Cœur la vôtre...

Fandom: Hannibal
Páros: Hannigram (Hannibal Lecter x Will Graham)
Műfaj: angst, hurt
Figyelmeztetések: karakter halála, vér, öngyilkosság, könyv és sorozat keverése
Hossz: Rövid, de magamhoz képest hosszú drabble (puff három ellentmondás egyszerre. MineknézünkelébeUram...)

Megjegyzések: Csak. Meg. Kellett. Írnom. Ott motoszkált a fejemben, és nem tudtam kisöpörni onnan. Így tehát, Bon appétit, voici la apéritif. (Nem karattyolok franciául. All hail the google. Hibákért őt lógatni fel.) 

Tudta. Belenézett azokba a ragyogó márvány szemekbe a körülöttük zuhogó eső hűvös függönyén át, a szemekbe, melyekre az évek lassú vánszorgással terítettek egyre több és sötétebb fátylat. És tudta. Most már belelátott a másik lelkébe.


Egy lány sikolt - karját felém nyújtja. Istenem, ne engedd! Könyörülj neki Mindenható! Utoljára látom a kishúgom az életben. A húslevesben viszont visszacsillan szőke méz-haja.


Lecter vele szemben állt, ujjait Will állára téve kényszerítette őt, hogy egyenesen lelkének torz tükrébe tekintsen. Meg akart mutatni neki mindent. Meg akarta magyarázni, hogy ő nem örült, nem pszichopata, egyszerűen csak... Ő Hannibal Lecter - Hannibal a kannibál.


Látom anyám vérét. Megfagyott a dermedt testek között a jeges hóban. Megfagyott a pillanat, mikor ráébredtem; az űr is képes lángolni. Azt tette a lelkem helyén tátongó feketelyuk is. Megfagytak az egykori biztató, atyai simítások, könnyed anyai csókok, mesterem okító intése. Az egyetlen ami lángolt, Mischa apró keze volt remegő markomban. Aztán kirántották belőle. A feketelyuk magába omlott bennem.


Tudta, mert ő azt akarja, hogy tudja. Hannibal a mester, és Will az áruló Júdás. Arcuk között megrekedt a levegő, nem mertek arrébb vándorolni az atomok, nehogy útban legyenek, csupán d virágillatú esőcseppek merészeltek arra vetődni. Annak a szükséges, vad erőszaknak semmi nem tudott volna határt szabni, ami feltört a két roncs-szív között. Kérlelve, elvéve, követelve, megadva. Akaratos ajkak véres lelkek találkozásaként értek össze egyszer, tízszer, százszor, hosszú ujjak téptek lágy tincsek közé egyszer, tízszer, százszor, s éles fogak martak Will bőrébe egyszer, tízszer, százszor.


Látom az összes fiút. Egy sem érthet meg. Nem akarok hozzájuk szólni.
.
.
.
Nem hagyom, hogy bántsd a kisebbet. Ahogy az a szegény kisfiú a porba rogy, Mischa könnyáztatta arcát látom. Nem szabad. Nem lehet. Nem engedem. De az igazság ellenem van. Milyen kifordult egy világ ez, mégis milyen?


Várakozva tekintettek össze. Mi legyen hát, mit lehet tenni így, immár Willel megosztva a bűnös önmagát, hogy egy szerető szívben a Hannibal nevet örökre letaszítsa a sötétbe? Ő a mester, és Will az áruló Júdás, aki csókkal árulja el. De nincs elég magas fa a világon, amiről nyugodt agóniában, levegő után sóhajtva tudna lógni. Nincs elég magas fa, amiről elérhetné Hannibal szabadon szárnyaló őrületét - mert az valójában nem őrület, hanem véres szárnyú büszke sas.


Látom azt a nőt. Gyönyörű. Az én nevelőanyám, és gyönyörű liliom. Látom a hentest. Fejét egy hófehér gémnek ajánlom áldozatul, mert sarat mert hinteni a makulátlan tollak végére. Neki is vége. Vére újrateremti lelkem. Egy elkorcsosult másolatát kapom az eredetinek, egy a régi csontokon kinövő, vért kacagó fenevadat. A szörny enni kér, és én etetem.


Will belökte az ajtót, és a falnak zuhant. Ököllel verte azt, majd hajába tépett. Nem vette észre, kire bízta rá üdvét - szívével együtt. Lezuhant a padlóra, és lassan megnyugtatta a tudat, hogy tisztában van vele, és még él.

Hannibal csak állt a szőnyeg közepén, és csorgott belőle a víz. Tekintete csaknem kedvesen meredt az ép esze utolsó morzsáit összekapkodó férfira. Vékony ajkai mosolyra húzódtak. Aztán fogta magát, és leült a fotelbe, Will pedig elkúszott a lábáig. Engedelmesen nézett fel, s a bronzbarna szemekben újra csak homályt pillantott. Megrázta a fejét - Hannibal megint elzárt előle mindent ami őt alkotta. Levette a pszichiáter cipőjét,zokniját, és végighúzta ujjait a lábfején, némán kihullott könnyei reájuk hullottak, s ő letörölte azokat - megmosta a bűnös lábát. Aztán feljebb nyújt, s lehunyt szemmel oldotta ki az ismerős övet. Feltekintett a barna szemekbe, s látta a rémálom záró akkordját; nem akarta.


Meglátom Willt. Ő más. Látom rajta, hogy ismeri az összes rút lelki kínt, s tudja, milyen név szerint ismerni a pokol valamennyi kárhozottját. Tetszik a haja, a szeme, a bőre, a lelke. Érzem, ha engedem, engem is átmos, és megtisztít. Az Úr angyala vagy, Will Graham.


Hannibal az ujjait a sötétbarna, hullámos tincsekbe fúrta, s elégedetten felsóhajtott. Nem ő volt a mester. Sosem ő volt. Végi Will fején volt a végzetes babérkoszorú, s az ő kezében az arannyal telt erszény, meg a méreg-keserű csók emléke az ajkán.

Will tudta, és itt volt. Tudta, és most mégis, még erősebben dolgozott Hannibal élvezetén, mert megbocsájtott neki, mert úgy érezte, szereti. Úgy hitte, megértette Hannibal elméjének minden gyászos titkát, s azt akarta, hogy a férfi érezze; ő itt van, és itt lesz ameddig csak kell. Kezét Hannibaléra csúsztatta, és felnézett rá, bele azokba a keserű szemekbe.


Willt csókolom. Őt tartom a karjaim között. Nem akarom bántani. Nem akarom megenni - egyenlőre. De a szívét a magaménak akarom tudni, minden dobbanásával együtt, a lelkével együtt.


Ingébe törölte a száját, mikor végzett, és kezénél fogva lehúzta magához Dr. Lectert. Saját szívére csúsztatta a gyilkos kezet, s ajkát ajánlotta fel - zálogba adta életét és szerelmét egy pszichopata kedvéért. Hannibal minden eddiginél finomabban csókolta meg, de még mielőtt szájuk megteremtette volna a hidat kettejük között, a másodperc tört részéig még távol maradt, és élvezte a profilozó forró lélegzetét. Elképzelhetetlen volt számára, hogy ez a megmelengető szellő eltűnjön a világból valami hitvány sarki lövöldöző fegyvere nyomán, vagy az öregség fullasztó agóniájában. Ez sosem történhet meg - határozta el magában, és hagyta ajkaikat végre összeérni, éhesen, vágyakozva, és remélve. Remélve, hogy ez a pillanat örökké tart, és a végítéletkor is karjaiban tartja a kihűlő testet, mígnem saját szívének fagyához igazodik.


Látom a jövőt.
Hannibal elszakadt Will ajkaitól, ujját végigjáratta rajtuk.

Látom a jövőt, s téged, véred bíbor rózsái között feküdni. 
Végigcirógatta a borostás arcot, és egy kacér, göndör fürtöt játékosan a füle mögé csavart. Milyen szép haja van. És milyen szép így, kipirulva.


Látom a jövőt, s téged, véred bíbor rózsái között feküdni az én ölemben, nyugtatólag ringató karjaim között.
Felemelte lábaira, és szemből ölébe ültette - ahogy a szeretők osztoznak egy széken. Derekára tette balját, míg jobbjával tovább simogatta. Will engedelmesen belesimította fejét a mozdulatba.


Látom a jövőt, s téged, véred bíbor rózsái között feküdni az én ölemben, nyugtatólag ringató karjaim között, miközben áhítatosan mosolyogsz rám.
Will elmosolyodott. Fehér fogai úgy villantak ki sápatag börtönükből, akár a kagyló igazgyöngye a bátor halász kezében. Hannibal megnyalta a felkínált területet, és egy mély, lélegzetelállító csókot adott. A profilozó tüdejéből szívta a levegőt, mintha annak külön aromája volna.


Látom a jövőt, s téged, véred bíbor rózsái között feküdni az én ölemben, nyugtatólag ringató karjaim között, miközben áhítatosan mosolyogsz rám; nekem adtad szíved.
Ujjait Graham mellkasára tette, és körberajzolta a szíve feletti bőrt. Érezte, ahogy ver a szorgos szerv, s hogy most miatta gyorsabb a ritmusa. Tán csak egy pillanat volt míg kíméletlenül átszakította a bőrt, s teljes erejével rámarkolt a dobogó szívre. Ajkai még mindig összeforrtak Willével. Vért tapintott kezével, és nyelvével egyszerre.

Látom a jövőt, s téged, véred bíbor rózsái között feküdni az én ölemben, nyugtatólag ringató karjaim között, miközben áhítatosan mosolyogsz rám; nekem adtad szíved, mi otthonra lel bennem.
Véres csókot lehelt a szépséges elhunyt békésen lehunyt szemeire, majd beleharapott a szívébe. Édes volt, és magában hordozta a bocsánatot. A vére végigcsorgott állán, és összemaszatolta máskor patyolat ingét, de nem bánta.

Karjaiba vette Willt, bevitte saját szobájába, és letette az ágyra, majd pár pillanatra ellépett onnan. Kezében egy injekciós tűvel tért vissza. A halott mellé feküdt, és szemrebbenés nélkül beadta magának a teli fecskendőnyi conotoxint. Azt akarta, hogy a boldogsága látsszon, s ne a halál fájdalma. Jó messzire elhajította, be a szekrény mögé - nem fogja még utoljára sem megkönnyíteni a rendőrség munkáját. Megfogta a takarót, és magukra húzta. Rejtekében átölelte Will derekát és hátát, magához szorította, és sóhajtott egyet.Ezek a lecsukott pillák, békések. Neki adta az életét. És ő lemond a sajátjáról. Úgy érezte, nem bír megmozdulni, izmai sorra mondták fel a szolgálatot, s mikor már látása is homályossá vált, lehunyta szemeit, és mosolyogva Will vállába temette arcát.
- Bemutatlak a családomnak, Will... Je t'aime.



Valahonnan távolról egy csilingelő, kislányhangot hallott még, amihez csatlakozott egy idő után a szeretett személy hangja is az áthatolhatatlan sötétből, a néma csend előtt;
"Egy kis ember áll az erdőben, csendben és némán
Kis lila kabáttal maga körül
Áruld el, ki lehet a kis ember,
Aki az erdőben áll egyedül
A kis lila kabáttal..."







[Conotoxin:
A szer szinte azonnal hat, fájdalom nélküli bénulás, homályosuló látás, majd szívelégtelenség és fájdalommentes halál jellemzi. Az omega conotoxin az egyedüli hasznos szer ebből a csoportból amely a fájdalomérzetet szünteti meg. A morfinnál 1000-szer erősebb globális fájdalomcsillapító szert gyógyszerként is forgalomba hozzák Ziconotide vagy Prialt néven. - és a keresés belefért 15 percbe -> szabály betartva xD]