Gladiátor

Fandom: AlternativeUniverse
Páros: Loki Laufeyson x Tony Stark
Figyelmeztetés: OOC, AU, kínzás

"Érezte a vállára zúduló ütést, a bunkó szilánkosra törte a testét védő lemezt, és csak remélni tudta, hogy csontja nem jutott hasonló sorsra. Még pár lépést tett körbe, és ellenfele vele szemben ugyanígy tett. Morbid keringő az egész, rekviemi nyitányra, szívdobogásra koreografálva."

Egy roppantul találó cím után íme a még eredetibb *ironizál* fanfiction. Enjoy it.:
Egy újabb ütést fogott fel pajzsával, és rögtön arrébb ugrott, hogy ellenfele ne tudja becsavarni lábait a hálóba, mert ha ez megtörténik, elveszett. Felemelte ólomsúlyúnak érzett karját, és ismét lesújtott azzal a rozsdás, ócska karddal, ami életét volt hivatott megvédeni minden összecsapáskor. Fekete haja, mint egy elrothadt glória, körülölelte fejét a hirtelen fordulatnál, és érezte, hogy a penge végre húst ér. Oda még párat… Aztán talán befejezheti az értelmetlen gyilkolást aznapra. Vagyis… Nem értelmetlen, hiszen az élete a tét. És neki még élni kellett. Valaki várt rá odakint, a tündöklő, napfényes szabadság oltalmában.

Ha még vár. Nem! Igenis, Anthony meg fog várni engem! Megígérte!

Érezte a vállára zúduló ütést, a bunkó szilánkosra törte a testét védő lemezt, és csak remélni tudta, hogy csontja nem jutott hasonló sorsra. Még pár lépést tett körbe, és ellenfele vele szemben ugyanígy tett. Morbid keringő az egész, rekviemi nyitányra, szívdobogásra koreografálva. Kínzóit képzelte a szerencsétlen másik helyére, azokat, akik ítélet és valós alap nélkül hurcolták el, csak azért, mert egy önnönmagánál feljebb valóba szeretett bele. Az már csak hab volt a tortán, hogy férfiról volt szó. Összes dühével szúrt előre, és látta, ahogy a kard markolatig fut a mellvért közepébe. A maga által keltett illúzió megtört, a vicsorgó pofák helyett halvány mosolyt látott immár. Vége. A test úgy borult el, azzal a vidám arccal, mintha máris megváltották volna. Bár ez felért azzal; elhagyni a küzdőteret, az arénát, az adósságot, bűnöket, és oda kerülni, ahol már nem kel küzdened senkivel, semmiért.



Megemelte kardját, és körüljáratta tekintetét a közönségen. A várttal ellentétben őt sosem ünnepelték. A többi gladiátort tapsözön fogadta mikor felmutatta fegyverét egy győztes viadal után. Őt megvetés, pár repülő kő, jobb esetben paradicsom... És igazából nem is bánta, hiszen saját magát is undorítónak találta, hogy képes kioltani életeket, mások szórakoztatására. Utálta ezt az egész helyzetet, és kétségbeesetten vágyott valami köztes megoldásra; ne kelljen ölnie, de kijusson. Fájó, hogy ilyen sajnos nem létezett. Vagy felküzdi magad a csúcsra, és elengedik jutalomként, vagy megdöglik a „kultúr szórakozás” pöcegödrében. Ennyi választása volt, és mindig az előbbi lebegett szeme előtt. Akarta a férfit. De már régóta nem olyan értelemben, mint anno; nem a testét, nem. Csak a lelkét, egy-egy bársony-simítást az arcára, hallgatni szívét, ami dobog, kezébe fogni a borostás arcot, csókolni a méz-ajkat, ha csak egyszer is még…

Talán azért kapott ilyen hideg fogadtatást, mert jól tudták róla, hogy ő más. Nem, a szodomita jelző már nem érdekelte sem őt, sem a közönséget. Viszont az, hogy boszorkány… Félték őt. Rettegtek tőle. És fel nem tudták fogni, hogy miért nem varázsolja el magát a tömlöcből. Arra jutottak, hogy élvezi a kiontott vér szagát, és újabb elcsábítanivaló ifjakhoz akar közelebb kerülni a lakóhelyül szolgáló tárnákban, hiszen ha a consul fiát már elbájolta, kit ne tudna hatalma alá hajtani?



Leguggolt a halott mellé, lecsukta szemeit, és elvette fegyvereit, aztán arrébb dobta azokat.

- A túlvilágra ne fegyverrel kopogtass barátom. Vidd a szenvedésed könnyeit, és a megszabadulás könnyebbségét, ne pedig a dühöt és bosszúvágyat. Nyugodj békében helyettem is. Nekem még nem adatik meg. Más utam viszont nem lehet, vagy vissza hozzá, vagy örökre el tőle. Vagy így, vagy úgy…

Sajgó végtagjait utolsó erejével mozgásra bírta, és elsétált a kijáratig. Csak ott volt hajlandó összeesni, ahol már nem látták azon fenevadak, akiket az elmúlt órákban szórakoztatott. Ki tudja, ha rájönnek sebezhető, és igenis minden varázst mellőző kilétére, talán ott helyben megölik. Vagy rosszabb. Nem akart gályarab lenni, hiszen onnan egyáltalán nem szabadulhatna, nem láthatná viszont őt…



- Hé! Anonymus! Ne itt aludjál! – rúgott bele vigyorogva az egyik őr, többször megismételve a kemény, ám a férfinak már teljesen megszokott fájdalomokozást. Amennyit itt már kapott, alig érezte az ilyen pitiáner kis bántalmazást.



A neve pedig… Csak Anthony tudta, neki árulta el, mert csak benne bízott. Milyen szerencse. Többször is eltervezte már; ha kikerül onnan, a valós alvilágból - minek létezése bizonyított, nem úgy, mint a pokolé -, nevét felhasználva fog bosszút állni. Ha itt lent kiderülne, keresztet vethetne sorsára.

- Nem alszom én őr-uram. Nem látod, hogy éppen ünnepelek? – vigyorgott rá félszegen, megemelve felé a kezét, mintegy jelzésképp, hogy viadalról jön, és nyert. A porkoláb egy halk mordulást követően kíméletlenül talpra rántotta, és meglódította a cellák felé. – Na indulás! Ma már nem lesz több forduló a számodra!

A férfi erre elmormolt egy imát – társai kereszténynek hitték, és míg győzelmeivel hírnevet nem szerzett a tárnákban, bizony sokszor verték ezért a tévhitért -, és őrébe kapaszkodva végigvánszorgott a folyosó első szakaszán. Aztán elengedte őt. Büszkesége még volt, ha mást nem is tudott megőrizni a homályban.

Félreértés ne essék, nem ahhoz az Istenhez beszélt ő legmélyebb imáiban, akit azokban az időkben hamis prófétának, téves megváltónak tartottak, dehogy. Valaki hatalmashoz, akit jól ismert, és aki egyáltalán nem ismerte őt. Odin sosem szerette, de isteni mivoltát nem tudta tagadni, és első szavára visszaemelte volna maga mellé. Tagadhatatlan, hogy egy istennek nem a halandók között van helye, egy gödör mélyén. Viszont ha úgy döntött volna; visszatér közéjük – akik jó társként gyűlölték és lenézték őt -, többé nem lehetne Anthonyval. Csak egyszer lehetett változtatni oda-vissza, utána véglegesen meg kellett maradni egy helyen. És ő nem ezt akarta. Nem fogolynak szállt le Asgard fénylő magasából, nem harcosnak, hanem szeretőnek. Egy magányos szív párjául.

Elbotorkált a celláig, ahol hatan zsúfolódtak össze, és elgyengülve dobálta le páncéllemezeit, fegyverét, csak bőr ágyékkötőjét hagyva magán fogta két kézre a vizesedényt, majd nyakon öntötte magát, hogy kis felfrissülést leljen. Sebeiből a véren kívül némi rozsdát is kimosott a folyadék, ezzel megkönnyebbülést hozva gazdájának.


Vajon Anthony mit fog szólni a testemhez, ha újra láthat? Tele vagyok már most sebekkel, melyekre az idő sem gyógyír, örök csúfságul megmaradnak rajtam… Bőröm is sötétebb, bár hogy ez a rárakódott kosztól, vagy a naptól van-e, azt nem tudom. Félek. Mi lesz, ha így nem kellek majd neki?

Ezek mindennapi kérdések voltak, melyek felmerültek a férfi fejében, állandó kétségekben tartva őt. Bár a szabadság még korántsem volt biztos, számolta a nála erősebbnek kikiáltott embereket, és a hónapokat, a harcokat, könnyeket. A halottakat már nem tudta, és nem akarta számon tartani, így is sajgott a szíve, de ilyen az emberi természet. Élni akar, és nem meghalni. Elvenni, és közben mégis adni. Csak nem mindegy, miről van szó. A fekete hajú már csak szeretetet akart volna adni, de mindig halottak kerültek ki a keze alól, hiába undorodott már magától, a világtól, az emberektől… Mert szemében Anthony már nem embernek számított, ily alantas lénynek, nem. Ő maga volt az Úr angyala, aki azért jött, hogy lelket öntsön belé a viharos időkben, és mintegy fáklya, kivezesse az aréna sötétjéből. Álmaiban mindig a mosolygó, csillogó szemű párja várta, így a napi terror után csak a tudattalan pár órában nyerhetett pár igazán boldog pillanatot, mikor azt képzelte, hogy Tony ott van mellette.
Beszórta holmijait a sarokba, maga pedig a hevenyészett fekhelyére dőlt elfordulva a többitől, karját feje alá tette, és mutatóujját ajkára simította. Nem ért fel azzal, mikor Anthony csókolta, mikor az ő finom bőrén járathatta végig száját, de mégis, így könnyebb volt felidézni azokat a fájóan édes momentumokat. Ahogy bőr a bőrhöz simult, vágy a vággyal versengett, bronzbarna íriszek keresték a lángot jáde-zöldekben, és viszont... Ilyen és ehhez hasonló álmokba ringatta magát ébren, alvás közben szintén átélve ezt, csupán sokkal intenzívebben.


Álmai ködében Tony az ő kezét fogta, miközben mindketten a rét puha füvén feküdtek, és nézték a felettük elszálló madarakat.
- Nézd… Szabadok. Övék a tiszta kék ég, és ha leereszkednek közénk, halandó szerencsétlenek közé, a pázsit bársonyát is megszerzik… Mondd csak szerelmem, te miért szálltál alá az én mocskos, kisemmizett szintemre? Miért tetted magad egyé közülünk? Még volna visszatérés számodra, oda, ahol nem szenvedsz többet…
- Sosem hagylak el Anthony. Rád bíztam a nevem, a boldogságom, a szívem. Még visszatérek ezekért, és érted. Érezd, hogy mindig veled vagyok, és én érzem, hogy szíved a messzeségből is lát engem…
Itt lágy csók követte a vallomást, melyet már számtalanszor ismételtek egymásnak, erősítették a falat kettőjük boldogsága és hűsége körül. A barna hajú mellkasára ült, szeretetteljesen nézve le rá, halvány vigyorral arcán. Tudta, hogy a másik szereti, ha mosolyog. Puhán vette ajkai közé először Tony alsó ajkát, aztán beljebb merészkedve szájában remegő nyelvét, és ujjait lassan, minden centit kiélvezve vezette végig az izmos vállakon, míg elért az ügyes kezekig, melyek azzal ajándékozták meg, mire mindig is vágyott; kedves lágysággal, törődő simításokkal, barátinál magasztosabb öleléssel. Elveszett a vágy fojtogató karjai között, és megadott mindent az álom-Tonynak, amit csak tudott. Egyszerűen meg akart halni álmában, hogy örökké tartson perzselő egyesülésük ama magasabb dimenzióban.


Túl hamar jött el a reggel, és azzal együtt a feledés is. Sosem emlékezett álmaira teljesen, de addig tisztán emlékezett mindenre, míg a férfi fel nem hozta a „döntened kell”- témát. Nem tudott volna válaszolni neki azon kívül, amit mondott. Sosem. Kínálhatták volna neki Odin erejét is, nem mozdult volna érte, csakis Anthonyért, a legkisebb mozdulatára ugrott volna, csak végre elérhesse őt.

- Anonymus! – csupán vétkes gyilkolással teli hetekkel később árulták el neki, hogy már csak az aréna bajnokával kell megküzdenie. És elérkezett végre az idő. Vagy lekerül a holtak közé, és onnan Asgardba, vagy vissza az ő egyetlen Antonyjához. – Ne most állj neki betojni! Indulás, gyerünk, gyerünk, te mocskos szodomita! – taszigálta ki az őr durván, aztán már nekilódult rendesen, az övénél gyorsabb tempóban. Méltósága – bármily furcsa, még elég rendesen maradt neki – nem engedte, hogy csak úgy arrébb lökdössék, mint valami utcasarki szajhát, aki túlságosan fennhangon kínálja magát. Remegett egész testében az elfojtani kívánt reménytől, a halál közelségétől, a kettéágazó úttól, melynek egyik végén az örök bánat, másikon jó esetben húsz év öröm várja.

Kardot tartó keze izzadtan szorult rá a markolatra, pajzsát övére tűzte, sisakját pedig – talán küzdelmei során harmadszor – fejébe nyomta. Most nem kockáztathatott semmit sem, nem lehetett figyelmetlen, sem szétszórt. Jól tudta ezeket.


A pántos vaskapu felhúzódott az őrök verítékes munkája nyomán, ő pedig kilépett a küzdőtérre. Körülnézett, és mindenhol azokat a ragadozó-arcokat látta, mikről sütött a halál látványára való vágyakozás és várakozás. Maguk az ördögök. Semmi más faj nem irtja ki a többi képviselőjét, csak az ember. Mily szánni való… Rövid életüket ráadásul csak elfecsérlik itt, a szórakozás központjában, a háborúkban, ahelyett, hogy megelégednének azzal, ami jutott nekik. A leghosszabb életkor is csak hatvan körül lehet, és ennyi idő semmire sem elég, mégis elszórják. Ott megfogadta, hogy ha túléli, és a férfi megvárta, akkor istenné teszi maga mellé, hogy örökre együtt maradjanak, ne kelljen a sebes idővel törődniük.

Nem kellett sokat várni, ellenfele is megjelent a szemben lévő boltív alatt. Az ő tekintete sem volt már emberi, akár a többié, vadállati ösztönök csillogtak bennük. Gyilkos, szívtelen. Már tudta, hogy érte nem fog fájni a szíve, hiszen ki az, aki képes lealacsonyodni idáig? Nincs célja, valami ok, amiért megőrizheti saját magát? Nincs. Kegyelem sincs. Csak Anthony.

Volt pár pillanat, mikor komolyan megrémült, például mikor az izomkolosszus felé hajította egyszerre a dárdát, és a hálót. A fegyvert elkerülte, éppen lába mellett fúródott a talajba, a vastag kötélzet viszont sisakjába akadt, és nem tudta kiszabadítani. Döntenie kellett, hogy védelmét hagyja el, vagy a koponyáját. Az első mellett döntött, és elhajította a remeknek nem nevezhető fejfedőt. A másik, ahogy felé futott, nem tudott időben reagálni a hirtelen felé repülő tárgyra, így az keményen homlokának csapódott. A fekete hajú addigra már több kemény ütést begyűjtött, szája szegletén lecsordult vére, és felemelte akkorra már félbetört kardját. Kíméletlenül levágta az elesett fejét, és tudta, övé a koszorú, ő az új bajnok, már a távozás jogának birtokában van. Ezúttal is a néma csend fogadta körös-körül, ám ez hamar megváltozott. Méltatlankodó kiáltások szakadtak ki a nézők szájából.

- Mágiával győzött!

- Varázsolt!

- Ez nem tisztességes!

- Kínozzátok, míg be nem ismeri!
Megtették. Először korbácsolták, míg eszméletét nem vesztette, aztán hogy ez sem használt, kezeit, lábait összekötözve kivitték a legnagyobb hídhoz. A lábára hosszabb kötelet is csomóztak, aztán ledobták a hullámzó mélységbe. Érezte, hogy egyre több víz szalad tüdejébe, kellemetlen érzést okozva ezzel. Végül már vért köhögött fel a sós lével együtt. Rettenetesen csípte sebeit a tenger sója, és abban a pillanatban szentül meg volt győződve róla, hogy csak az édesvíznek van bármi haszna, a sósakat pusztítani teremtette az ősanya. Épp elvesztette volna eszméletét, mikor kirántották a sötétségből, és elkezdték felfelé húzni. Felemelték a korlátra, és felpofozták.
- Ismerd be!

Nem válaszolt semmit. Visszalökték, és a felszín alatt hánykolódva ismét eljutott az ájulás szélére, ám újra felcibálták. Szeme sarkából látta, hogy a kötél már nem tart sokáig. Jól tudta, hogy ezt a haláláig folytatnák, így inkább amellett döntött, hogy távozik. Tisztában volt vele, hogy így többé nem láthatja Anthonyt, de némileg megnyugtatta a tudat, hogy Asgardból azért figyelheti majd életét. Felültették a párkányon, ő pedig azzal a lendülettel hátravetette magát. Zuhant, a fekete mélység felé, a kötél engedett, és elszakadt, a férfi pedig áldotta szerencséjét, aztán a felszín elérése előtt még vett egy utolsó levegőt – talán csak megszokásból, talán életösztönből, ki tudja? Ki akarta tudni? Nem számított már semmi… A víz folyékony selyemként ölelte körbe, és megnyugtatta a leszűrődő halovány fény, mely még mutatta volna visszafelé az utat, ha szüksége lett volna rá, de nem. Döntött. Lassan megszűntek fájdalmai, melyet a tüdejébe toluló víz, a harcok sebei, a verés okozott, és helyüket átvette egyfajta földöntúli béke. Elsötétedett a világ. Azt még érzékelte, hogy a felé úszó testtől történt ez, de ereje már nem volt távol tartania, bárki is legyen a közeledő.






Kinyitotta a szemeit, és Asgard csupa arany csillogását várva csalódott a látottakban. Fehér falak, márványoszlopok és szobrok fogadták, mikor nehézkesen felült körbenézni. Sebei szakszerűen be voltak kötözve, érezte magán, hogy megfürdették, tiszta volt, és ismét szokásosan sápadt.

- Tehát a kosz. Így már világos – húzódott megértő mosolyra szája, majd szemrevételezte pontosabban a szobát. Nagy terem volt, sok fekhellyel, és az alatt lévő nagy ággyal, melyre vörös baldachin hullott alá. Sejtelmes sárgás fénybe vonta a helyiséget a lemenő nap utolsó sugarainak halotti tánca, némi életet víve a sápadt arcra. nem lehet tagadni, azt hitte, hogy ismét fogvatartói kezébe került, és új küzdelmek várnak rá. De akkor mégis minek látták el, és ápolták, mosdatták? Nem értett semmit, így tehát megmaradt az ágy szélén, kezeibe temetve arcát. Hagyta kiszökni könnyeit, nem szégyellte őket.
- Hát már sosem leszek melletted? Sosem nézhetek újra a szemedbe…? – fakadt ki keserűen, ahogy ismét Tonyra gondolt.

- Remélem nem valami leány neve követi ezt a mondatot, hanem az enyém – nehezedett egy kéz a vállára, mire remegve kapta oda fejét, és egy pillanatig még lélegezni is elfelejtett. Az öröm mindennél gyorsabban, és melegebben, szinte forrázva belsőjét terjedt szét mellkasában, és egész valójában, ahogy a barna hajúra mosolygott.

- Anthony! Anthony…! – nem tudott mást mondani, csak azt az egy nevet, mi öt évig, és jó pár hónapig tartotta benne a lelket. Ennyi időt töltöttek távol egymástól, most mégis… ugyanolyan pokoli jó érzés volt csókolni őt, átölelni, a felugrás lendületéből karjai közé simulni… Érezni a forró bőrt, a tóga anyaga alatt már merev kívánalmat, saját vérének forrását…


Elveszett rég látott szerelme simogatásában, csókjaiban, és már nem akart semmi mást az élettől, csak hogy ismét maga alatt tudja a lepedőt, fölötte pedig a férfi izmos testének minden porcikáját. Végtelen időnek tűnt, míg az összes kapcsot megtalálta a fehér anyagon, s míg rádöntötte Tonyt az ágyra, de mégis, pillanatokkal később, hogy ez megtörtént, már ott ült a vékony csípőn, és nézte a barna szemeket. Mennyit változott… Megkomolyodott, érettebb lett, mint aki szintén szenvedett.

- Ne haragudj… Letámadlak, holott régóta nem találkoztunk… - suttogta bocsánatkérőn maga elé, mikor kicsit tisztult tudata – Gyűlölöm ezt a testet, mindig elárul…

- Addig jó. Áruljon el, és én szívesen fogadom ezt. Igaz, hogy régen volt, hogy utoljára beszéltünk, de most… Ne beszéljünk. Megteszi helyette ez az ősi tánc is, nincs igazam? – Anthony szorosan saját testére húzta társáét, belecsókolt nyakába, megharapdálta arcélét, közben folyamatosan cirógatva a sebes derekat, összezúzott hátat, és a megránduló combokat.

- Mondd ki a nevem Anthony. Mondd ki kérlek. Hadd legyek ismét én ez az átkos test teljesen…

- Loki – egy harapás és sóhaj a fülére –, Loki – egy simító tenyér a fenekére –, Loki – és a sajátjának nyomódó, kemény pénisz érzése. Ezek mind betöltötték Loki elméjét, gondolatait, és csak percekkel később, párja mellkasán lihegve jutott eszébe, hogy ő még nem is érintette kedvesét, pedig minden vágya ekörül forgott már mióta. Sietve igyekezett pótolni, ajkával barangolta be a napbarnította mellkas minden pontját, huncutul eljátszadozva a két meredező bimbóval, majd tovább, hasát. Az úr nem tehetett mást, hátrahajtotta fejét, s testét teljesen a rég látott kedves gondjaira bízta. Loki pedig kitett magáért, s várakozáson felül emlékezve a régi mozdulatra vezette végig nyelvét a férfiasság csúcsáig, majd vissza, végül az egészet szájába vette, hogy még tökéletesebb élvezetet nyújthasson egyetlen urának. Fél kezével magát izgatta, bár Anthony hangja is elég lett volna ahhoz, hogy élvezze az utána következőket, de ő tökéletesre akarta. Még egy utolsó csókot lehelt a merevedésre, mielőtt felült volna, aztán kissé megemelve csípőjét nemes egyszerűséggel magába vezette a nedves tagot. Nem törődött azzal, hogy szűk, hogy fáj, az utóbbit megszokta a legkülönbözőbb formákban, az előbbiről pedig tudta, hogy a másik élvezetét növeli vele.

- Loki… Ez így… Nem lesz jó – nyögte leszorított szemekkel a barna hajú. Rá volt írva arcára a gyönyör, a félisten tudta, hogy az remegteti meg a feszes mellkast, mégis, tiltakozik ellene? – Neked fáj… Ne is tagadd…

- Nem baj. Nem zavar. Téged akarlak és téged érezlek magamban édes. Ez nekem bőven elég… - kacér pillantást vetett az alatta fekvőre, majd megemelte magát, és visszacsúszott, tövig magába fogadva azt a tüzes rudat. Fejét hátravetve szakadt ki torkából egy rekedt nyögés, ahogy a vége eltalálta legbelső, legérzékenyebb pontját, és kíméletlenül belemarkolt a derekára fonódó karokba. Nem akarta elengedni őt, soha többé, semmilyen indokkal. Minden segítségére volt az élvezethez vezető út meglelésében; a férfi hangjai, benne mozgó farka, testük egyesülésének hangjaiból kialakult szimfónia, a puha ajkak sajátjain, és teste más, elérhető pontjain…
Szinte ugyanabban a pillanatban érezte meg a belsőjét kitöltő, forró nedvet, mikor ő maga is átlépte a gyönyör kapuját, élvezetnedvét Tony és a saját hasára juttatva. Karjaiból kiszállt az erő, és vigyázva rádőlt Tonyra, magához ölelve őt karjaival és lábaival egyaránt. Nem volt kedvük megszólalni, a pillant, és az utána következő ezer és ezer momentum, amikor hallgatták egymás szívét, olyan békés volt, mintha nem létezett volna soha aréna, harcok, nemek, származás és rangok. Csak ők ketten úgy, ahogy teremtve lettek, az éteri boldogság állapotában.
- Veled akarok maradni, Anthony… Legyél olyan, mint én.

Loki suttogása késként vágta fel a csend leplét, mégis szükséges volt.
- Mire gondolsz? Ember vagyok, nem élhetek az öröklétig… jól tudod, hogy én képtelen volnék rá, ahogy minden más fajtársam.

- Tisztában vagyok ezzel. Felkínálok neked egy helyet közöttünk. Legyél a párom mellett társam is, az asgardi istenek között. Kérlek. Csak így lehetek veled. Egyszer már el kellett játszanom a gondolattal, hogy csak fentről figyelhetlek többé, és nem akarlak se így, se úgy elveszíteni. Tarts velem… A ruhád árulkodik, praetor lettél. Biztos nagyon nagy a kísértés, hogy inkább a rangot válaszd, de mégis, könyörgök neked…

- Loki! Sem a rang, sem semmi nem állhat közém és közéd, ezt jól tudod. Ha képes vagy megtenni, magaddal vinni, és örökké magadhoz láncolni, akkor hagyd abba a könyörgést. Én teszem azt. Vigyél magaddal.






A félisten hosszú idő óta először teljesen elégedett volt az életével, hát még akkor, mikor Anthonyt bevezethette oldalán Asgard arany palotái közé, hogy sajátjukba kísérje. Boldog volt. És csak ez számított, és drága párja. Semmi több. Hiszen, ő sem volt több, csak az aréna bajnoka, és egy isten. A hazugságoké, és a csínyé - mégis, ezeket legalább annyira gyűlölte, mint az arénát. Nem akart valótlant állítani, és nem is tette. Anthony felemelkedhetett közéjük, és ott is maradt, békében, szeretetben, Lokival az oldalán.