Moonlight Sonata

Nem találtam megfelelő képet a fichez, ha van valakinek, kérem, legyen olyan szíves és küldje el nekem :)
Fandom: Sherlock
Páros: Sherlock x John
Hm... Songficnek mondanám, de szöveg nélkül.
Felhasznált zene: Beethoven : Moonlight Sonata

Ezt ajánlom hozzá, nekem mindig összeszorítja a torkom; Beethoven: Holdfény Szonáta




Sötét csillagok, vér-ízű éjjelre ébredő hold. Mi mégis táncolunk. Halotti tánc ez, érzed John? A valóságban csak rohanunk, a vadul terjedő lángok elől, ami feléget tájat, testet, lelket egyaránt. Fogom a kezed, már-már fájdalmasan szorítom. Nem maradhatsz le. Nem eshetsz el, nem éghetsz itt porrá, nem, nélkülem nem. És mégis, ez a mi keringőnk. Amerre szabad az út, rohanunk fejvesztve. Valahol volt egy tó… A térkép…? Oh, a lángoké lett. Emlékszem, elmerengtem rajta, mily látványos volt a papír és a tűz egyesülése. Valami leírhatatlan szépséggel bomlott a lap ezer meg ezer kis tűz-lepkére, majd azokból apró, fehér pernye-darabkák lettek. Csodálatos metamorfózis. Halálian békés, bár nem tudnám megmagyarázni, miért. Érzem, hogy egyre többször kell megrántsalak, már fáradsz, és ami azt illeti, én is. Túl meleg van, túl fojtogató a füst, elnehezült a levegő, de legalább te itt vagy velem John. Nem hittem volna, hogy ez egyszer ilyen jól fog esni, de most mégis… Te elértél a tudatom oly mélységébe, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Nem, nem is az elmémben lakozol. A sosemvolt szívemben, ami miattad támadt fel, éledt új létre. Csak érted, miattad; neked. Fussunk, járjuk végig ezt a táncot. Milyen lehet igaziból keringőzni veled? Ki akarom próbálni egyszer, ha lesz rá esély. A lombok bíbor-lánggal hajolnak fölénk, recsegnek az ágak, pattog a parázs, lobogva susog a tűz, ez a mi dalunk. Izzadt tenyered az enyémben nyugszik, és én vezetlek. Morbid. De a mi morbid táncunk. Csak a kettőnké.

- Sherlock!

Hangod tőrként vág bele elmém egyre kuszább hálójába. Elmutatsz oldalra, és azonnal kapcsolok; arra vesszük az irányt, és minden maradék erőnket beleadva szaladunk, míg el nem érjük a tavat. Odavonzza a tekintetem, pedig nem több mint nagy mennyiségű folyékony anyag, egyszerű nevén víz, H2O. Kémiai képlet, előállítható laborban, vagy otthon, a Föld nagy százalékát alkotja. De most mégis, valahogy más. Tévedtem. Nem egyszerűen egy tó. Érted ezt John? Nem tudom, miért érzek így. Miért érzek? De a látvány egyszerűen hatással van rám… Csillog benne a hold képe, a csillagok milliója. Lenyűgöz. Hátranézek, a lángok kíméletlen gyilkosként falják a növényzetet, az erdő fuldokolva agonizál. Milyen ősi kontraszt. Mint te meg én. Szentimentális bolond lettem, hogy ezekre gondolok. Mégis, helytálló gondolatoknak érzem őket. Lihegve állunk a parton, és figyeljük a pusztulást, még mindig szorítod a kezem, és nem akarom, hogy elengedd. Megperzselődött a ruhád, alatta kicsit a bőröd is; látványa szinte fizikai fájdalmat okoz nekem. Ha kicsivel visszább maradsz… A tó tükrére fordítom ismét tekintetem. Olyan, mintha végtelen számú kis gyémánt csillogna benne, vagy a világ rejtelmeibe vezető gyöngyös út lenne, és odaadná magát a szabadságot vágyó rabnak. Egy darabka az égből, mégsem tudom pontosan leírni, hogy mit jelent most nekünk. Esélyt, lehetőséget, újrakezdést, számtalan örömteli érzést. Amit nekem nem kéne éreznem, mégis, John, te ezeket válod ki belőlem. A hold halovány fénye megvilágít minket, két összenéző kísértet-alak körvonala dereng opálosan. Minden izzó skarlát a hátunk mögött, míg előttünk a fehéres-kék ural mindent. Túlvilági így itt állni, veled. Egyszerre meg akarok tenni valamit. Szükség is van rá. Ide szintén el fognak érni a rőt lángnyelvek, nem kéne megvárni őket. Óvatosan magammal húzlak, be a vízbe, halkan locsogva ölel körbe minket a számtalan hullám. Mikor már térdig gázoltam, s neked combod közepéig ér a hullámzó közeg, könnyeden felkaplak. Tiltakozol? Jó, igaz, nem férfihoz illő helyzet, de fogadd el, mert most nem eresztelek. Így akarlak tartani, közel magamhoz. Örökre védelmezni akarlak, mindentől, bármitől, másoktól, magamtól. Nyakamra fonod karodat, – Nem kell, tartalak – mondanám, de túl jól esik. Arcod nyakamhoz döntöd, bőröd az enyémhez ér, lélegzeted felforrósítja épp lenyugodni kezdő felszínt. Kiváló. Szeretem ezt. Már mellkasig vagyunk a langyos tóban, mikor eltollak magamtól, és melletted a hátamra fekszem. Lebegek, szabadon, minden agyi korlát nélkül. Lebegek, mert jól esik, mert kell, mert akarom. Lebegek, a csillagok között, melyek alulról és felülről ölelnek körbe, míg a háttér bíboros vörösben lobog – éteri aura. Csodaszép. Mégis, ahogy rám nézel, meglátom a két legszebb égi ékszert. Rám nézel azokkal, és olyat látok bennük, amitől teljessé válik minden. Kiegészül a szimfónia, beteljesül a nagy egész, és ismét helyesbítem magam. Te vagy a csodaszép, John Watson. Senki és semmi nem érhet fel ehhez. Béke, végtelen elégedettség, mintha én lennék mindennek a magasán, veled az oldalamon. Felemeltél minket a csillagokig John. Elmosolyodom.

- Szép a mosolyod, Sherlock. – Fél kezeddel támasztod meg fejem alulról, és megcsókolsz. Szomjaztam már erre, elhiszed nekem? Mennyei. Illik ide. Édes, és kellemes, leírhatatlan. Nincs rá megfelelő szó, ha azt mondom, hogy fantasztikus, még lealacsonyítom a minőségét.

Elszakadsz tőlem, s mellém dőlsz, megremeg körülöttünk az addig sima közeg, elmosódnak a fények, majd minden visszaáll eredeti pompájába, bár már semmi sem lesz ugyanolyan, mint előtte. Ujjaid összefonódnak az enyémekkel, csókod ízét érzem ajkaimon, és valami újat. A szeretet melegét. A békés, megnyugtató jelenléted. És most minden… Tökéletesen rendben van.