Féltéglákat kíméletesen, könyörgöm, a masszív alváshiány is is lecsap a lámbamról - na meg ez a tökéletesen tökéletes kannibál :3 Merészen elloptam a blog címét, mert úgy érzem, az ő lelkük tényleg kavarog. Na de részemről pof bef., és lássuk mit sikerítettem össze :)

Addig csókolj, míg vöröslenek az ajkaid. Addig szeress, míg nem nézek a szemedbe az igazságok után kutatva.

Dr. Hannibal Lecter sok mindennek összessége, de nem egyveleg. Minden része más és más, egy külön felfedezésre váró világ, egyedi univerzum, mely külön-külön védelmez, oltalmaz, melegséget ültetve szívembe magához ölel.

 Mélybarna szemek.

Ez a barna maga az alázat, az óvó gondoskodás, mellyel az anya védi magzatát. A vezeklés elkövetett és el nem követett bűneinkért, s a világ vétkeiért, amiért a Ferencesek is épp ezt választották csuhájuk színéül. Ő védelmez engem, s óv valamitől. Vezekel, mert érzi, hogy az a valami túlmutat rajta, és egyszer elemészt engem. Férfias őszinteséget látok bennük, melyben meg tudok bízni, ha elég sokáig nézem benne őt magát.

Arisztokratikusan szürke haj.

Nyugodt, selymesen fásult, melankolikusan szertemeredő, mégis fegyelmezetten hátrasimított haja van. Mindig így hordja, az ember azt hinné, egyhangú rátekinteni a sokadik nappal után, de én tudom, mit mutatnak meg ezek az áldott tincsek. Mikor az ablak és közém kerül, látom méz-arany tömegüket meglibbenni mozdulataira, a magas, értelmet tükröző homlok előtt, melyen nincsenek gond-szülte ráncok, csupán a kor hagyja rajta időnként egy-egy rovátkáját.

Piros ajkak.

Komoly ajkai vannak, sőt, fenségesek. Vágyvörösen mosolyog rám velük, s hasonlóvá változtatja az enyéim, mikor úgy döntök, lángoló vágyaimnak hagyom irányítani gyarló, parázna testem, s elveszek termékeny odaadásában, mely megteremt engem a puszta, vörös föld porából.

Fénylő arany, magasztos lélek.

Isteni sugár öleli körbe a fejét, miután ölelésében magamhoz térek izzadt, szívem láthatatlan férgeit tápláló rémálmaimból, s övé a napkelet minden ragyogása, mikor megszorítja vállam; „Minden rendben van.”, mert ez a legkegyesebb hazugság, amit a termés beéréséig hallani fogok tőle.

~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~~¤~

Addig csókolj, míg ajkaidról lepereg a vérem. Addig szeress, míg kitartóan szemedbe nézve, az igazságra lelve megfakul tekintetem haldokló tükre.

Sötétbíbor szemek

Komor tekintete úgy pásztáz engem, mintha egyszerre gyászolna, és közben méltóságteljesen ásná leendő síromat. Titokzatosan vezeti végig rajtam nemesi módra előkelő tekintetét, melyben mintha egy egész pici szikrányi búskomorság ülne a csendes csalódottság mögött. Nagyon kreatív, mikor elkészíti az ételeit és titokzatos, ahogy felém közeledik, bölcsen becserkész, akár egy éhes farkas a legyengült jávorszarvat. Látom bennük magam. Az elpazarolt élet értelmetlen, mégis szükséges vágyának tárgyát.

Zilált ezüst haj

A sötétben elveszti színét puha fürtjeinek halmaza, csupán lágy fényét őrzi kétségbeesve. Megfakult, de még ragyogó emlék ez, a másodjelentőségű szereplő és az istenek ismérve. Melyik az igazi Hannibal? Van igazi Hannibal a csillagok fényes útjának, és a ragyogó tükrű folyónak összeragyogó platina csillogásától övezett világon?  

Égővörös ajkak.

Vezet minden csókban, dühödten követeli magának az irányító hatalmát. Érzésem szerint leigáz, szerinte ural, valóban: elpusztít. Rosszakarat és harag gyűlik bennük, s bár minden sóhaj közülük énrám vágy, minden érintésük egy jel, mely kijelöli az áldozati bárányt. Egy erő, mely elveszejt. Egy leigázó hatalom, melynek vérízű árnyékában a fogai belém tépnek, és letépik a húst meztelen lelkemről.

Bűnfekete lélek

Elegánsan feltálalt üdvösségem, formálisan elmormolt bocsánatkérés, amiért lerántott ide. Ide, a sötét kietlenség kipusztult csarnokába, egy helyre, melyet ő sem ismer, mert fél hatalmától. Elzárta, mert el kellet zárnia, nehogy az ismeretlen túl gonosszá váljon, és elérje a halált. Így ő maga lett gonosszá, s ez az elfeledett hely csupán a teste és gondolatai színéből lecsorgó fekete romlást öltötte magára, valahol az éj-máz alatt még szikrázik a régi, hófehér márvány. Bánatos a levegő, s üres, bús szél próbálja meg lesöpörni a fekete réteget, de nem jár sikerrel. Nem járhat sikerrel, mert az utolsó vacsora már fel van tálalva. Ott fekszem lekötözve a holtakból és őrületből összegyúrt asztalon.

Dr. Hannibal Lecter a káoszba taszított rémálmok összessége, de nem részleteké. Minden része egy; a feneketlen pokolra néző, utolsó karcsapásnyi távolsága az örvénybe került hajótöröttnek. Ezekkel megkínozza, darabokra töri dobogni próbáló szívem, csillogón szilánkosra, amik végül belefúródnak a testembe, szétszaggatják a húsom, és összetépik mindenem, végül a szívemet ismét elérve bezárul a kör, és ami kiszakad belőle, visszakerül eredeti létezésének pontjára, és ami addig a helyén volt, most belefog a körforgásba, véresen parázsolva örökké. A szilánkok örvénye végül körbeölel, minden cafat én vagy, és ő vagyok, eldönthetetlen kérdés ki kicsoda, ez maga a teljes egyesülés, amikor a részek összege túlhalad a teljes egészen, és valami többet teremt.

Ez Dr. Hannibal Lecter lélekörvénye.