Üvegkalitka

Fandom: Sherlock
Páros: Sherlock x John
Egyperces/félperces szösszenet, csak hogy akit érdekel, lássa, hogy élek xD

"A lehetetlen hasonlat gondolatára halvány, másodperces mosoly jelent meg arcán. Pici, pelyhes, puha csibeként elképzelni Johnt, a szürrealitás megtestesülése volt számára, mégis; rendkívül aranyos látványt keltett lelki szemei előtt."
Köd ereszkedett a városra, vastag, fehér falat emelve a házak, utcák, és az azokon sétáló emberek közé. Bár ez itt, az örökké hűvös Londonban nem volt olyan szokatlan, mint bárhol másutt szerte a világon. Őszre hajlott már a természet órájának mutatója, s készült a minden évben beköszöntő melankolikus nyitányra fák és kopogó esőcseppek kórusa, a hosszú és borús rekviem előtt. A levelek búsan mondtak búcsút addig otthonukul szolgáló fák hallott ágainak, hogy elfoglalják méltatlan helyüket a sáros, koszos betonon. Elhull minden ami él - üzenték egyre másra azoknak, akik hallgatva belső fülükre figyelemmel adóztak a zizgő elmúlás susogására. És egy újabb szerencsétlen holt dísz libegett a sáros tócsába. De letelepedett pár képviselőjük a Baker Street 221/B egyik ablakának párkányán is, eljárva utolsó táncukat. Magukkal hozták az elmúlás szelét, és az új lehetőségek széles tárházát egyszerre, akár az ókori halál. Az élet kezdete és vége egyszerre...

Miért kezdődik el valami más, hogyha az előtte lévőnek pusztulni kell? Azért mert jobb? Nem. Az ősz nem jobb a nyárnál, mert hideg, nyirkos, és ködös. Tehát nem ez a válasz. Akkor azért, mert más. Mert kell. Ősz nélkül nem lehetne vetni, nem lenne termés, sem búza, sem kenyér. Az iskola is zárva maradna. Tehát ezért; kell a változatosság. A világnak is, az embernek is. Bár ez a gondolat csupán pár másodpercre foglalta le a detektív különösen éles agyát, és tálalt is logikus választ, mégis úgy érezte, hogy nem kész a megoldás. Letette a hegedűt, és tekintetével megkereste Johnt. A férfi a kanapén aludt, eléggé kimerültnek tűnt, bár arcán nem csak a fáradtság hagyott mély ráncokat, hanem bizony a kor is. Sherlock nem túl gyakran – viszont mostanában egyre többször gondolt arra, hogy a másik jóval idősebb nála, és mégis úgy követi, mint kiskacsa az anyját. A lehetetlen hasonlat gondolatára halvány, másodperces mosoly jelent meg arcán. Pici, pelyhes, puha csibeként elképzelni Johnt, a szürrealitás megtestesülése volt számára, mégis; rendkívül aranyos látványt keltett lelki szemei előtt.

Bár ez így nem jó. A kiskacsa nem szeret bele az anyjába. Watson viszont nem tagadhatta, hogy ő bizony már jócskán megnézte magának őt. És azt gondolta, hogy Sherlock nem szúrta ki azonnal. Bár eleinte azt hitte, téved, annyira abszurdnak tűnt még az ötlet halovány gondolata is. De aztán célirányosan kezdte figyelni a reakcióit, és mindennapi viselkedését, hogy cáfolja vagy bizonyítsa a tézist. Aztán magát is vizsgálgatni kezdte, és rájött, hogy egyáltalán nem lenne ellenére, ha John valóban úgy tekintene rá, mint sejtette.

A kanapén alvó kicsit megremegett, és összébb húzta magát. Libabőrös volt csupasz karja, és kissé elnyílt ajkai is meg-megrázkódtak. Fázik. A fekete hajú lassan felkelt a fotelből, és ellépett szobájába egy vastag plédért. Óvatosan tette rá a vékony, mégis erős testre a puha takarót, ám így is eléggé megzavarhatta az alvót. Ugyanis annak légzése egyenetlenné vált, és kinyíltak szemei. Miközben a detektív felegyenesedett, John fél kézzel elkapta inge gallérját, és maga mellé rántotta. Tekintete kissé ködös volt, valószínűleg még nem teljesen ébredt fel, viszont annyira már magánál volt, hogy be tudja azonosítani az immár vele szemben térdelő egyént.

- Sherlock...? Mi...?

- Fáztál.

- És hoztál takarót. Igazán kedves dolog volt tőled... - motyogta zavarodottan a blogger. Aztán előredöntötte fejét, és lehunyt szemekkel zárta ajkait a nyomozóéra, akinek ideje sem volt megdöbbenni, olyan hamar végetért a kellemes - sőt, várakozásán felül túl kellemes - momentum. Levegő után kapott, és hitetlenkedve nézte, ahogy segédje visszaalszik. Ujjait lefejtette ruhájáról, aztán óvatosan a férfi mellé fektette annak karját. Megigazította a plédet, és félredöntött fejjel talált egy újabb lehetséges okot. Ha nincs ősz, nincs hideg, és neki nem kell takarót hoznia. De mivel ez az évszak is létezik, nézheti a remegő Johnt, és ráterítheti a meleg paplant. Visszaült a fotelba, és alig hallhatóan sóhajtott egyet. Érzések. Egész jó ez az egy.

- Jó éjt John. Remélem holnap is fázol majd.

És ezt egyáltalán nem a rosszakarat mondatta vele, épp ellenkezőleg. Fogta a hegedűt, és szinte hangtalanul játszani kezdett rajta.

Minden hang egy érzésnek felelt meg, akárhányszor Sherlock játszott; most különösen lágy akkordok szóltak, mintha az általa olyannyira megvetett érzéseket lennének hivatottak feltárni. Avatatlan fülek nem hallhatták, mert a detektív számára ez a zene felért egy vallomással. Beleszőtte a húrok közé legbelsőbb énjét, akit a hűvös logika álarca mögé kényszerített régebben, s mára teljesen elfelejtődött volna, ha nem találkozik John Watsonnal. De megtörtént, s idővel a rejtőzködő szív megváltozott; magáévá tette a szeretet érzését, de kimondani, kimutatni már csak a maga furcsa módján tudta. A számára oly fontos eszközzel – szeretett hegedűjével – adta a volt katona tudtára, azokat a sebezhető érzéseket, amikért szíve vívott harcokat zseniális elméjével. Letagadott vonzalmat, szeretetet rezgetett a levegőben, éteri aurával vonva be mindent a kis albérletben, hogy végül társa fülébe is befészkeljék magukat.

John lassan elmosolyodott. Álmodott. Álmodott a valóságról, mert számára az volt a legtökéletesebb lét, oldalán a világ egyetlen konzultáns detektívével. Álmodott; a hegedűt fogó, hosszú ujjas kézről, a feszes bőrű nyakról, amihez támaszkodik a hangszer, a lehunyt pillák tengeréről, s a megkapó arcról, mi örök rejtélyként tornyosult felé újra és újra. Álmodott jóval többet is, de mindnek csúcspontja egy volt: megpillantotta a hollóhajú rejtélyt. És néhol megfogta kecses, mégis férfias kezét, belélegezte azt a sherlockos illatot… Átélte a valótlanságban Sherlock csókját - ismételten, ölelését - mire úgy vágyott, s a szánalmas testi való őrült, féktelen lángolását - amit ébren biztos letagadott volna. Érezte a puha ajkakat övéin, a bőrén, olyan helyeken, miktől felforrt vére...

Ez volt a szeretet, ami őket összekötötte. A fotelbeli férfi elérhetetlen agyának mélyéből s az álmok feneketlen örvényéből kanyargózó kimondatlan szavak, meg nem tett mozdulatok. Amikre mindketten áhítoznak, s egyikük sem fog megcselekedni - legalábbis ébren nem -, nehogy megtörje akár egy helyen is a barátság névre keresztelt üvegkalitkát. Mert ha az megtörténik, egy sárga és egy fekete madár száll tova belőle, két hű szív összes örömével együtt...