Actum est de aliquo... Aut non.

Actum est de aliquo... Aut non.

/Vége van... Vagy nem./

Fandom: Sherlock

Páros: Sherlock Holmes x John Watson

Nem vagyok biztos benne, hogy lógva hagyom, szomorú véggel. Bár egyperceshez nem sűrűn szokás második részt írni, de mire valók a szabályok, ha nem arra, hogy felrúgjuk őket?
Addig is, ne verjetek meg annyira xD


Az ujjak erősebben szorítják meg zakóm ujját.Kapkodva tűrik fel a szövetet, hogy a verőérre tudjanak tapadni, érezhessék a vér áramlását. Félelem. Féltés. Aggódik, kapkod; retteg. Bár meg tudnék mozdulni, és tudatni, hogy nincs komolyabb bajom. Eltalált. De nem koponyát, vagy tüdőt ért, nem is a szívem - jó ég, van nekem még olyanom? -, de nem érzem magam. A bal kezem sem mozdul, hiába utasítja erre agyam. Megdermedtem John. Szemeim csukva, nehezen tudom megmozdítani pilláim, de megpróbálom. Egyre többet látok belőled, igaz homályosan, ahogy mellettem térdelsz, és könnyekkel küzdve szorítod nyakkendőd csuklómra. Minek? Nem adhatta le ilyen közelről a lövést... Aztán meglátom a valódi fegyvert; kés, nem túl hosszú, talán tíz centi, nem, tizenkettő. Véres. Az az én vérem? Á, értem. Ezért kötözöd rá, elvágta az eret. Nyilvánvaló. Ezért akart olyan közel férkőzni hozzám. Rád nézek, te nem viszonozod, továbbra is a seb előtti részen próbálod elszorítani a keringést. Még mindig lassú a felfogásod sajnos. Nem látod a tócsát? Már másfél liter vér... Ott csordogál az aszfalton. Ezt akarod semmibe venni? Nem, John, ez puszta biológia, egy tény, amit el kell fogadni. Elfolyik a vérem, és megáll a szívem. Tények. De te érzésekként éled meg őket. Gyengeség. Ne mutasd ki, ne érezd. Sebezhetővé tesz.
Apropó seb, hol a gyilkosom? Fáradtan tekintek körbe, már amennyire testhelyzetem engedi, és megtalálom a keresettet;megremegek a látványtól. Láttam már csúnya hullákat, de ez... Főleg, hogy te művelted. Mit tettél értem - nem is, miattam John? Bemocskoltad a kezed, újra. De ez most valami igazán félelmetes. Nem a test, nem a szétlőtt fej, a cafatokban lévő test véres mellkasa, nem. Az, hogy te tetted ezt. Hát ennyire fontos lennék számodra?

Ah, már érzek újra. De jól tudom, hogy ez ismét csak ideiglenes állapot. Lassan megmozdítom ép kezem, és a tiédre teszem. Hazudnék ha azt állítanám, hogy nem láttam mögéd, nem láttam a szereteted, és ahhoz most nincs kedvem. Ellenben valami máshoz van. Rám nézel azokkal az összetört égbolt színű szemeiddel, de belül már tudod, hogy nem sokáig viszonozom pillantásodat. Már nem. Ennyi járt nekem. De örülök, úgy érzem hosszú idő óta először - magamat is meglepem vele; hát képes vagyok ilyenre is? Örülök, hogy a te barátod lehettem. Mert az voltam, legalábbis remélem. Nem hagy nyugodni a kérdés, agyam nem működik olyan szinten, mint szokott, és ez zavar.

- Jo... John.

Fáj a beszéd, de tudnom kell. Utoljára még meg kell hajolnia ennek az átkozott testnek. Ó ha tudnád hányszor elárult engem. Csak nem láttad, csupán nézted.

- Itt vagyok Sherlock! Nem... Nem lesz semmi baj már hívtam mentőt és és...

Nem tagolod mondandódat, látszik hogy félsz. Ne légy ilyen szentimentális bolond. Baj tényleg nem lesz, csak én távozom. De előbb...

- Mi... Barátok voltunk?

Hangom rekedt és mély, a beszéd vérízű.

Szemedben döbbenet ül.

- Ne... - fejed lehajtod, és én már kezdem levonni a téves következtetést - Ne beszélj múltidőben! Az vagy, és leszel, mert ha itt meg merészelsz halni, én... Én...

- John... - nem figyelsz rám. Ezt teszi az aggodalom?

- Nem hagylak meghalni... Már túl... Fontos lettél nekem, te idegbeteg, unatkozó szociopata...

- John... - azt akarom, hogy idefigyelj. Nézz rám. És ne csak a kezed fogjam... Ölelj meg. Nem értem magam. Eddig nem akartam ezt...Soha, semmi ilyet. Most mégis, mindennél jobban akarom. - Kérlek... Khh...

- Mit szeretnél? Sherlock!

- Ölelj meg.

- Mi? - gondoltam, hogy valami hasonló reakciót vált majd ki belőled, de mégis, mókás, hogy milyen arcot vágsz. Mókás? Atya ég. Kezd tényleg elpusztulni a szürkeállományom.

De annak örülök, hogy a röpke dermedtség után megteszed, amit kértem. Karod érzem a derekam körül, magadhoz húzol, hogy én is üljek. Ölelsz, mintha az életed múlna rajta, vagy az enyém. Sérült kezem a nyakadba teszed, hogy szívem fölött legyen - lassabban vérzik. Puha a bőröd, és meleg. Igazán John Watsonos minden, az illatod is. Szeretem ezt érezni. Jó érezni.Aztán egy pillanatra megijedek, mert eltolsz magadtól. Félve nézel rám.

- Többek mint barátok.

Ajkaid is melegek, sőt, forrók, de nem bánom. Jól esik érezni nekifeszülni azokat sajátjaimnak. Soha nem csókolt meg még senki. De ez jó így. Csak a tiéd vagyok John. Jobbom tarkódra teszem, puha tincseid közé fúrom ujjaim. Kimondhatatlanul kellemes ez a helyzet. Nyelved végigsimít enyémen, és megérzem ízed. Finom, még akarok belőle. De nem megy. Karom mellém hullik, nem bírom tovább. A fájdalom ismét rám tör, és megint le kell hunynom szemem... Minden Watson-illatú melegség eltűnik körülem, nem érzek semmit. Vagyis inkább kezdem érezni a semmit. Ennyi lett volna?Bármennyire furcsállom, egy gondolat fészkeli magát a fejembe. Szeretlek John. Megtanítottál erre. Mert te is ezt érzed, igaz? De nincs több kérdésem. Nem kapok rá esélyt. Nem tudom, mennyi idő múlva tudom kimondani, amit akarok. Remélem még sikerül.

- Sze...Szeretlek Jo...John...