Another old piece of nightmares - 1. fejezet

Lelkünk szimfóniája

Fandom: Crossover (Avengers + Sherlock)

Páros: Loki x Sherlock

Műfaj: kriminovella

Figyelmeztetések: erőszak(nyomokban), AU, crossover, 

Hossz: Két részes lesz, de lehet, hogy csinálok egy trilógiát belőle... Első fejezet

"Loki lenyomta az első billentyűket, Sherlock pedig nyakához igazítva a hegedűt igazodott hozzá, és felcsendült a perfekt szimfónia, mely igazabb és erősebb kötelék a gondolatok között, mint bármi más.

Amit a zongora nem tudott kifejezni, azt megtette a hegedű, és amit Sherlock nem bírt elég szomorúan kicsalogatni, azt Loki ujjai sírták el a csont-billentyűkön."

zene: Beethoven - Holdfény szonáta
ilyennek képzeltem el a kúriát:

- Ilyen tiszta sebet nem lehet tűvel csinálni.

- Mennyi vére maradt? - Holmes a megszokott szakértelemmel vizsgálta a hullát, éles szeme semmit nem hagyott figyelmen kívül.  Érdekes munka híján elvállalta a felügyelő által igencsak furának elkönyvelt esetet.

- Épp ez a félelmetes, Sherlock. Semennyi. Az összes eltűnt a szervezetéből még a halál beállta előtt. Szó szerint elszáradtak az erei. Talán tényleg eltérő a mindennapi rutintól.

„Ez nem egy közönséges fel-alá rohangászó tőrös gyilkos, aki csak ki akar tűnni a tömegből” - futott át a fekete hajú férfi agyán, aztán tovább gyártotta elméleteit.
- Van még valami?

- Igen. Ezt találtuk. - Lestrade átnyújtott egy hófehér zsebkendőt, amit a nyomozó azonnal megvizsgált.

 - Tiszta, tehát a gazdája nagy gondot fordít a megjelenésére, egy címer és két betű van belehímezve, egész pontosan két L betű. Valószínűleg nevet és rangot jelöl, gazdag, nemesi származású, férfi. Viszont rajong a napraforgó illatáért, a kendő is olyan parfümmel van befújva. Igazi piperkőc, akinek mindig kifogástalan a külseje. Hol volt?

 - A halott kezében. De mint látja, nem véres…

 - Pedig ha védte magát, ütnie kellett. Akkor legalább egy kis részre került volna vér. Mégsem így van, tehát nem állt ellen. Talán elkábította addigra?

- Nem lehet kimutatni semmilyen idegen szert a szervezetében.

- Akkor az áldozat nem védte magát. Így feltételezhető, hogy ismerte az elkövetőt. Meglehetősen jól, hogyha a bizalma mértékét vesszük figyelembe. Viszont ez sem magyarázza meg a vér hiányát. Hová tud valaki csak úgy eltenni négy liter vért? És hogy tudja...

- Lehet, hogy erre nem is lesz magyarázat. Nézze csak, mi van még a két seb körül... Mint egy száj nyoma. - Látszott, hogy Lestrade-ot teljesen felzaklatta, bármire is gondolt azokban a pillanatokban.

- Mire gondol? Esetleg egy szerető bosszúja?

 - Nem. Valami, ami nem ember. De előbb fejtse meg, aztán meglátjuk, és remélem, nem lesz semmi olyan az eredményben, mint ami most megfordult a fejemben. Viszlát.

Sherlock nem figyelt oda, teljesen a halottra koncentrált. Fiatal, húszas éveiben járó fiú feküdt a boncterem asztalán. Szőke haja válláig ért, lágy hullámokkal keretezve a csinos arcot, szeme valaha csillogó kék lehetett, most halovány szürkén meredt előre. Vékony, mégis izmos felépítésű teste rendkívül kívánatossá tette volna őt mindkét nem képviselői szemében. Sebeknek a nyakon lévőkön kívül nem voltak nyomai, más rendellenesség sem látszott rajta. Sherlock sóhajtva hagyta ott. Nem volt elég nyom, nem volt képes felállítani semmilyen biztos tézist. Egész délután a hegedűjén játszott, pengette a legszomorúbb dallamokat, amit csak bírt. Egyszerűen nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy valaki úgy öl, hogy ilyen kevés nyomot hagy neki.

 Bár ott volt a kendő. Az alapján talán... Rákeresett a címerre, de úgy tűnt, zsákutcába jutott; az azt birtokló nemesi família már kétszáz éve kihalt.

- Ez a története a Laufeyson-családnak, John; egy öröklődő átkot emlegetve költöztek Skandináviából Nagy-Britanniába, Nottinghillbe, majd később pár nemzedék áttette székhelyét Hove-ba. Az utolsó képviselőjüknek kellett volna továbbadni a vérükkel együtt járó hatalmat és nevet, de eltűnt. - Itt Sherlock egy régi, festett portrét nyújtott át Johnnak, hogy tudja, kiről van szó. A képen egy, kissé beesett arcú, harmincegy-két éves férfi volt, pengevékony ajkakkal. Szemei méregzölden szikráztak, egyfajta veleszületett lenézést sugallva, mintha az egész világot megvetette volna. Hófehér bőre éles kontrasztot alkotott fekete, vállig erő hajával. Maga lehetett a teljes, testet öltött harag a saját idejében.

- De nekem ma randim lesz, Sherlock.

- Meglehet. A következő ügyünkkel, úgy egy óra múlva. Siess a pakolással.

Így egy gyors pakolás, és némi anyázás után – „hallottam ám mindent John…” - úton voltak a kis, sussexi városka felé. Teljes ellentéte volt a szomszédos városnak; Brighton hatalmas, zsúfolt és modern volt, míg Hove csendes, és reménytelenül - Sherlock szerint undorítóan –békés. A szerény kis kőházak közül azonnal kitűnt a hatalmas kúria. Fent állt a dombtetőn, és még messziről is látszottak elsötétített, szintén gigászi ablakai. Félelmetes volt, ahogy parancsolóan, sötéten magasodott a város fölé, mintegy figyelmeztetve az arra tévedő embereket; ez itt az ő felségterülete.

Fekete, macskaköves út vezetett fel a mahagóni kapuhoz, cipőjük alatt kopogott az évszázados járda. Sherlock magabiztosan rántotta fel a kígyót formázó kopogtatót, aztán visszaejtette. A hangos csattanásra egy sereg madár ijedten kapta össze szárnyait, és rémült károgással szálltak tova.

- Honnan veszed, hogy van itthon valaki? A városban senkivel sem beszéltünk.

- Ez nyilvánvaló. 

- Kérlek, legyél tekintettel az én "csökkent agyi teljesítményemre", és magyarázd el, Sherlock. 

- Az ablakokon be vannak húzva a függönyök, mintha valaki nem akarná, hogy belássanak az életébe. És lássuk be, egy ház nem lehet szégyenlős... Tehát van lakója.

Ebben a pillanatban a két vaspántos ajtószárny kinyílt, rekedt nyikorgással kísérve. John felnevetett, és társához fordult. 

- Akár egy rossz horror. Már várom is a szörnyet...

- Nem kell semmi szörnyeteget remélni, esetleg csak a gyilkos lesz itt.

- Mily megnyugtató. Akkor hát - intett előre Watson, jelezve, hogy ő ugyan be nem megy elsőnek.
Sherlockot követve lépett be az előtérbe. Fáklyák vonták aranyos derengés fátyla alá a belteret és a két idegent, ahogy kutatva körülnéztek. Szürkés kőlapok fedték a falakat, fekete márványpadló terült el lábuk alatt, és az ablakokon dúsan redőzött, vérvörös brokátfüggönyök terpeszkedtek. Ez a baljóslatú környezet valahogy szíven ütötte Watsont, Sherlock pedig tovább vizsgálta, hátha észrevesz valamilyen apró jelet. Annyira belemélyedtek a nézelődésbe, hogy a szőke hajúnak kis híján megállt a szíve, mikor a kapu becsukódott mögöttük.

- Uraim. Kit köszönthetek eddig háborítatlan otthonomban?

A férfi oly hirtelen tűnt fel a lépcső tetején, mint egy rémálom, ami elől nincs kitérés, nincsenek mellékutak, hogy elkerüljük. A félhomályban csak annyit tudtak kivenni belőle, hogy magas, és kórosan vékony.

- Chris Thomson meggyilkolása miatt vagyunk itt.

Az idegen felkacagott, színtelenül, mint aki tisztában volt vele előre, hogy mit fog mondani a detektív. Lassan elindult lefelé, hosszú, csontos ujjait szinte gyengédnek nevezhető mozdulattal vezetve végig a korláton, és hasonló tempóval eléjük sétált. Orcája sápadt, beesett, szeme fásult zölden meregető volt, elegáns, fekete öltönyt viselt - úgy összességében, mint egy itt maradt emléke a színtelen múltnak. És ami még jobban meglepte mindkét látogatót; kiköpött mása volt a portrén látható személynek.

- Ezzel most nem lepett meg. Viszont én a nevüket kérdeztem - félredöntve fejét nézett bele Sherlock szemeibe, sajátjait kissé összehúzta. Ajkain elégedett mosoly játszott, láthatóan szórakoztatta a helyzet.

- Sherlock Holmes, ő pedig a társam, John Watson.

- Így már mindjárt más... Nem igaz? Kérem, tartsanak velem, helyezzék magukat kényelembe - intett a lépcső felé, és kissé meghajtotta magát. Johnt igencsak meglepte ez a kifogástalan viselkedés, holott arra számított, hogy az ismeretlen mindjárt torkukat szegi. Mégis, úgy érezte, hogy a bizalmat kelteni vágyó felső réteg ellenére sem szabad bízniuk benne.

- Ne nézzen így, Mr. Watson. Nem áll szándékomban bántani önöket... Még - tette hozzá halkan, és lelket borzoló hidegséggel hangjában. 

- Sherlock... – Ez a név egy hosszú könyörgés egyetlen szóvá redukálódott verziója volt John részéről, kísérve egy nagyon kérlelő nézéssel. A detektívet ez kissé megakasztotta mozdulatában, és visszafordult. 

- Igen?

- Lehet, hogy jobb lenne... 

- Kérem, uraim. Az emeleti nappali arra van - mutatott felfelé a vendéglátójuk és durván megrántotta a doktor karját, minek következtében a férfi nekiesett a korlátnak. John fájdalmában felnyögött, és kétségbeesve kapott bele pár lépésre álló barátja kabátjába. 

- Lesznek szívesek követni? - A tulaj hangja már inkább a sziszegéshez volt hasonlítható, mintsem emberi beszédhez. Sherlock figyelme ekkor megakadt valamin, tekintete újra és újra az idegen ajkaira fordult, végül Johnt segítette talpra, akin jól látszott  hogy adott pillanatban bárhol máshol szívesebben lenne, mint ott. 

- Ha nem ér hozzánk... - bólintott egy kis szünet után Sherlock, mikor a ház ura melléjük ért. 

- Rendben, ám legyen. Elnézést kérek modortalan viselkedésemért - nyújtotta kezét a még mindig remegő férfinak az idegen, Holmes háta mögött.

- Öhm, ugyan... Csak ne forduljon elő többször...

- Oh, garantálom, hogy nem fog... 

Ahogy ellépett mellettük, ismét gúnyos vigyora vette át az uralmat amúgy csinos vonású arcán. 

A szoba, ahová vezette őket, tágas volt, és a falra szerelt tartóban álló gyertyáktól  világos. Ebben a helyiségben a bézs volt az uralkodó árnyalat, olyan színű anyag fedte az ülőgarnitúrát, a tapétát és a szőnyeget is. Közepén dohányzóasztal állt, körülötte egy kanapé és két fotel, rajta pedig egy igazán gyönyörű üveg lámpás. A szivárvány összes színében lobogott körülötte a levegő, a színes üveglapok mesteri munkával varázsoltak életet a halott kúriába. 

- Kérnek inni valamit? Egy teát esetleg? 

- Az összes áldozatával ilyen kedves? Avagy csak minket tisztel meg vele? 

- Nekem nincsenek áldozataim, Mr. Holmes, csupán véletlenül előkerülő furcsa legendák rólam, miket a pletykás vénasszonyok terjesztenek, mikor már nincs valaki más, akin köszörülni tudják a nyelvüket. 

- Sajnálatos módon még egy ilyen történettel sem találkoztunk, igaz, Watson? - A kérdezett fél óvatosan bólintott, igaz, kicsit bizonytalanul. - Viszont - folytatta a detektív -, ez, úgy hiszem, az öné.

A házigazda arca elkomorodott, ahogy átvette a kendőt, és bármily furcsa, enyhe szomorúság árnyéka is megjelent rajta. Ez remekül mutatta, hogy a két férfi nyomon van, valaminek feltétlenül történnie kellett. 

- És ha már ilyen jóban vagyunk, akár a nevét is elárulhatná. - Sherlock kényelmesen elhelyezkedett a kanapén, bal lábát átvetette a jobbon, és könyökére támaszkodva a tenyerébe hajtotta fejét.

- Loki. 

- A Laufeyson-család utolsó sarja, igaz? 

John megremegett, ahogy rájött barátja gondolatára. – Mi? Sherlock, ezt te sem gondolhatod komolyan! Hogy lehetne ez az úr kétszáz éves?!

- Egész pontosan kétszázhuszonnégy. Igen, Mr. Holmes, én vagyok az. De mivel önök rájöttek a titkomra, sajnálatos módon nem engedhetem meg, hogy visszatérjenek, és közhírré tegyék.

- Micsoda? - Watson majdnem leesett lábáról, így lerogyott a fotelbe, és kezébe temette arcát. Pedig milyen szépen indult a nap. Randevú Jane-nel, és semmi idegtépő ügy. Most pedig úgy áll a helyzet, hogy nemsokára vagy fogoly, vagy hulla lesz. Mindezt egy sosem látott halott, és az életét felforgató, két lábon járó őrület miatt. Aki más néven Sherlocknak hívatik. 

- Bocsásson meg, de ez egy nagyon kedvezőtlen ajánlat. Watson távozik, én pedig maradok biztosítéknak, hogy nem beszél. 

Holmes arcán nem látszott semmi más, csak a színtiszta vágy, a vágy, hogy megfejtse ezt a fura, ősi leletet, azaz a szemben helyet foglaló úriembert. 

- Miért kéne ezt elfogadnom? Egy mozdulattal meg tudom akadályozni, hogy bármelyikük kitegye innen a lábát. 

- Mert maga nem olyan ostoba, hogy eltűntet két embert, mikor egy egész rendőrőrs tudja, hogy önnél tesznek látogatást.

- Rendben. De semmit sem mondhat, nem üzenhet senkinek. Különben a barátja – Itt Loki először Johnra, aztán Sherlockra pillantott. - meghal. A lehető legfájdalmasabb módon. Megértette? 

- Igen, viszont…

- Viszont micsoda? - Loki kezdett nagyon feldühödni, idegesítette a szőke hajú örökös ellenkezése, s ez az arcán is tisztán látható volt. 

- Bánjon jól vele. Mint egy vendéggel, kérem. 

John) tekintete rengeteg érzelmet takart, féltést, bizalmatlanságot, félelmet.

- Most már igazán menj, John. Ne aggódj értem. - Holmes lustán biccentett egyet a kijárat felé, majd lehunyta szemeit, és gondolataiba temetkezett.

A fekete hajú rém kivezette Johnt a kapuig, majd ott még megállította egy szóra. 

- Ne feledje. Egy szót sem. 

- Maga se feledje, amit most mondok. Nem vagyok olyan jó gyilkos, mint maga. De ha Sherlocknak bármi baja esik, az ön napjai meg lesznek számlálva. Ezt veheti fenyegetésnek is, ha akarja. Viszlát. 

A fekete szárnyak döngve csapódtak be háta mögött.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

- Kényelmesen érzi magát?

Sherlock már javában elterült a kanapé teljes hosszán, mikor vendéglátója visszatért hozzá. 

- Megfelelően. 

- Ezt örömmel hallom. Tehát, miért is maradt? Merthogy a barátja életén kívül kell még lennie valaminek.

- Ön nagyon jól következtet. Az ok egyszerű. Ki akarom deríteni, hogy milyen módon végzett a fiúval, és hová tűnt az összes vére.

- Ah, szóval ezért. Rendben, meg fogja tudni, Sherlock. Ugye nem zavarja, ha a keresztnevén hívom? 

- Csak nyugodtan. Hagyna most kicsit gondolkozni?

- Parancsol? A jelenlétem talán zavarja? 

- Rettentően. - Sherlock felemelte fejét, és végigmérte az elegáns férfiút. Tudta már róla, hogy nemrég tette túl magát egy érzelmi sokkon, kerüli a társaságot, inkább éjjel mozdul ki, és szereti a zöldet. Továbbá megfigyelte, hogy a falon csak a képek fakó helye látszik az ósdi tapétán, valószínűleg családi képmásokról lehetett szó. Amik eltávolítása rossz kapcsolatot feltételez a rokonokkal.

Mivel a ház ura aznap már nem kereste fel, Sherlock pedig úgy döntött, hogy nem zavartatja magát, ha már egyszer ő a rab, ottmaradt a kanapén, és az egész éjjele ráment a különböző teóriák gyártására. Pusztán hajnalban adta át magát pár órára az álom jótékony ölelésének, de így is eléggé kipihente magát. Fél hét felé kilesett a folyosóra, és kíváncsian sétálni kezdett azzal a szándékkal, hogy az egész épületet bejárja, s felfedezi, miket rejteget magában.

Az első szobában, ahova belépett, régi hangszerek voltak, köztük olyan eszmei értekkel rendelkezők is, melyekért akár egész vagyonokat fizetett volna egy-egy lelkes műgyűjtő. Sherlock megérintette a felszínüket, és szinte megsajnálta azokat, hogy ilyen nagy por fedi el művészi mivoltukat. Ahogy kutakodott, kezébe akadt egy hegedű is, szép, sima fogóval, lakkozott testtel, minőségi húrokkal, s a nyomozó ettől egyszerűen maga lett a két lábon járó boldogság. Óvatosan nyakához emelte a hangszert, majd fogta a vonót, és megszólaltatta egyik saját szerzeményét. A gyász ott lebegett körülötte a levegőben az évtizedes porral karöltve, s minden egyes kiadott hanggal egyre vészterhesebbé vált a láthatatlan történet.

Teljesen belefeledkezett a zenei örömökbe, mely révületéből csak a vállára nehezedő kéz tudta kiszakítani. 

- Uram, szabad tudom az okot, amiért hajnalok hajnalán nem hagy aludni? Habár a játéka szépsége kissé kárpótolt a korai ébredésért... 

- Az oka egyszerű. Unatkozom. 

- Oh, azt meg tudom érteni. Viszont ezennel megkérném, hogy ha másik reggeleken hasonló problémája van, legyen szíves valami halkabb elfoglaltságot keresni. 

- Otthon is így gondolkozom. Nem akarok változtatni ezen...

- Mr. Holmes... Kérem. Ne legyen maga az elutasítás, mert az jóhoz nem vezet, legalábbis itt nem. 

Loki körültekintett, és kissé megvidámodott. A zeneszoba gyakorta volt gyermekkora egyetlen menedéke, ahová besétált, és órákig nem látták utána. 

- Most fenyeget? - Sherlock hangja tükrözött némi feszültséget, de arca még mindig nyugodt volt. 

- Dehogy. Viszont kulcsra tudom zárni a szobát, és akkor nem tud zajongani. Pedig kétségtelenül tehetséges. Illik a kezébe ez a Stradivari, sőt, megkockáztatom, hogy egyedül oda lett teremtve. Mióta játszik?

- Négy évesen kezdtem tanulni. - Sherlock roppant nehezen, de végül rászánta magát egy kérdésre, ami a szoba felfedezése óta kerengett fejében. - Ezeken tud is játszani? 

- Dehogy, dehogy kedves. - Loki elmosolyodott, ahogy felrémlett pár kedves emléke, aztán leporolta a zongora előtt álló széket, és leült rá. - Csak a zongora tudta rabul ejteni a fantáziám... Megtisztelne azzal, hogy kísér? 

- Melyik darabot akarja?

- Tanítson meg arra, amit az imént hallottam, kérem. Gyönyörű volt, minden tiszteletem a művészé, aki szerezte. 

- Ez saját szerzemény... Köszönöm. Ha igazán ezt szeretné, leírhatom a kottát. Most viszont válasszon olyat, amit ismer. 

- Ez esetben legyen Beethoven Holdfény szonátája, ha önnek is megfelel. 

- Tökéletesen.

Loki lenyomta az első billentyűket, Sherlock pedig nyakához igazítva a hegedűt igazodott hozzá, és felcsendült a perfekt szimfónia, mely igazabb és erősebb kötelék a gondolatok között, mint bármi más.

Amit a zongora nem tudott kifejezni, azt megtette a hegedű, és amit Sherlock nem bírt elég szomorúan kicsalogatni, azt Loki ujjai sírták el a csont-billentyűkön.

Loki játszott. Loki élt. És szinte  megérezte Sherlockban saját gondolatait. Látta az arcát, és hallotta a zenéje andalító muzsikáját, miközben szinte látta a detektívet magányosan egy fotelban, elhagyottan. Azt vallotta mindig is, hogy a zenében mindenki múltja ott van, épp ezért nem játszott már hosszú-hosszú ideje. Most pedig rájött, hogy ők ketten hasonlóbbak, mintsem addig hitte volna. Holmes is rendkívül magányos lehetett, olyan, akit szintén megvet még maga az élet is.
Aztán felívelt a szép mű dallama, és végül saját hamvába holt, ők pedig csak meredtek maguk elé. A szobában még a levegő is meghalt egy kicsit, míg Lokiban inkább feléledt. Feléledt a remény, hogy ők akár egyformák is lehetnek, ha igaz, amit a zenéről tartott. 

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mikor a képekről, és nyomaikról szőtt teóriáját pár nap múlva megosztotta Lokival, az furcsán nézett rá, és szinte fájón őszintén kérte a nyomozót, hogy hanyagolja azt az egy témát, nem kíván róla beszélni. A nappaliban foglalt helyet a detektív, szemben a masszív ajtóval, és a helyiséget bevilágító, egyetlen lámpával. Ez a szoba a vendégfogadó nagyított mása volt, csupán a különböző szövetek színe tért el; itt vörösek voltak. 

- Tehát ez kellemetlenül érinti önt. Pedig nem lehetett rossz sora, legalábbis vagyona, neve és elég szép élethossza is van. Minden jót megkapott tőlük. 

Lokiból erre a nevetés és öklendezés furcsa keveréke bukott ki, arca viszont továbbra is a megszokott keserű maradt. Vonásai megfeszültek, ezzel szemben igyekezett minél lazábbnak mutatkozni, falnak dőlő, homályba vesző alakja legalábbis erről árulkodott.

- Jót? Magának sincs rangja, hatalmas vagyona, és mégis jó élete van. Tőlem viszont... Elvették azt a két dolgot, amihez minden embernek veleszületett joga van. Az ő átkuk dolgozik bennem, ma is, ameddig valaki békésen meg nem öl engem. Mondja csak, tudja, milyen, ha se élete nincs, de meghalni sem tud? – Kérdőn nézett vendégére, majd aprót horkantva elvigyorodott. - Dehogy tudja. Ezt rajtam kívül senki sem érzi. 

A lámpa fénye kicsit felerősödött, túlvilági árnyakat és fényeket festve a hollóhajú személy arcára. 

- Nem tud meghalni? - Sherlocknak felszaladtak szemöldökei, ahogy erre a rejtvényre állította rá agyát. - Hogy lehetne ez lehetséges? 

- Ez az átok. Nem vagyok ember, mióta szörnnyé tettek. Nem is voltam a fiuk. Úgy fogadtak be csecsemőként. És én nem sokkal azelőtt tudtam meg azt... Már nem volt kiút. Őket később rendre megölték a babonás népek, mert nem tudták nem fitogtatni hatalmukat. Én pedig egyedül maradtam... 

A Laufeyson-család sarja láthatóan teljesen magába zuhant a bajos múlt felemlegetésekor, míg Holmest ez pörgette fel. Végre volt valami, ami későbbiekben jól jöhetett. 

- Az az ifjú... Nagyon emlékeztetett a testvérbátyámra. Világéletemben gyűlöltem őt azért, ami volt. Szerető szülők gyermeke, akihez nagy reményeket fűztek –megjegyzem, elég botor módon. Mindig ő volt a jó, még ha el is rontott valamit, és én a notórius gonosz, aki mindig rosszban sántikált. Meg lettem bélyegezve attól a naptól, hogy befogadtak engem. Láthatatlan jellel, amit hosszú ideig nem vettem észre. Bennem is reményt láttak, reményt arra, hogy égetni való fajuk fenntartását majd magam is elősegítem. 

- Fajt? Mégis mik voltak? 

- A köznyelv vámpíroknak nevez minket, és félig igaz hiedelmeket, elvakult babonákat mesél rólunk... Persze még az igaz fele sem mindenkire vonatkoztatható. 

- Szóval azzá tették. Vámpírrá - magyarázta meg szavait azonnal Sherlock, amint Loki tekintetében felfedezte a kérdés apró lángját. A férfi közelebb sétált, így arcát nem világította meg oly erősen a vas állólámpából áradó halovány fény. 

- Igen... Ennek már több mint kétszáz éve. 

- Amúgy, ha jól sejtem, a bátyja és az áldozat közötti hasonlóság volt a gyilkosság indítéka. 

- Nem akartam megölni őt, higgye el. Nem tudom, hogy miért mentem tovább, talán már kezdek teljesen megváltozni...?

- Tovább ment. Nem szokott talán gyilkolni evés közben? Mert ha jól sejtem, az ön számára a vér táplálékként funkcionál.

- Valóban... És igen, vannak magam által kiszabott határok, amiket nem szokásom átlépni. Ez viszont... Csak úgy megtörtént.

- Nem hiszem, hogy tudná magát kontrollálni, ha évesre kerül sor, hiszen ezt semmi sem bizonyítja, nem igaz? 

- Bizonyosságot akar, Mr. Holmes? - Pontosan az ülő férfi elé lépett, és megvetően nézett rá. - Azt hiszi, olyan gyengeakaratú vagyok? 

- Nem. Pontosan tudom, hogy az. 

Ez volt az utolsó csepp Lokinál a pohárban. Elkapta Sherlock ingét, és dühösen tépte le róla, felfedve így a sápadt mellkast, és nyakát. Az anyagmaradvány lehullott messze tőlük, ők pedig egy pillanatig úgy maradtak belefagyva az időbe; Loki a másik lábai felett térdelt, kezei erősen tartották oldalra húzva a fejét, ujjai a hullámos, fekete tincsekbe markoltak, míg ő csak nézett bele azokba az acélkék szemekbe.

Aztán kitört a pokol. A Laufeyson-leszármazott fogai kíméletlenül tépték át Sherlock bőrét, mire tíz köröm vájt az ő hátába. És rendkívül élvezte ezt. Nem sikoltott, nem könyörgött, hanem fájdalmat okozott neki. És Loki imádta, ha valami fájt. Ha a teste fájt, míg a lelke békére lelt.

Első korty. Remek... A férfi megreszketett karjai között, és belekapott Loki gyűrött felsőruhájának anyagába. Tüdejéből fájdalmas hörgés szakadt fel, fejét viszont még inkább félredöntötte, így segítve a másikat.

Második korty. Fantasztikus... Holmes halkan sóhajtott egyet, és megremegett. Vérét érezte a nyakán, és pár cseppjének hűlő nyomát végig mellkasán.

Harmadik korty. Mennyei... Loki tépett. Mélyebbre akarta nyomni fogait, holott már nem tudta. Lejjebb eresztette ölét, teljesen Sherlock lábaira ült. Nem akart ennél távolabb kerülni tőle, egyszerűen volt valami vonzó abban, hogy a férfi nem ellenkezett.

Negyedik korty. Isteni... Sherlock háta ívbe feszült, szemei előtt apró fényfoltok lebegtek, tompán formálta ajka a másik nevét. És nem zavartatva magát ölelte keblére a vámpírt.

Ötödik korty. Leírhatatlan...

Loki elengedte a puha bőrt, majd újra visszatért a sebhez; ezúttal nyelvével szántott végig rajta. Lenyalta a finom nedvet, és próbálta ignorálni szervezetében vad táncot járó vágyát. Egyszerűen kellett neki, akarta, vágyott Sherlockra. Lehet, hogy nem is a férfi személye miatt, csupán azért, mert időtlen idők óta ő volt az első, aki nem félt tőle, és nem nevezte szörnynek... Nem tudta volna megmondani ő sem. Csak úgy jött, minden agyi gátat elsöprő erővel ez a nyers kívánás.

- Loki... - vendége még nem találta meg saját hangját, így elég fura volt a rekedtes, mélyebb hang - Miért tette ezt...?

- Hogy lássa az önkontrollom, kedvesem. Hiszen még él, ha nem tévedek...

- Nem... Nem téved. De ez még közel sem jelenti azt, hogy a gyanúm csökkent volna, épp ellenkezőleg. Az elején még gyilkos indulat fűtötte hitetlenkedésem miatt, nincs igazam? Ezzel viszont az én tézisem nyert bizonyosságot.

- Kedvesem, az ön szája ezüstből van. Tényleg nem tudná elhinni, hogy ő volt az egyetlen áldozat?

Loki még mindig a férfi lábán foglalt helyet, és a kérdésre közelebb hajolt a másik karakteres arcához. Hosszú haja előre hullott vállai fölött, szemei furcsán csillogtak, akár a csiszolatlan smaragd.

- Milyen megfontolt indok vinne rá erre? - érdeklődött szokásos hideg álarcát visszavonva maga köre Holmes, és elengedte a gyűrött inget.

- Talán én magam. Miután alaposabban megismer... 

Loki teljesen a detektív arcához közelítette sajátját, míg csak pár centi választotta el őket. Forró lehelet csiklandozta ajkait, jobbját a fedetlen mellkasra vezette; amögött hevesen verő szívet érzett meglapulni. Méregzöld szemeivel kissé pajkosan hunyorogva beletekintett a hűvös-kék íriszekbe, majd megszüntette a távot, ami közéjük állt.

Szájuk összesimult, lágyan, óvatosan, mintha semelyik sem lett volna tisztában a következő lépéssel. Aztán mégis találtak közös ösvényt, és azon járták tovább érzéki táncukat, míg a testek, mikhez tartoztak, szintén egymáshoz akartak férkőzni; összeölelkeztek. 

Sherlock fejében számtalan gondolat megszületett, hogy hogyan meneküljön, ám egyiket sem vette igénybe. Csak hagyta, hogy a pillanat elragadja őt, messze attól a racionalitástól, amibe állandó jelleggel, és görcsösen kapaszkodott. Érezte karjai alá bújni házigazdáját, ajkait az övéin, testének perzselő hőjét, ami akár valami kór, átterjedt sajátjára is. Nyelvével többször is végigtapintott a hegyes fogakon, és ugyan saját vérének sós ízétől kissé elborzadt, ám a nemes szájának aromáját kellemesnek találta. Olyan jónak, mint még soha... 

Alig vette észre, hogy véget ért a csók, csupán a vámpír suttogó hangjára tért magához furcsa révületéből.

- Mr. Holmes. Az ön számára a vendégszobát jelöltem ki, de kérem… Tekintettel arra, hogy régóta használaton kívül van, és poros, tiszteljen meg engem ma este jelenlétével a szobámban. Hatalmas szeretettel várom – félrebillentett fejét addigra kócosan keretezte ében fürtjeinek tömkelege, szemeiben pedig felerősödött az a bizonyos örökös, huncut szikra.

Sherlock lesokkoltan, eltátott szájjal, kavargó gondolatokkal; tehát teljesen Sherlocktalanul maradt a kanapén, s figyelte, ahogy a másik férfi kiviharzik a teremből egy udvarias meghajlás után.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Próbált valami értelmes gondolatot összehozni estig, de ezzel több szempontból is kudarcot vallott. Először is teljesen fel volt kavarva összes, eddig takarékon működő érzelme, ami jócskán megnehezítette a dolgát, aztán az, hogy szinte negyedóránként kapta rajta magát, hogy ajkaira képzeli a másik férfi borzongató leheletét, majd a puha száj mögött meghúzódó fogakat.
Mindez épp elég volt ahhoz, hogy  mikor a hatalmas állóóra a hallban elütötte a nyolcat, a detektív kis híján leesett a székről, ahová órákkal előtte leült. Felkelve megdörzsölte kissé elzsibbadt fenekét, majd tétován megindult házigazdája szobája felé. Odaérve bekopogott, de választ nem kapott. Még egyszer próbálkozott, majd vállat vonva benyitott. A szoba bútorzata hasonló volt, mint a ház többi részében: sötét fából, mesterien szőtt kárpitokkal, mesterművek legnemesebbike tükrökkel. Maga az ágy foglalta el a legnagyobb helyet, melyen vörös selyemtakaró volt katonás rendben összehajtva - itt a katona gondolatára összerándult a gyomra; vajon mi lehet Johnnal? -, mellette két éjjeliszekrény, mindegyiken színes-üveg olvasólámpák világították meg a szobát halovány parazsukkal. Kicsinek találta a helyiséget, főleg, hogy ez tartozott a birtok urához, bár sejtette, hogy a falon kivehető tapétaajtók mögött még több apróbb-nagyobb szoba rejtőzik, ez csak hálóként funkcionál. Leült a fekhely szélére, és ujjait a puha lepelre simította, mi kellemesen hűvös volt, akár egy érintés.

Nem tudta, mi ütött bele, hiszen sejtette, miért kérte vendéglátója a közösen töltött estét, de Sherlock mégis jönni akart. Talán épp azért. Gondolatait nem sikerült összetartania, egyszerre szégyenkezett a történtek miatt, és élvezte a gondolatot, hogy újra megtörténjenek a délutáni érintések, csókok, s mi több; tovább akart lépni.

A másik férfi puha lépteit csak akkor hallotta meg, mikor az már közvetlenül mögötte állt. Háta mögött nyitva hagyott egy rejtekajtót, de ami rögvest magára vonzotta Sherlock tekintetét, az a deréktól lefelé törölközőbe csavart nemes vizes teste volt. Szája kiszáradt, és nyelt egyet, csak utána emelte fel fejét, hogy belenézhessen azokba az erdőmélyi zöld szemekbe.

- Hát elfogadja az ajánlatomat? Azt hittem, megfutamodik.

- Nem kaptam ajánlatot.

- Hát most teszek. Ma éjjel a karomban akarom tudni, Sherlock. Sőt… Két hétért cserébe elengedem önt. Feltéve, ha akkor is menni akar még. Ne féljen, nem áll szándékomban bántani, csupán… Szentimentális leszek, de megfogott önben valami. Akarom magával, Sherlock, a testiség minden mozzanatát, minden gyönyört, amit az ön tökéletes teste adni tud nekem… Érti?

- Elfogadom. És nem, nem értem.

- Kár – Loki mellé lépett, beleült ölébe, és ujjait a nyomozó tarkójára fűzte, majd lopott tőle egy csókot -, pedig abban a hitben voltam, hogy mi hasonlítunk.

- Nincs bennünk közös – suttogta Holmes, és kezét végigvezette a törölköző szélétől az izmos vállakig, aztán belekapaszkodott azokba.

- De igen. A magány. Az unalom. És az a rengeteg kérdés, ami önben pár tíz év, bennem pedig kétszáz esztendő alatt összegyűlt. Ez köt össze minket.

- Fejezze be ezt az értelmetlen konverzációt, és essünk túl rajta.

Sherlock mozdulatai csupán enyhe bizonytalanságot árultak el magukról, ahogy óvatosan lefejtették a nedves anyagot a szintén nedves testről, és végigcsókolta házigazdája nyakát. Élvezte, a rohadt életbe is, élvezte, amit vele csinálhatott. Csodálatosak voltak azok az elnyomott mélyebb lélegzetek, halk nyögések, és a hátát kényeztető, csontos ujjak, amik Loki lényét teljesen életszerűvé tették.

Azonban Loki eltépte magát tőle, és szomorúan húzódott hátrébb lábain. A tekintetéből áradó végtelen üresség és bú szíven ütötte Sherlockot.

- Ne. Akkor felejtsd el – megrázta a fejét, hosszú haja körberöpülte arcát, majd visszatért a férfi megfáradt vállaira – Nem csupán egy éjszakára akarlak, nem érted? Szeretnék már közel lenni valakihez, aki átérzi, amit én!

Üvöltött. Keservesen, könnyeit visszafogva üvöltött, és megragadta a másik nyakát. Bilincsként fonta rá jobbját, míg baljával saját szívére mutatott.

- Ezt… Ezt már annyian összetörték, hogy már én is csak mesének tartom a létezését! És idejössz, megfogod a lelkem, aztán kínzol… Mi vagy te? Tudod, úgy érzem, nagyobb szörny vagy, mint én, fogak nélküli fenevad, Sherlock Holmes! Veled akartam lenni, és te magad kínálkoztál fel, azzal, hogy idejöttél… Vártam rád. Kétszáz éve vártam valakire, aki nem a szörnyet látja, aki kiontott véren él, vagy ha ezt is látja, meg mer szólítani… Évtizedekig nem beszélgettem… Hiányzott, hogy érintsek valakit, akár csak a kezét fogjam, mikor minden hideg, és én magam sem vagyok több, csak egy itt felejtett antik része a háznak.

Ez a búval terhes, ködízű vallomás suttogva hangzott el, de a másik férfi fejében dübörögve visszhangzott, és bármennyire is akarta, érzelmei kiültek arcára. Furcsa volt így éreznie, egyáltalán éreznie, és ráadásul elméjét is ólomsúlyúnak érezte. nem tudott mást tenni, csak átkarolni Loki, és ölelésébe húzva simogatni a hátát.

------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Másnap reggel, puhán besüppedve a kényelmes matracba tért magához, karjai között vendéglátója meztelen testével, és csak halványan emlékezett az estére. Valamit még motyogott neki a hollóhajú, aztán magával húzta az ágyra, és magukra borította a takarót.

„- Ugye nem mész el?”

„- Nem. Nem vagy beszámítható. Most itt maradok veled.”

Arra sem emlékezett tisztán, hogy mikor váltottak át egymás tegezésére, de tetszett neki. Ahogy az ébredés is. A nehéz anyagú függönyön bekúszott egy vékony sugara a kinti boldog napfénynek, és aranysávot varázsolt Loki mélysötét fürtjeire, és – most eléggé vidámnak tűnő – arcára. Vonásai ellazultak, mosolygott, és lágyan fonta karjait Holmes derekára. Érintése finom volt, akár a szellő, vagy mint egy szerető csókja. Végignézett rajta, és megállapította magában, hogy a férfi szép. Nem haragvó, vagy elveszett, hanem egyszerűen tökéletes. Megsimogatta azt a puha arcot, végül hüvelykujjával végigkalandozott alsó ajkán, mire Loki szemei kipattantak.

Először azt sem tudta, ténylegesen felébredt-e, hiszen az ágyában nem szokott lenni senki. Meg simogatást sem kapott már ki tudja, mióta… És most mégis. Kedvesen elmosolyodott, ahogy rájött mindenre. Sherlock. Itt. És őt simogatja. Talán a tegnapi kiborulása ért valamit… gyakrabban kéne nyitottnak lennie az arra érdemesekkel.

A következő meglepetés akkor érte, mikor a göndör hajú megcsókolta. Elmélyítette azt, hagyta, hogy nyelve alulmaradjon a küzdelemben, és engedelmesen hátára feküdt, hogy párja csípőjére tudjon ülni. Volt valami fenséges abban, ahogy Holmes fölé magasodott, és úgy tekintett le rá, mint egy… Mint egy valós szerető.  Ott és akkor elveszett, többé nem tudta kontrollálni magát. Lerántotta magához, és végignyalta nyakát, majd fülét is, és belesuttogott.

- Azt akarom, hogy magadévá tegyél… Úgy, ahogy csak akarsz… Sherlock.

- Én még soha… nem csináltam. Se férfival, se nővel. Vezetned kell engem… - vallotta be Sherlock, bár vágya úgy is megmutatta volna neki a helyes utat, mely most katlanként égett bensőjében, felszámolva minden erkölcsi – igen, voltak erkölcsei… csak nem vette figyelembe őket -, és tudatlanságból adódó visszafogottságot. Megszámlálhatatlan csók követte egymást, simogatások perzselték fel bőrüket, suttogó hangok biztatták gazdáikat még több szeretetre, szenvedélyre, s végül Loki tette meg azt a bizonyos felhívást keringőre, mikor fordított testhelyzetükön, és ő magasodott társa fölé. Haja előrehullott, Sherlock pedig mosolyogva kitűrte azt arcából, hogy láthassa azokat a hihetetlenül változatos szemeket. Egyszerűen csak megfogták, megragadták zöld karmaikkal, és sosem fogják elengedni szívének egy apró részét, ezt biztosan tudta. Főleg, mikor a szokott módon hunyorgott egyet, tudta, hogy most valami más jön.

Aztán egy fél momentumra lehunyta szemeit, és felnyögött a hirtelen érzéstől. Kellett pár másodperc, míg csak kapkodott az éltető levegő után, majd előrenézett, és érezte görcsbe rándulni gyomrát a látványtól; Loki hátrahajtott fejjel ült a merevedésén, testük egyesülésének pontját nézni egyszerre volt furcsa, és még furcsábban vágykeltő látvány. S bár tapasztalata nem volt, mégis úgy érezte, hogy ezt nem így szokás.

- Loki… Nem fáj? – Ujjait a kérdéssel egy időben vezette fel a hollóhajú arcára, lágyan megsimítva azt.

- Ez vele jár – morogta a férfi, s látszott, hogy küzd magával. -, és legyen akármilyen fájdalom, semmissé teszi személyed… És ne feledd, én könnyen regenerálódom, ez a genetikámban van… Most csak élvezd, amit adni tudok.

Holmes bólintott, és szabad kezét a másik derekára szorította, majd lehúzta magához, és ismét birtokba vette ajkait. Édesek voltak, nedvesek, és türelmetlenül kaptak övéi után, mintha nem akarnák elereszteni a pillanatot, mintha Loki bele akarna markolni az idő szövetébe, hogy itt és most megállítsa, Sherlock ölelésében maradjon, és úgy érezhesse, hogy szeretik.

Sherlock megállapította, hogy a gondolat szürreális, de van igazságtartalma. Ő napokig sem bírná ki John nélkül, Mrs. Hudson, vagy éppen Molly nélkül, Loki pedig évszázadok óta itt tengődik a házában, és mostanra teljesen eggyé vált a sötét bútorokkal és sápadt falakkal.  Aztán elhessegette gondolatait, elmepalotájának ajtaját bezárt a, és a kulcsot messzire hajította, hogy csak és kizárólag partnere kényeztetésére tudjon koncentrálni, ő töltse ki szédült gondolatait.

Egy ideig hagyta a vámpírt, hogy őt lovagolja, majd maga alá gyűrte, és saját ritmusában tette magáévá. érezte a fogakat nyaki ütőere fölött, óvatosan szántottak bőrén, majd egy egészen elhanyagolható fájdalom jelezte, hogy vendéglátója ismét belemart. Nemsokára megérezte vérének hűvös cseppjeit, ahogy végigfolytak torkán, le Loki kulcscsontjára, onnan pedig ki tudja hova – kit érdekelt, hova, a lényeg ez volt; egyesültek. Ő is beletett valamit, ami összekötötte őket, és a másik is megcselekedte ezt. Egyek voltak.

Mikor elérkezett a pillanat, hogy átlépjenek az eksztázis kapuján, a fogak eltűntek nyakából, és saját nevét hallotta, rekedten nyögve, elfúló lélegzettel suttogva, akkora szeretettel és hálával, mint milyet még sosem hallott. Az ő ajkára is rácsalogatta párja nevét a gyönyör ködfelhője, s szívének furulyamuzsikája, mely egy nevet dalolt: azt, amit kimondatott vele.

Loki fáradtan bújt az ölelő karokba, s hiába aludt előtte jó pár órát, mégis úgy érezte, mint aki hetek óta le sem hunyta szemét. Arcát a csontos vállhoz nyomta, s kényelmesebben elhelyezkedett. Örült, mikor Sherlock is megmozdult, s kezét az ő feje alá téve magához szorította. Istentelenül hiányzott már neki az, hogy valaki gyengéden közelítsen hozzá, hogy szeresse, hogy éreztesse vele: nincs egyedül ezen a nyomorult világon.

- Köszönöm, Sherlock.

- Ugyan mit? – A detektív képtelen volt elfojtani egy lágy mosolyt, s magában megállapította, hogy egyre szentimentálisabb lesz. De per pillanat ez nem nagyon foglalkoztatta tovább.

- Megkérdezted, fáj-e. S fájni valami, csak egy embernek tud, a szörnyeknek nem. Köszönöm neked, hogy embernek tekintesz, és azt, hogy ha nem is szeretsz, de úgy csinálsz, és én ezért végtelenül hálás vagyok. Annyira hiányzott már mindaz, amit tőled kaptam. Ne, ne nézz így rám, tényleg így gondolom. Már maga az, hogy a társaságodat nyújtottad nekem, felemelő érzés volt hosszú magányom őrült pokla után.

- Megértem, bár nem hiszed majd, de én is átélem a magányt, hiába van pár remek barátom, és én is megjártam már a magam poklát. De addig tart az ember, míg képes kitörni belőle, nem igaz?

- Valóban. Amúgy a fiút… Nem akartam megölni, hidd el nekem. Azt hittem, hogy ő megfelelő lesz barátnak, de tévedtem. Először az ablakból láttam, ahogy megverték a többiek; alig lehetett tizenkét éves. Aztán mindig erre jött sétálni, és megalázták. Évente nehezebb terheket rótt rá társai kegyetlensége, mígnem egyszer már nem bírtam nézni, és segítségére siettem. Igazad volt abban, hogy bátyámat láttam benne, akárhányszor csak rápillantottam, holott fivérem erős volt, és vakmerő, nem látott ostoba hivalkodásától. Chris viszont a maga megfontoltságával, és örökké tartó gyermeki bájával más volt. A végén, egy éjjel az utcán találkoztam vele, és úgy tetszett, hogy nem ő áll ott, hanem atyánk örököse, a büszke Thor! – Megvetően fújt egyet, mint aki maga sem érti, hogy miért kezdett el erről beszélni, s ha már megtette, miért árul el mindent. Egyszerűen csak szükségét érezte bódult, ellazult állapotában. – És nem tudtam megálljt parancsolni, érzékeim fölmondták a szolgálatot, s arra eszméltem, hogy elvettem tőle minden csepp életét, s a hulláját szorongatom. Az egyetlen embernek, aki akár barátom is lehetett volna. Hetekig csak ültem itt és sírtam, s reménykedtem, hogy megmenti valami csoda az életét. De… Megöltem őt…

Szeméből potyogni kezdtek a könnyek, s hangtalanul átadta magát a sírás minden terhet megkönnyítő folyójának. Sherlock pedig még inkább ölelte, s cirógatta arcát, míg kissé meg nem nyugodott, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kiszállt ágyukból, és magára kapta szakadt ingét, és valamivel jobb állapotban lévő nadrágját. Loki ezt nem tudta hová tenni, egy ijesztő pillanatig úgy gondolta, hogy a férfi megy, és örökre elhagyja a gonosz gyilkost. Aztán kinyúlt felé az az áldott kéz, és felhúzta állásba.

- Öltözz fel, Loki. Mutasd meg nekem a környéket. Itt nem ismerem még ki magam, de szépnek tűnt.

Loki mosolyogva öltözött, s úgy érezte, kétszáz év összes súlyát ledobta a lelke, s ismét megindult szívének ütemes jelzése; ember vagyok, és élek. Ember vagyok, és élek. Ember vagyok, és élek…